Váratlan fordulat
Szakadt az eső. Olyan volt,
mintha este lett volna. Sötét felhők borították az eget, ameddig a szem
ellátott. Az ég megdörrent, rekedt recsegéssel, hosszan. A falak komoran
visszhangozták, majd egy villám szelte ketté az ég feketeségét.
Marika kint állt az iskola
folyosóján, egészen a bejárati ajtó üvegéhez nyomta az orrát. Onnan nézte az
utcán hömpölygő vizet. Már mindenki hazament a vihar előtt. Ő maradt egyedül az
iskola folyosóján, pedig akkor már látták, hogy eső közeledik. A szél vadul
csapkodta a fák koronáját. Gyenge kis ágak, levelek megadóan hullottak a
járdákra, a felkavart portól, alig lehetett látni. Akkor azon gondolkodott,
milyen furcsa, hogy egy ilyen betondzsungelben, amilyen az ő kisvárosuk, ennyi
por lehet. A felhők erősen összetorlódtak az égen. Sötét fekete felhők, amiket
a szél fújt egymásba, éppen itt a fejük felett. Akkor ment haza mindenki.
A kislány megállt a folyosón és
várt. Várt, mert megígérte, hogy iskola után megvárja Anyut, aki érte jön. Nem
indul egyedül haza. Utált az osztálytársaival hazamenni. Utálta őket. Mindig
faggatták. Marika félénken elhúzódott tőlük, nem szeretett válaszolgatni a kérdéseikre.
Jobb volt, mikor csendesen ment a lányok mögött, és jobb volt azt hinni, hogy
elfelejtették, hogy ő ott van. Nehezen sikerült számára bárkit beengedni az
életébe, mesélni mindennapjairól. Az ő élete nem olyan csodálatos és izgalmas.
Az üvegen át látta, hogy
hatalmas, nehéz esőcseppek fodrozódó köröket hagynak a pocsolyákban. Nézte a
fák sárga leveleit, folyt róluk a víz lefelé. Alig mozogtak az utcán. Még az
autók is, mintha kevesebben lettek volna. Néha haladt el az iskola épülete
előtt egy kocsi, szürkén, égő lámpákkal, a szélvédőn az ablaktisztító erősen
járt jobbra-ballra. Néha látott egy-egy eltévedt gyalogost, amint az esernyővel
bajlódva haladt az esőbe, teljesen bőrig ázva. A szél minduntalan kifordította
az ernyőt a kezéből. Gondolta, olyanok gyalogolnak ilyenkor az utcán, akiknek
mindenképpen muszáj. Akik nem tudják másképp megoldani a helyzetet.
Halaszthatatlan dolguk van.
Marika türelmesen várt. Nagyon
nyugodtan állt az ajtóban, csendesen, kifelé kémlelve. Szerette ezt a csendes
egyedüllétet. Amikor békén hagyták, nem szóltak hozzá. Elmerülhetett saját
gondolatai erdejében. A fantáziája szárnyalt. Imádott elmélyedni fantázia
világa csodálatos dzsungelében. A kívülállók nem értették volna meg. Ezért nem
mesélt senkinek az ő világáról. A csodás tündérekről.
A kislány elmosolyodott. Abban az
erdőben, mindig virágoznak a fák. Csodálatos aranyfényű, színes virágszirmokkal
szórják tele az alattuk elterülő selymes füvet. Annak a fűnek olyan élénkzöld
színe van, amilyet emberi szem még nem látott. a fák között pillangók kergetik
egymást. Pillangók a szivárvány minden színében. Senki nem akarja elkapni őket,
hogy utána üvegbe zárva nézze, ahogy vergődnek, és végül elgyengült
szárnycsapásokkal még utolsókat erőlködve örökre a mozdulatlanságba vesznek.
Hová száll ilyenkor a pillangók lelke? Ők is a mennyországba jutnak? Az emberek
közé? Marika szerette volna, ha pillangóknak külön mennyországa lenne. Egy
csodálatos hely, mint a tündérkert, ahol nincsenek emberek, hogy bántsák őket.
Szerette a pillangókat
Persze ilyen esőben nincsenek
pillangók. Ilyen esőben lehetetlen repülni. Gyenge elázott szárnyakkal.
Szeretett volna lepke lenni.
Aranyfényű szárnyakkal repülni, szállni a fák fölé. A szárnyait simogatná a nap
fénye, gyenge tavaszi szellő vinné, és akkor mindig kacagna, örökké boldog
volna.
Igazán nem tudta milyen boldognak
lenni. Az egy olyan érzés, amiről eddig csak hallomásból tudott, olvasott. Úgy
gondolta, olyan a boldogság, amikor az ember nevetne egész álló nap. Akkor is,
ha esik. Akkor is, ha az anyukája már olyan sokat késik.
Az iskola folyosóján
visszhangzott a kopogás a csendben. Kop-kop-kop. Marika hátranézett. Rita néni
közeledett. Magas sarkú cipője kopogott végig a folyosón. Rajz tanár néni volt.
Nagyon kedves, mosolygós. Csúnyább, mint Anyu. Az arcán nincs semmi festék. Azért
kedves. Sohasem kiabált, Marika szíve összeszorult, úgy, mint Anyu.
Rita néni odaért a kislány mellé,
lenézett rá. Kedvesen elmosolyodott:
– Marika, te még itt vagy? Nagyon
késő van már! — mondta csendes, nyugodt hangján.
– Anyukámat várom, Rita néni,
kérem! – válaszolta a kislány komoly koravén udvariassággal. A hangja halkan
remegett. Mintha mindig a félelem bujkált volna benne. Mintha mindig attól félt
volna, hogy valami rosszat mondd. Mintha attól félt volna, hogy ha rosszol
válaszol, büntetést kap érte. Olyan idegesnek tűnt az egész nyolc éves gyerek,
mintha állandóan rettegne valamitől.
A tanár néni megnyugtatóan
megsimogatta a kislány világosbarna rövid haját, ami egészen fiúsra nyírva.
– Felhívom anyukádat! – mondta
határozottan és elkérte a kislány ellenőrzőjét, amiben a szülők elérhetősége
benne volt.
Marika ellenkezett egy kicsit.
Anyu nagyon haragudott, ha zaklatták semmiségekért telefonon. Anyu nagyon
szigorú. Ha azt mondta itt lesz, akkor jönni fog. Nem kéne neki telefonálni.
Nem kéne zavarni. Rita néni nem ismeri Anyut. Rita néni…
Félt sokáig ellenkezni. Egy
felnőttel illetlenség vitázni. Egy felnőttnek mindig igaza van. Ha pedig az a
felnőtt tanár néni, akkor pedig kétszeresen igaza van. Rita néni azt mondta,
hogy már késő van. Lehet közbejött valami, azért nem tud eljönni az anyukája.
Marika némán nézte, hogy Rita néni
visszamegy a folyosón a tanári szoba felé. A cipője hangosan kopogott a folyosó
kövén. Közbejött valami. Anyu… Anyunak barna szeme van, sárga pöttyökkel. A
szempillái csak azért olyan feketék, mert minden reggel festi őket. Marika a
fürdőszoba ajtóból szokta nézni, minden reggel.
– Ne álldogálj ott! – szólt rá
minden egyes alkalommal szigorúan, miközben kiválasztotta a fülbevalót, amit
aznap viselni akart. Rengeteg fülbevalója volt. – Befejezted a reggelidet? – rá
sem nézett. Marika állt ott az ajtónak támaszkodva. Nem reggelizett. Sosem
érezte magát éhesnek. Anyu észre sem vette, hogy a lefolyóba önti átázott
reggeliző pelyhét a tejjel együtt. Jobb itt állni és nézni Anyut, ahogy
készülődik. Anyu nagyon szép. Hosszú dús vörös haja, a fürdőszobai lámpa fényénél
ragyogóan szikrázott. Olyan, mint azok a nénik az újságokban. Vagy még annál is sokkal szebb. Most
megigazította a rúzsát, ami már amúgy is tökéletesen festett. Szigorúan nézett
a gyerekre. – Húzd fel a cipődet! Gyerünk! – csattant rá –
Ne kelljen rád várni!
Sosem kellett rá várni. Mire Anyu
elkészült, Marika már régen az ajtóban állt felhúzott cipőkkel, kabátban, hátán
iskolatáskával.
Marika szeme könnybe lábadt az
iskola folyosóján. Anyura kellett várni mindig is. De nem baj! Anyura jó várni!
Olyankor belemerül a gondolataiba és olyankor mindig tündérkertben van,
pillangók között.
Az eső már nem esett olyan
kíméletlenül. Csillapodott. A folyosón újra kop-kop-kop, Rita néni közeledett.
Csendesen állt meg a kislány előtt. Leguggolt hozzá, hogy a szemük egy
magasságba kerüljön. A kislánynak világoskék szemei szinte elvesztek a vastag
szemüveg csillogása mögött. Belenézett azokba a szomorú gyerekszemekbe. . Látta
összegyűlni a könnyeket. Gyengéden megérintette a kislány arcát. Az ellenőrzőjében
egyetlen telefonszámot írtak. Az édesapja telefonszáma, aki fel is vette a
telefont, amikor az imént felhívta. Dolgozott és Marikának már régen otthon
kéne lennie. Haza kellett volna mennie. Akkor Rita néni megmondta neki:
– Az édesanyját várja, aki
megígérte neki, hogy hazaviszi.
A férfi hangja telefonon
keresztül kimérten, ridegen hangzott, amikor felcsattant:
– Az édesanyja négy hónapja
lelépett egy spanyol multimilliomossal. Nem fog érte menni. Tudatosítsa benne,
és indítsa haza! – ezzel máris lecsapta a telefont. Se egy köszönöm, se egy
köszönés.
A tanító néni gyengéden
megsimogatta a kislány arcát.
– Gyere, hazaviszlek! – mondta
kedvesen. – Anyukádnak közbejött valami! – felegyenesedett.
Érezte, hogy a kislány keze
belesimul a tenyerébe. Szó nélkül, csendesen követte. Az iskola ajtó hangosan
csapódott mögöttük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése