Váratlan fordulat

Szakadt az eső. Olyan volt, mintha este lett volna. Sötét felhők borították az eget, ameddig a szem ellátott. Az ég megdörrent, rekedt recsegéssel, hosszan. A falak komoran visszhangozták, majd egy villám szelte ketté az ég feketeségét.

Marika kint állt az iskola folyosóján, egészen a bejárati ajtó üvegéhez nyomta az orrát. Onnan nézte az utcán hömpölygő vizet. Már mindenki hazament a vihar előtt. Ő maradt egyedül az iskola folyosóján, pedig akkor már látták, hogy eső közeledik. A szél vadul csapkodta a fák koronáját. Gyenge kis ágak, levelek megadóan hullottak a járdákra, a felkavart portól, alig lehetett látni. Akkor azon gondolkodott, milyen furcsa, hogy egy ilyen betondzsungelben, amilyen az ő kisvárosuk, ennyi por lehet. A felhők erősen összetorlódtak az égen. Sötét fekete felhők, amiket a szél fújt egymásba, éppen itt a fejük felett. Akkor ment haza mindenki.

A kislány megállt a folyosón és várt. Várt, mert megígérte, hogy iskola után megvárja Anyut, aki érte jön. Nem indul egyedül haza. Utált az osztálytársaival hazamenni. Utálta őket. Mindig faggatták. Marika félénken elhúzódott tőlük, nem szeretett válaszolgatni a kérdéseikre. Jobb volt, mikor csendesen ment a lányok mögött, és jobb volt azt hinni, hogy elfelejtették, hogy ő ott van. Nehezen sikerült számára bárkit beengedni az életébe, mesélni mindennapjairól. Az ő élete nem olyan csodálatos és izgalmas.

Az üvegen át látta, hogy hatalmas, nehéz esőcseppek fodrozódó köröket hagynak a pocsolyákban. Nézte a fák sárga leveleit, folyt róluk a víz lefelé. Alig mozogtak az utcán. Még az autók is, mintha kevesebben lettek volna. Néha haladt el az iskola épülete előtt egy kocsi, szürkén, égő lámpákkal, a szélvédőn az ablaktisztító erősen járt jobbra-ballra. Néha látott egy-egy eltévedt gyalogost, amint az esernyővel bajlódva haladt az esőbe, teljesen bőrig ázva. A szél minduntalan kifordította az ernyőt a kezéből. Gondolta, olyanok gyalogolnak ilyenkor az utcán, akiknek mindenképpen muszáj. Akik nem tudják másképp megoldani a helyzetet. Halaszthatatlan dolguk van.

Marika türelmesen várt. Nagyon nyugodtan állt az ajtóban, csendesen, kifelé kémlelve. Szerette ezt a csendes egyedüllétet. Amikor békén hagyták, nem szóltak hozzá. Elmerülhetett saját gondolatai erdejében. A fantáziája szárnyalt. Imádott elmélyedni fantázia világa csodálatos dzsungelében. A kívülállók nem értették volna meg. Ezért nem mesélt senkinek az ő világáról. A csodás tündérekről.

A kislány elmosolyodott. Abban az erdőben, mindig virágoznak a fák. Csodálatos aranyfényű, színes virágszirmokkal szórják tele az alattuk elterülő selymes füvet. Annak a fűnek olyan élénkzöld színe van, amilyet emberi szem még nem látott. a fák között pillangók kergetik egymást. Pillangók a szivárvány minden színében. Senki nem akarja elkapni őket, hogy utána üvegbe zárva nézze, ahogy vergődnek, és végül elgyengült szárnycsapásokkal még utolsókat erőlködve örökre a mozdulatlanságba vesznek. Hová száll ilyenkor a pillangók lelke? Ők is a mennyországba jutnak? Az emberek közé? Marika szerette volna, ha pillangóknak külön mennyországa lenne. Egy csodálatos hely, mint a tündérkert, ahol nincsenek emberek, hogy bántsák őket.

Szerette a pillangókat

Persze ilyen esőben nincsenek pillangók. Ilyen esőben lehetetlen repülni. Gyenge elázott szárnyakkal.

Szeretett volna lepke lenni. Aranyfényű szárnyakkal repülni, szállni a fák fölé. A szárnyait simogatná a nap fénye, gyenge tavaszi szellő vinné, és akkor mindig kacagna, örökké boldog volna.

Igazán nem tudta milyen boldognak lenni. Az egy olyan érzés, amiről eddig csak hallomásból tudott, olvasott. Úgy gondolta, olyan a boldogság, amikor az ember nevetne egész álló nap. Akkor is, ha esik. Akkor is, ha az anyukája már olyan sokat késik.

Az iskola folyosóján visszhangzott a kopogás a csendben. Kop-kop-kop. Marika hátranézett. Rita néni közeledett. Magas sarkú cipője kopogott végig a folyosón. Rajz tanár néni volt. Nagyon kedves, mosolygós. Csúnyább, mint Anyu. Az arcán nincs semmi festék. Azért kedves. Sohasem kiabált, Marika szíve összeszorult, úgy, mint Anyu.

Rita néni odaért a kislány mellé, lenézett rá. Kedvesen elmosolyodott:

– Marika, te még itt vagy? Nagyon késő van már! — mondta csendes, nyugodt hangján.

– Anyukámat várom, Rita néni, kérem! – válaszolta a kislány komoly koravén udvariassággal. A hangja halkan remegett. Mintha mindig a félelem bujkált volna benne. Mintha mindig attól félt volna, hogy valami rosszat mondd. Mintha attól félt volna, hogy ha rosszol válaszol, büntetést kap érte. Olyan idegesnek tűnt az egész nyolc éves gyerek, mintha állandóan rettegne valamitől.

A tanár néni megnyugtatóan megsimogatta a kislány világosbarna rövid haját, ami egészen fiúsra nyírva.

– Felhívom anyukádat! – mondta határozottan és elkérte a kislány ellenőrzőjét, amiben a szülők elérhetősége benne volt.

Marika ellenkezett egy kicsit. Anyu nagyon haragudott, ha zaklatták semmiségekért telefonon. Anyu nagyon szigorú. Ha azt mondta itt lesz, akkor jönni fog. Nem kéne neki telefonálni. Nem kéne zavarni. Rita néni nem ismeri Anyut. Rita néni…

Félt sokáig ellenkezni. Egy felnőttel illetlenség vitázni. Egy felnőttnek mindig igaza van. Ha pedig az a felnőtt tanár néni, akkor pedig kétszeresen igaza van. Rita néni azt mondta, hogy már késő van. Lehet közbejött valami, azért nem tud eljönni az anyukája.

Marika némán nézte, hogy Rita néni visszamegy a folyosón a tanári szoba felé. A cipője hangosan kopogott a folyosó kövén. Közbejött valami. Anyu… Anyunak barna szeme van, sárga pöttyökkel. A szempillái csak azért olyan feketék, mert minden reggel festi őket. Marika a fürdőszoba ajtóból szokta nézni, minden reggel.

– Ne álldogálj ott! – szólt rá minden egyes alkalommal szigorúan, miközben kiválasztotta a fülbevalót, amit aznap viselni akart. Rengeteg fülbevalója volt. – Befejezted a reggelidet? – rá sem nézett. Marika állt ott az ajtónak támaszkodva. Nem reggelizett. Sosem érezte magát éhesnek. Anyu észre sem vette, hogy a lefolyóba önti átázott reggeliző pelyhét a tejjel együtt. Jobb itt állni és nézni Anyut, ahogy készülődik. Anyu nagyon szép. Hosszú dús vörös haja, a fürdőszobai lámpa fényénél ragyogóan szikrázott. Olyan, mint azok a nénik az újságokban.  Vagy még annál is sokkal szebb. Most megigazította a rúzsát, ami már amúgy is tökéletesen festett. Szigorúan nézett a gyerekre. – Húzd fel a cipődet! Gyerünk! – csattant rá –

Ne kelljen rád várni!

Sosem kellett rá várni. Mire Anyu elkészült, Marika már régen az ajtóban állt felhúzott cipőkkel, kabátban, hátán iskolatáskával.

Marika szeme könnybe lábadt az iskola folyosóján. Anyura kellett várni mindig is. De nem baj! Anyura jó várni! Olyankor belemerül a gondolataiba és olyankor mindig tündérkertben van, pillangók között.

Az eső már nem esett olyan kíméletlenül. Csillapodott. A folyosón újra kop-kop-kop, Rita néni közeledett. Csendesen állt meg a kislány előtt. Leguggolt hozzá, hogy a szemük egy magasságba kerüljön. A kislánynak világoskék szemei szinte elvesztek a vastag szemüveg csillogása mögött. Belenézett azokba a szomorú gyerekszemekbe. . Látta összegyűlni a könnyeket. Gyengéden megérintette a kislány arcát. Az ellenőrzőjében egyetlen telefonszámot írtak. Az édesapja telefonszáma, aki fel is vette a telefont, amikor az imént felhívta. Dolgozott és Marikának már régen otthon kéne lennie. Haza kellett volna mennie. Akkor Rita néni megmondta neki:

– Az édesanyját várja, aki megígérte neki, hogy hazaviszi.

A férfi hangja telefonon keresztül kimérten, ridegen hangzott, amikor felcsattant:

– Az édesanyja négy hónapja lelépett egy spanyol multimilliomossal. Nem fog érte menni. Tudatosítsa benne, és indítsa haza! – ezzel máris lecsapta a telefont. Se egy köszönöm, se egy köszönés.

A tanító néni gyengéden megsimogatta a kislány arcát.

– Gyere, hazaviszlek! – mondta kedvesen. – Anyukádnak közbejött valami! – felegyenesedett.

Érezte, hogy a kislány keze belesimul a tenyerébe. Szó nélkül, csendesen követte. Az iskola ajtó hangosan csapódott mögöttük.