Vérfarkasom története

1. rész
2. fejezet

Amira

– Láttak vele, ha mondom! – A férfi hangja vadul pattant vissza a falakról.

Tizenegy leánnal áldották meg az Istenek, ami nem kis gondot jelentett Locker számára. Négy idősebb gyermeke eladó sorba került. Az alakváltók törzsfőnökének egyfolytában azon járt az agya, miként tudná a leghasznosabban kiházasítani a lányait. Számba kellett vegye törzsének nemesi származású családjait. Mivel fia nem született, minél hamarabb gondoskodnia kellett fiú unokákról, akik a törzsfőnöki rangot örökölhették. Ennek hiányában, leányai férjei közül kell kiválasztani a megfelelő utódot, aki követhetné a trónján. Mintha ennyi magánéleti gond nem lett volna éppen elég Locker számára, negyedik lánya tetézte a bajt azzal, hogy elfogadta egy főmágus közeledését. Locker remélte, csupán aprócska szeszély ez a lányánál, elvégre tizennégy éves. Talán csak egyszerűen gyermeki hóbort, hogy valamivel bosszantsa az apját.

Amira most engedelmesen letérdelt apja széke elé, két kezét felé nyújtottá és várta, hogy a férfi megfogja az ujjait. Locker szigorúan nézett le rá.

– Tagadni merészeled? – üvöltötte bele a csendbe. Dolgozószobájában megremegtek az ablakok erre a hangra. Az ajtó kinyílt és egy asszony rontott be rajta. Védelmezőn átölelte Amira vállát és határozottan felnézett Locker arcába.

–  Ne kiabálj Amirával, semmi okot nem adott a haragodra! Te vitted Arany erdőbe vadászni! Te veszítetted szem elől! Locker, ha jobban odafigyeltél volna a lányodra, biztosan nem botlott volna bele egy főmágus ivadékba!

Locker felállt a székéből és vadul szikrázó szemekkel nézett vissza feleségére. Az asszony minden körülmények között védte a lányait. Akármit is tettek azok a meggondolatlan fruskák. Locker úgy gondolta, néha képtelen bírni a családjában eluralkodó női energiákkal. Most őt hibáztatja, amiért Amira találkozgat azzal a senkiházi főmágus leszármazottal? Nem akárkinek a fia! A felfuvalkodott, rátarti Dekatlon nagyúré! Aki arra is képtelen volt, hogy jószántából csapatokat küldjön a Hárpiák ellen, akik az alakváltók törzsét fenyegették! Locker keze ökölbe szorult.

– Amira! A szobádban maradsz egészen addig, amíg megfelelő vőlegényt találok számodra. Különleges engedélyemmel első lehetsz a lányaim közül, akit férjhez adok – jelentette be szigorú hangon.

A lány felnézett rá, sárgás szemeiben könnyek csillogtak, törékeny ujjait az apja felé nyújtotta:

– Apám, kérlek, jó lányod leszek! Bármit megteszek, amit kérsz tőlem! De ne adj férjhez akaratom ellenére!

Az anyja keze gyengéden végigfutott a hátán.

– Apád helyes döntést hozott! A forróvérű lányokat le kell hűteni! Egy megfelelő harcos férfi mellett megnyugszol, meglásd! – a hangja vigasztaló volt.

Locker elismeréssel bólintott. Felesége mellette állt a nehéz döntésekben, talán éppen ezért nem uralkodott még el a teljes káosz az otthonában. Egyáltalán nem egyszerű tizenegy leány apjának lenni. Megfogta Amira kezét és határozottan megszorította az ujjait.

– Most pedig menj a szobádba, lányom! Amint esedékes lesz, értesítelek a menyegzőről.

Amira felállt. Locker dühösen tapasztalta, hogy nem hajtotta meg felé magát a tisztelete jeléül, mielőtt távozott volna. Dacosan felemelt fejjel, puha léptekkel hagyta el a szobát, olyan határozott lendülettel, hogy derékig érő világosbarna haja fátyolként hullámzott utána. Mindezen sértő magatartás tetejébe pedig hangosan becsapta az ajtót maga után.

Locker ökölbe szorított ujjaival, dühödten a falba vágott.

– Azt a neveletlen, duzzogós fajtáját ennek az elkényeztetett leánynak! – Ránézett a feleségére. – Menj utána és gondoskodj róla, hogy a szobájában maradjon!

Kicsinyke szoba állt, a ház déli csücskében. Az ablakon beszökő napsugár végigfutott a falakon, mosolyogva megsimogatta a bútorok fényes felületét, majd megállt azon a hosszú világos hajzuhatagon, hogy fényével beragyogja.

– Amarillisz! – Fordult meg a fésülködő asztal mellől Amira szomorúan sóhajtva. – Valahogy muszáj híreket kapnom felőle! Találkoznom kell vele! – Lerakta erős csontokból készült hajkeféjét az asztalkára, türelmetlenül felpattant a székről. – Belepusztulok, ha nem láthatom többé!

Amarillisz, a legidősebb leány volt a testvérek közül. Javíthatatlanul romantikus lélek lévén, töretlen hittel adózott az igaz szerelem oltárán. Elnyújtózott húga baldachinos, csipkébe borított ágyán és kedves mosollyal a szája sarkában megkérdezte:

–  Amira, kicsikém! – kezdte jóindulatúan. – Mondd, hogy tudsz szeretni valakit, aki ennyire rút, mint ez a Deklen. Semmi vonzót nem tudok felfedezni rajta! Nézd apánkat, milyen erős, jóvágású férfi! Hozzá hasonlót kéne választanod!

Amira a fiatalság lendületével ült le nővére mellé. Álmodozva becsukta a szemeit és egy halk sóhajtással válaszolt.

– Deklen valóban más, mint a törzsbeli férfiak. Lehet, hogy kicsinykét csúnya. – Kedvesen felnevetett, miközben kinyitotta a szemét és odabújt a testvéréhez. – Tényleg csúnya. De itt bent, – tenyerét a mellkasára szorította – gyönyörűségesen szép. Nincs hozzá fogható férfi a Négy Törzs Szövetségében. Nem azt szeretem aki, és amilyen a kinézete. Azt szeretem amilyen ember, belül. Érted, Amarillisz? – kérdezte csillogó szemekkel.

A testvére csak megvonta a vállát.

Amira felült és lelkesen mesélni kezdett.

– Hálás vagyok apánknak, hogy aznap elvitt a vadászatra, annak ellenére, hogy semmi kedvem nem volt részt venni benne. Sosem érdekelt az Arany erdő. Sem az, mennyi vadat lehet ejteni a főmágusok tiltott erdejében. El is kódorogtam, mint tudod! Nem igen érdekelt a dolog. – Valószínűleg mindenki ismerte a történetet, Amarillisznek is többször elmesélte. Szerette feleleveníteni a találkozás pillanatát.

 A farkas vérűek átváltozott alakban vadásztak. Ő maga is így bóklászott Arany erdő hatalmas fái között. Megcsodálta az aranyló fűszálak között nőtt aranyfényű virágok sokaságát. Valószínűleg olyan szépséges dolgokat fedezett fel akkor az Arany erdőben, amelyeket apja észre sem vett. Az alakváltók törzsfőnöke a vadászatra koncentrált. Arany erdő vadjainak elejtésére összpontosította minden figyelmét, annak ellenére, hogy több vadat ejtett, mint, ami a törvényben írva vagyon.

Amira ezen a csodálatos sétán, farkas képében botlott bele Deklenbe. A fiú egy tisztás szélén, lóháton ült és figyelt őt. Amira, amikor meglátta, rettenetesen megijedt. Soha ezelőtt nem találkozott a való életben egyetlen főmágussal sem. Könyvekben rajzolva látta a képeket, amik főmágusokat ábrázoltak. Rettentő visszataszító ábrázatuk volt. Amira félt tőlük.  S a történetek, amiket róluk meséltek, mind borzalmakkal voltak tele, halállal, bosszúval, vérengzéssel. A lány a mesékből, a tanulmányaiból egyáltalán nem kedvelte meg a nagyhatalmú mágusokat.

Abban a pillanatban, amikor meglátta a lóháton ülő alakot, a lány úgy érezte elszalad az erdőből, vissza a törzsének biztonságot nyújtó falai közé. A félelem ólomként nehezedett a lábaira, a földhöz szegezte. Képtelen volt arra, hogy megmozduljon. Reszketegen állt. Bátortalan morgás hagyta el a torkát, majd vad vicsorgásba kezdett, remélve, ezzel elijeszti a mágust.

A fiú viszont meg sem mozdult. Egyenes tartással ült a lován. Rideg arckifejezéssel nézte a farkassá változott lányt. Amira pontosan érezte rajta, nem fél. Vékony pálcájával könnyedén megsuhintotta könnyű bőrből készült lovaglócsizmája szárát. Amira iszonyatosan fenyegetőnek találta ezt a mozdulatot.

– Arany erdő tiltott terület az alakváltók számára! – jelentette be halkan. Akármilyen csendes volt ez a hang, Amira érezte rajta, parancsoláshoz van szokva. S az a tekintet, amivel a fiú belenézett a szemébe könyörtelen és haragos. A lány tudta, eljött a pillanat, hogy elmeneküljön. Nem harcolt soha senki ellen, pusztán a játék kedvéért a nővéreivel.

A lány vicsorított, elővillantak hegyes fogai. Felkészült rá, hogy ez lesz az utolsó, amit ez a főmágus láthat belőle. Azt tervezte, ezek után megfordul és elhagyja a tisztást.  Akkor iszonyú nyilallást érzett az oldalában. Éppen olyan volt, mintha hatalmas súllyal nekivágódott volna valaki. A fájdalomtól panaszos vonyítás hagyta el a száját. Ez az őrült főmágus megtámadta! Felnézett a varázslóra, aki még mindig ott ült a lován. Nem mozdult. Mit csinált, amitől Amira ennyi kínt érzett magában? A lány elrugaszkodott a földtől, hogy egyetlen hatalmas ugrással rávethesse magát a lóra. Ugyanolyan fájdalmat akart okozni a főmágusnak, mint, amilyen kínt ő is érzett az imént. Mégis, mintha láthatatlan falba ütközött volna, úgy pattant vissza a földre, kegyetlenül fájdalmasan megütve a bordáit, amikor visszazuhant. A szemét ellepték a könnyek. Visszaváltozva emberi alakjába kucorgott a földön, összegömbölyödve, kezét az oldalára szorítva, ahol egy hatalmas vérző horzsolás lüktetett. Onnan nézte, ahogy a főmágus határozottan leugrik a lováról. Amira most vette észre, hogy az alakváltóknál magasabb a termete. Megrémítette a lányt, annak ellenére, hogy a fiatalembert vékony alkata gyengének mutatta.

Amira képtelen volt megmozdulni a fájdalomtól. Úgy érezte az összes csontja darabokra tört, az izmai kegyetlenül sajogtak. A fiú lassan odaért hozzá, könnyedén letérdelt mellette és megérintette az arcát. Amira dacosan elhúzta a fejét. Hozzá ne merészeljen érni ez a főmágus!

Deklen mosolytalan arcával tanulmányozta a lány finom vonásit, hosszú szempilláit, sárgás szemét.

– Azt hittem… – hirtelen megakadt, majd határozottabban folytatta. – Nem gondoltam, hogy ennyire fiatal vagy! ­

Ezek után a figyelmét a lány vérző sebének szentelte. Amira kezeit az oldalára szorítva próbálta elállítani a vérzést és mérsékelni a fájdalmát. Nem járt sikerrel, apró patakocskákban csorgott az ujjai alól a vére az Arany erdő füvére. A fájdalom egyre ott lüktetett a bordái alatt. Deklen gyengéden megfogta a lány kezét és arrébb tette, hogy jobban szemügyre vehesse a sérülést. Tenyerét a hosszan elnyúló széles horzsolás közepére helyezte, oda, ahol a legmélyebb volt a seb.

Amira vadul belemélyeztette a körmeit a fiú kezébe.

– Hagyjál! – Dühöngött vadul. Miért kínozza még mindig? Miért nem hagyja itt? Az apja biztosan észrevette az eltűnését, és keresi. Hamarosan rá fog találni és hazaviszi a gyógyítókhoz.  – Menj innen! – A fiú nem mozdult. Továbbra is a seben tartotta a kezét, mint, aki meg sem érezte, hogy a lány belevájta a körmeit. – Hagyjál békén!

Deklen ránézett a lányra, bele azokba a furcsán sárgás szemeibe. Amira izmai összerándultak a keze alatt.  A fiú tenyere véres lett a lüktető sebből áramló ragacsos vértől.

– Engedd, hogy meggyógyítsalak! – kérte a lányt halkan. – Ha tudtam volna, hogy ennyire fiatal vagy, sosem alkalmaztam volna rajtad ilyen erős mágiát! Sajnálom!

Amira becsukta a szemét. Képtelen volt tiltakozni. Úgy érezte, hogy a vérveszteség legyengítette. Fáradtnak érezte magát és tehetetlennek. Hagyta, hogy Deklen a sebén tartsa a kezét, hallgatta a fiú, mély, torkából feltörő idegen szavakat, amiket nem ismert. Olybá tűnt, mintha egy dalt énekelt volna. Az oldalába kellemes melegséget érzett, a fájdalom helyét átvette az édes zsibbadás, lassanként a lüktetés is megszűnt. Bódultságot érzett a fejében, szerette volna kinyitni a szemét, de a szempillái elnehezedtek. Az álom és az ébrenlét küszöbén elvesztette az időérzéket. Nem tudta meddig volt ebben a furcsa bódultságban, hallgatva azt a különös dalt. Amikor újra magához tért és teljes tudatra ébredt, a fájdalom megszűnt. Óvatosan végigsimította az oldalát, de nem érzett sem fájdalmat, sem nedvességet, ami a vérre utalt volna. Kinyitotta a szemét és kíváncsian megnézte a horzsolást, de a seb beforrt, a helye alig látszott. A fiú mellette ült, kimerültnek látszott. A kezén még jól látszódott a rászáradt vér nyoma, de amikor találkozott a pillantásuk elmosolyodott. Amirát megdöbbentette, hogy egyáltalán tud mosolyogni, és az, hogy ez a mosoly mennyivel megnyerőbbé tette azt a rideg arcot. Most kedvesnek és barátságosnak tűnt. Lassan felállt és felsegítette a lányt is. Amira nem tiltakozott ellene. Hagyta, hogy megfogja a kezét és megtámassza addig, amíg fel nem egyenesedett, és már képes lett egyedül állni.

– Elég erős vagy? ­­– kérdezte komolyan, miközben újra figyelmesen végignézett rajta.

Amira határozottan bólintott, miközben észrevette, hogy a fiú nem engedte el a kezét. Nem tudta eldönteni, azért nem, mert még mindig attól fél, hogy elesik, vagy valami más miatt. Amira felnézett a fiatal főmágusra, aki több mint egy fejjel volt nála magasabb, de sokkal törékenyebbnek nézett ki, mint egy alakváltó. Az arcvonásai is keményebbek, ridegebbek, a szeme sötét, mintha a pokol fenekére nézett volna. Amira fejében megfordult, talán félnie kellene tőle. Most mégsem félelmet érzett. Sokkal inkább valami különös vonzalmat a fiú iránt, aki megmentette az életét. Amira elmosolyodott. Ez az idegen főmágus megtámadta, majd megmentette.

– Köszönöm, amit értem tettél! – a lány szerette volna, ha még nem búcsúznak el egymástól. Jó lett volna még kicsit maradni a közelében. – Apám biztosan hálás lesz neked, ha megtudja! – Mindezt úgy mondta, mint, aki elfelejtette, hogy a főmágus támadása következtében volt szüksége a gyógyításra. A lány szomorúan vette tudomásul, hogy a fiú elengedte a kezét és határozottan hátralépett a közeléből.

– Semmi szükség arra, hogy erről bárki tudomást szerezzen. Menj haza, és ne gyere vissza többé! – adta ki az utasítást szigorúan. Újra az a rideg, megközelíthetetlen ember lett, mint az első pillanatban, amikor Amira meglátta.

A lány csalódottan körbenézett. Megbántódott erre a rideg elutasításra. Körbenézett, hogy betájolja magát és ijedten érzékelte, nem tudja, merre van. Nem tudja, merre van az otthona. Eltévedt az Arany erdőben tett sétája közben, a gyógyítás bódultsága közben. Fogalma sem volt arról, hogy merről jött.

Határozottan bólintott a fiatalember felé, majd felemelt fejjel, remélte minél magabiztosabban, elindult arra, amerre az otthonát sejtette.

Alig ért a tisztás szélére, mikor meghallotta főmágus hangját a háta mögül.

– Ha megengeded, elkísérlek! ­– megfogta a lova kantárját és az ellenkező irányba intett. – Azt hiszem arra rövidebb lesz! ­– mutatta és újra megjelent az a kedves mosoly az arcán. Amira elpirult. Nyilvánvaló, a fiú rájött, hogy eltévedt. Nem is értette, miért nem dörgölte ezt a tényt dölyfösen a lány orra alá. Amira megfordult és csatlakozott a fiúhoz.

– A nevem, Amira, Locker lánya. ­ – Mutatkozott be, remélve, ezek után ő is megtudja a főmágus nevét. De ő válaszként csak bólintott és ment tovább csendesen a lova mellett. Amira nem hagyta annyiban. Tudnia kell a nevét! – És te? ­ – kérdezte kíváncsian.

– Amira, Locker lánya, – olyan kedves gyengédséggel tudta kimondani a nevét, hogy a lány szíve beleremegett. – talán jobb lenne, ha ezt a találkozást elfelejtenénk, és te sosem jönnél vissza az Arany erdőbe. A legegyszerűbb az, ha semmit sem tudsz rólam.

Amira csendesen felsóhajtott, és lehajtotta a fejét, de időnként mégis kénytelen volt felnézni arra a magas alakra maga mellett, annyira vonzotta. Legszívesebben egy pillanatra sem vette volna le róla a szemét. Hogy zavarát leplezze, egész úton csacsogásával szórakoztatta a főmágust, aki csak ritkán szólt neki vissza. Amikor Amira napokkal később visszagondolt arra, mennyi butaságot hordott össze azon az úton, borzasztóan elszégyellte magát. Úgy gondolta viselkedhetett volna valamivel visszafogottabban és csendesebben is, mintha komoly nő lenne. Akkor úgy gondolta, ez a gyerekes locsogás valószínűleg elriasztott egy olyan komoly fiatalembert, mint Deklen. Később tudta meg, mennyire rosszul gondolta a dolgokat.

A főmágus egészen az erdő széléig kísérte, ahol Amira felismerte a dombokat és könnyen rátalált a hazavezető útra. Meglepve tapasztalta, hogy a nap lassan lenyugszik az Azéla felett.

A lány szomorúan nézett fel a főmágusra, akiről semmit nem tudott meg az utóbbi egy órában, és akitől most el kell válnia, pedig a szíve reszketett bele. Nem akart hazamenni, vele akart maradni. A fiú felemelte a kezét és lágyan megérintette Amira arcát. A lány egész lénye beleremegett a gyengéd simogatásba. A fiatalember sötét szemei belevesztek a sárga pillantásba, mikor csendesen annyit mondott búcsúzóul:

– Béke veled, Amira, Locker lánya! ­

Máris elhúzódott tőle és felpattant a lovára. Amira egy ideig nézett fel rá, majd eliramodott. Futás közben változott át. Azt már nem vette észre, hogy a főmágus a fák közül figyelte a farkassá változott lány futását a dombok között. Amikor a dombtetőn hátranézett a sötétbe burkolózó Arany erdőre, senkit sem látott.

Amira álmodozva a nővérére nézett. Az emlékek elborították. A szíve hevesebben dobogott, amint eszébe jutott az ifjú főmágus. Teljes lényével szerette. Hagyta, hogy elborítsa a mindent betöltő szerelem.

– Deklen megtalál engem! – mondta hittel. – Eddig mindig megtalálta a módját, hogy eljuttassa az üzeneteit nekem! Deklen nagyon okos!

Amira hittel sóhajtott fel, miközben végigfeküdt az ágyán.

A nővére felnevetett és játékosan lebirkózta a húgát. Amarillisz úgy gondolta, nem árt, ha figyelmezteti testvérét a nyilvánvaló tényre.

– Mert főmágus!

Amira nem vette figyelembe. Álmodozva folytatta.

– És nagyon leleményes.

– Mert főmágus! ­ – kontrázta rá Amarillisz töretlenül. Már nem bujkált nevetés a hangjában. Látta, hogy Amira elveszíti a józan ítélőképességét, ha Deklenről van szó. Most is erőteljes hangon folytatta.

– Deklen nagyon ravasz!

– Mert főmágus! – az idősebb lány kezdte elveszíteni a türelmét. – A főmágusok okosak, ravaszak és leleményesek, ha nem tudnád, Amira! Nem azért ilyen, mert ő Deklen! – Amarillisz rosszallóan még megjegyezte. – Úgy tiszteled, mint valami Istent!

Amira a két kezét a szívére tette, felült és kipirult arccal, lelkesen megszólalt:

– Deklen az én Istenem! Hiszek benne! Bízom benne! Deklen sosem hagyott még cserben! Kitalál valamit! Deklen biztosan kitalál valamit! Nem hagyja, hogy apám egy farkas vérű harcoshoz adjon feleségül! – a hangja elfulladt az izgalomtól. – Ismeri a gondolataimat. Ha szólítom, megérzi! Deklen azt mondja, minden gondolat energia, és ismeri azt az energiaáramlást, ami hozzám tartozik. Tudni fogja, hogy szükségem van rá! Keresni fog! – Amira elpirult. – Mint, ahogy megtalált azután is, hogy meggyógyított.

Amira félelmetesnek tartotta, azt, ahogy Deklen akkor megtalálta. Napok óta a fiú járt az agyában. Álmaiban újraélte a találkozásukat. Mire az ifjú mágus jelentkezett a gondolataiban, Amira már menthetetlenül beleszeretett. A fiú gondolatátvitellel közölte vele, mélyek az érzései és képtelen elfelejteni Amirát. Továbbá kérte a lányt, hogy találkozzanak. Akkor hirtelen arra gondolt, a képzelete játszik vele, és csak álmodja a beszélgetést a fiúval. Semmi valóság alapja nem lehetett, a főmágus nem volt a közelében, minden érzékszerve előtt láthatatlanul, egyszerűen a gondolataiban jelent meg. Akkor a fiú illendően bemutatkozott: Hollós Livünti Deklen Naharvall. Nem kellett mondania, hogy Amira tudja, Dekatlon Naharvall Nagyúr, a főmágusok törzsfőnökének a fia. De Amirát akkor már nem érdekelte, hogy nem törzsbeli. Szerette volna mihamarabb újra látni, érezni keze melegét, ujjai simítását az arcán. Vágyott hallani a hangját, belefeledkezni sötét szemeinek pillantásába. Szerette volna előcsalogatni azt a kedves mosolyt, ami olyan megnyerővé és barátságossá tette a fiú arcát. Amira szíve vadul zakatolt, hogy újra érezte a gondolataiban a főmágus szavait. Minden képzeletet felülmúlott a csoda, hogy pontosan érezte Deklen félelmeit, szeretetét, vágyakozását, amit iránta táplált.

A lány sokáig képtelen volt eldönteni, hogy ami történt, vajon való, vagy csupán a képzelete játszott vele? Annyira hiányzott neki a fiatal főmágus. Szerette volna hinni, hogy minden igaz, ami a gondolataiban megjelent. Annak ellenére, hogy semmi valóság alapja nem lehetett álomszerű beszélgetésüknek, Ő elment a találkozóra, hogy láthassa. Mélyen hitt benne, hogy mindez igaz.  

Deklen ott várta a találka helyszínén a megbeszélt időpontban. Amira csodálta a fiút, aki könnyebb mágiával eltüntette a lány nyomait, nehogy bárki rátaláljon. Védelmi bűbájt vont kettőjük köré, amin a főmágusok is csak nagy nehézségek árán tudtak volna áttörni. Mindenre gondolt, hogy megvédje kettőjüket, és megvédje Amirát.

A lány tudta, nincsenek falak közöttük, mindkettőjüket az egymás iránti szerelem lángja emésztette belülről. Azzal, hogy Deklen megjelent a gondolataiban, Amira pontosan átvette tőle az érzésit. Nem volt miben kételkednie. A főmágus minden érzése, amit iránta érzett, amit akkor fellobbantott az Arany erdőben, tisztán kiolvashatóak voltak.   

Amira azon a délutánon értette meg, mit jelent teljesen egymásba feledkezni, szomjasan csókolni, beleveszni a másik szerelmébe.