Vérfarkasom története

1. rész

3. fejezet
Szökés

Locker egy hét után belátta, hogy lehetetlenség teljes szobafogságra ítélnie Amirát. A farkas vérűeknek nagy mozgástérre volt szükségük, s a napi vadászat az életmódjukhoz tartozott. Két tapasztalt őrzőre bízta a lányát, aki minden délután elhagyhatta a szobáját, s részt vehetett a vadászaton nővérei kíséretében.

Amira több mint tíz napja nem látta Deklent. A megbeszélt találkozóra sem tudott elmenni. Képtelennek tűnt, hogy elszabaduljon, állandóan figyelő szemek vették körül. A szobájában is mindig tartózkodott valaki a testvérei közül, néha maga az édesanyja vigyázott rá. Amarillisz valószínűleg elengedte volna, fedezte volna, amíg távol van, mert oly romantikusan hitt a szerelem nagyságában. A probléma pontosan az volt, hogy Amira ajtója előtt mindig állt egy őr, és apja a lakrészük őrségét szigorúan megkettőzte, hogy a lányának még véletlenül se legyen kedve elmerészkedni otthonról. Amira a nővéreitől értesült arról, hogy apja az egész törzsből hívatta a tetterős, fiatal harcosokat kihallgatásra, feltételezhetően azért, hogy férjet válasszon számára. Minden testvére nevetve újságolta, hogy Locker igényeinek mennyire nehéz megfelelni. Ha tehették, a lányok végignézték a kihallgatást és részt vettek azokon a próbákon, amelyek elé apjuk állította a harcosokat. Egytől egyig elbuktak. Amirát ez a tény egy cseppet sem nyugtatta meg. Nagyon jól tudta, hogy a törzsben rengeteg ifjú harcos pályázik arra, hogy egyszer a törzsfőnök helyére léphessen. Sokan el fognak jönni, sokkal messzebbről is, olyanok, akiknek hetekbe telik az út. Amira tudta, hogy egyre kevesebb ideje maradt.

Hat napja lett volna a Deklennel való újabb találkozásának az időpontja, amire nem tudott elmenni. Megpróbált kiszökni négyszer is, mindenféle mondva csinált ürüggyel, de mindannyiszor útját állták, feltartóztatták. Aznap este elkeseredetten zokogta álomba magát, hiába volt mellette Amarillisz, hogy gyengéd szavakkal vigasztalja. Hat napja nem jelent meg a találkozón és Deklen azóta nem jelentkezett. Amira a végletekig elkeseredett volt. Remélte, hogy az ifjú főmágus mindjárt másnap megkeresi, úgy ahogy szokta, a gondolatainak erejével, s akkor beszélhetnek, kitervelhetnek valamit. Nem kereste. S azóta immáron hat nap telt el. Amira teljes rezignáltságban élte napjait. Egyedül a hite tartotta életben. Az a bizonyosság a lelke mélyén, ami igaz hittel bízott Deklen szerelmében. Biztosan érezte, hogy oka kell, legyen annak, hogy a fiú eddig hallgatott. Mégis nehezek voltak a napok, amiket nélküle kellett átéljen, úgy, hogy őrizetben élt, figyelő szemek követték minden mozdulatát, és ha kitette a lábát a szobájából, idegen harcosok sokaságába ütközött lépten-nyomon. Oly kevés volt az idő, érezte. Apja hamarosan döntésre kényszerül. Ha Deklen nem jelentkezik, neki, Amirának hozzá kell mennie valakihez, akit apja választ ki számára. A lány könnyes szemmel nézte a sokadalmat otthonuk udvarában. Húgai izgatott vihogása idegesítette. Vajon Deklen tudja mennyire kevés az idejük?

Dekatlon mogorván rótta köreit a szobában. Léptei súlyosan koppantak a padlón, visszhangot vetve a csendben. Deklen félelemmel, vegyes izgalommal figyelte. Érezte, hogy apjában hamarosan elpattan valami. A kis szoba megtelt feszültséggel. A fiú az ablak előtt állt, onnan figyelte Dekatlont. Szerette volna, ha megáll végre, és mindennél jobban vágyott arra, hogy megszólaljon. Bármit is mondana, mindenképpen jobb lenne, mint ez a néma cirkálás a szobában. Saarban vezér csendes nyugalommal ült a szoba keleti oldalán elhelyezett kényelmes székében. Türelmesen várta a fejleményeket. Nem szólt semmit, fehér haja lágy hullámokban omlott a vállára. Tekintete kifejezéstelen maradt akkor is, amikor néha összetalálkozott a pillantása Deklen sötét szemével. Ilyenkor a fiú zavartan fordította el a fejét.

Egy hete eljöttek otthonról. Miután Deklen nagykorú lett, apja bevezette a törzs kéthavonta megrendezett gyűlésére, mivel pontosan a születésnapja utáni héten volt esedékes. Minden nagykorú, nemesi származású főmágusnak joga volt ott lenni és véleményt nyilvánítani, ha úgy gondolta. Természetesnek vették, hogy az asszonyok többsége otthon maradt a gyermekei mellett, így kevés nő jelent meg a találkozón. A gyűlés egy hétig tartott és megvitattak minden fontos pontot, ami a főmágusok nemzetségét érintette. Minden alkalommal jelen volt Saarban vezér is. Deklen nyugtalanítónak tartotta, hogy személyes ügyében most kapott meghallgatást a vezértől, amikor eljött a találkozó utolsó napja. Továbbá nyomasztóan hatott rá a tény, hogy Saarban vezér behívatta az apját is, pedig úgy kért meghallgatást, hogy személyes ügy. Érezte apján, hogy idegessége kapcsolatban lehet azzal, hogy ő kihallgatást kért Saarbantól.

Dekatlon odaért a fia elé és hosszú idő után végre megállt előtte. A szeme villámokat szórt.

– A hátam mögött akartál intézkedni? – kérdezte dühödten. – Olyan leleményesnek gondoltad magadat? Azt hitted, ha én nem szólok bele, akkor Saarban vezér minden zokszó nélkül beleegyezik őrült elméd agyszüleményébe? – Hangja csendes ridegséggel koppant a falakon.

Deklen érezte, hogy ereiben meghűl a vér. Bármennyire is félelmetesnek tűnt ebben a pillanatban kiállni az apja ellen, muszáj volt megtennie. A saját és Amira boldogsága érdekében. Hirtelen elfordult Dekatlontól, szavait egyenesen Saarban vezérhez intézte.

– Uram! Utánanéztem minden adatnak a kétszázötven évvel ezelőtt történt események kapcsán, és felfedeztem több hibát, amit a főmágusok elkövettek az üggyel kapcsolatban.

Saarban vezér szeme összeszűkült. Dekelen előrébb lépett. Igaz nem kapott engedélyt arra, hogy folytassa a mondanivalóját, de nem azért töltött annyi időt a könyvtárban, éjszakákig bújta a könyveket, ősei pergamenre írt jegyzeteit, hogy most csendben maradjon. Átnézett a tizennyolc éves háborúról szóló minden iratot, korabeli lejegyzéseket, amihez kizárólag a törzs elöljáróinak volt engedélye. Addig könyörgött szép szóval, és vesztegetett busás kincsekkel, míg apjára való tekintettel odaengedték a titkos iratokhoz. Elvégre nagykorú lett, és a törzsfőnök fia. Egyszer talán ő lesz a főmágusok törzsének első embere, ebben senki nem kételkedett, s a kincseknek lehetetlenség volt ellenállni. Deklen felkészült minden eshetőségre, hogy odajuthasson a régi lejegyzésekhez.

– Akkoriban nem volt idő, és nem volt mód megismerni a vegyes házasságból született utódokat. Nézetem szerint lehetséges lett volna nevelni és irányítani őket. Úgy gondolom a főmágusok hibája…

Mielőtt befejezhette volna a mondatot Saarban vezér indulatosan felpattant a székéből, nehéz tölgyfa botját keményen beleállította a padlóba és haragosan ráförmedt a fiatalemberre.

– Hibáztatni merészeled a főmágusok nemzetségét! Semmirekellő! Ha akkor mi nem csapunk le olyan keményen és nem állítjuk meg a szörnyszülötteket, mára nem létezne a törzsünk!

– Saarban vezér! – Deklen izgatottan és illetlenül vágott bele a vezér szavába. Bizonyos volt az igazában, és tudatni akarta mindenkivel. Az egész Négy Törzs Szövetségével, hogy tévednek a tizennyolc éves háborúval kapcsolatban. – Természetesen elfogadom, hogy akkor mások voltak a lehetőségek, nagy volt a félelem, a felkészületlenség. De szilárd meggyőződésem, hogy ma tudnánk uralni a helyzetet, és a javunkra fordítani a vegyes házasságból születettek rendkívüli erejét.

– Deklen! Fejezd ezt be!

 A fiatalember a háta mögül hallotta apja könyörtelenül rideg hangját. Ránézett, miközben felöltője belső zsebéből előhúzott néhány viseletes, sárgára színeződött pergamendarabot.

– Bizonyítékokat hoztam! Olvasd el! – A vezér felé nyújtotta a lapokat. – Saarban vezér, kérlek! Olvasd el!

Dekatlon őrjöngött a háta mögött, jól hallotta dühös szavait, miközben minden figyelmét Saarban vezérre összpontosította. Saarban felemelte a botját és vadul kiütötte a lapokat Deklen kezéből. A szeme lázasan csillogott, mikor megszólalt.

– Azt feltételezed, hogy én nem ismerem ezeket az írásokat? Tudom mi áll benne, és nem tudsz meggyőzni, hogy feltételezésed igaz! – Deklen elkeseredetten nézte az ujjai közül lehulló lapokat. – Nem engedélyezem a kapcsolatodat az alakváltó lánnyal. Megtiltom, hogy bármikor találkozz vele! – Saarban hangja belehasított a levegőbe. – Halállal fizetsz, ha parancsom ellen szegülsz! Tartsd az eszedben Deklen Naharvall!

Az utolsó mondat olyan dörgéssel csapott le a szobába, hogy még az ablakok is beleremegtek. Deklen elkeseredetten nézett vissza a főmágusra, aki haragosan állt a széke előtt, fegyverként maga elé tartva a botját.

– Végig sem hallgatsz, Saarban vezér? – kérdezte a fiatalember felháborodottan. Remélte ésszerű érvekkel sikerül meggyőznie Saarbant és a törzset. Hitt benne. – Vidd az ügyemet a Négy Törzs Szövetsége elé!

Deklen ekkor már nem tartotta vissza magát, látta, hogy udvariassággal itt semmire sem megy. Határozottan és keményen kell szólnia Saarban vezérhez, hogy meghallgassa.

A vezérük dühtől eltorzult arccal válaszolt neki dörgedelmes hangján.

– Nincs mit meghallgatnom! Nincs okom, gyermeki szeszélyedet a Négy Törzs Szövetsége elé vinni. Kérésed mellőz minden komolyságot és átgondoltságot!

Deklen egy ideig nézett vissza rá. Érezte, hogy itt sokkal többet nem tehet az ügy érdekében. Falakba ütközik minduntalan. Bár tudná, mi az, amitől ezek az okos, nagy tudású főmágusok annyira félnek, hogy még arra sem méltatják a kérését, hogy egyáltalán átgondolják. Deklen egy mozdulattal magára borította sötét köpenyét, amit eddig lazán a vállára kanyarintva viselt. Megfordult a tengelye körül és minden szó nélkül eltűnt a szobából. Éppen úgy, mintha ott sem lett volna. Ez a lehető legmodortalanabb távozás, ami ebben az esetben igen nagy sértésnek számított Saarban vezérrel szemben.

Dekatlon a haját tépte volna őrült dühében, ami eluralkodott rajta ebben a pillanatban. A fia szégyent hoz a fejére.

Saarban vezér elcsendesedett és lassan visszaült a helyére.

– Locker hamarosan férjhez adja a lányt – közölte csendes komolysággal. – Azonban a fiaddal baj lesz, Dekatlon! Tartsd rajta a szemed! Meggondolatlansága sok bajt hozhat a törzsre. Hasonlít rád, Uram! – mondta ki egyszerűen.

Dekatlon felemelte a kezét, hogy tiltakozzon. Saarban vezér egy rideg mosollyal beléfojtotta a szót.

– Te is éppen ilyen nyakas és forrófejű voltál ifjú korodban, Dekatlon! Emlékezz vissza, mennyi galibát okozott a törzsnek az alakváltók iránti gyűlöleted, ami túlment minden határon. Személyes hadjáratot folytattál ellenük, és valljuk be őszintén, ez a mai napig nem változott. Fiad éppen ilyen makacsul ragaszkodik az elgondolásaihoz, és saját igazához. Egyetlen különbség van kettőtök között. Deklent nem a gyűlölet fűti! S ez ebben a formában többszörösen veszélyezteti a Négy Törzs Szövetségét, és a főmágusok nemzetségét. – Saarban vezér komolyan nézett a törzsfőnökre. – Félek, Dekatlon, ha ez nem változik hamarosan, akkor fiad az életével játszik. És ez nem fenyegetés részemről. Ezek a puszta tények! Ajánlom, fogd vissza Deklent, mielőtt kénytelen leszek kivégeztetni!

Dekatlon illendően meghajolt Saarban vezér felé. Nem túl mélyen, de azért éppen annyira, hogy az ne legyen sértő, és az udvariasság szabályait betartva az ajtón távozott, jól lehet, hogy jelen pillanatban legszívesebben ő is az ősi sértő teleportálást választotta volna a gyakorlatban. Azonban a Neharvall család részéről mára éppen elég sértő viselkedés történt Saarban vezér felé. Dekatlon nem kockáztatta törzsfőnöki rangját és családja jólétét, akkor sem, ha legszívesebben szó nélkül otthagyta volna vezérét a teremben.

Deklen a szobájába húzódott vissza. Reményvesztetten ült az ablak előtt. Határozottan becsukta a szemét, hogy elméjével megtalálja Amirát. Olyan könnyen képes volt ráhangolódni a rezgéseire.

Majdnem két hete lett volna esedékes a találkájuk, amire a lány nem jött el. Később pedig Deklent az apja hívatta, hogy elvigye a törzsi gyűlésre. A fiú nagy reményekkel telve indult útnak. Bízott benne, hogy Saarban vezér meghallgatja. Rettenetesen csalódottnak érezte magát. Lázasan gondolkodott, mit tehetne Amira és saját ügye érdekében.

A gondolataival megérintette Amirát. Érezte, hogy a lány kétségbeesett. Éppen, ahogy ő is. Látni nem tudta ebben a formában, de az érzései, a hangulatai és a gondolatai tisztán átjöttek az éteren keresztül.

– Amira! ­– szólította gyengéden. A lány azonnal reagált. Érezte áramlani az örömöt, a megkönnyebbülést.

Amikor Deklen hónapokkal ezelőtt először kereste, miután meggyógyította a lányt, akkor nehezen sikerült kapcsolatot létesítenie vele, többször kellett megszólítania, hogy felfogja, hogy hozzá szólt. Mára Amira minden rezdülésével érzékelni tudta Deklen megjelenését, történhetett az a nap bármelyik órájában.

– Amira! ­ – szólította ismét.

A lány kitörő örömmel fogadta.

– Deklen! Hetek óta nem jelentkeztél! Vártalak! Úgy vártalak!

Nem volt semmi vád, vagy harag benne, elkeseredettség érződött rajta, amikor megjelentek a szavak a fiatal mágus elméjében. Deklen gondolatban végigsimította a selymes, illatos hajzuhatagot, megérintette a kedves arcot. Elképzelte bőre bársonyos simaságát.

– Amira! –­ képtelen volt bármit mondani neki. Néhány napja, mikor elgondolta, hogy újra találkoznak, vagy beszélnek bármiféle módon, ő teljesen másképpen képzelte el a dolgot. Ujjongó örömöt, kitörő boldogságot várt akkor. Úgy gondolta Saarban vezér meghallgatja, és a vezérrel való találkozás után szabadon kérheti nőül a lányt, akit szeret. Félelem nélkül, nyíltan találkozhatnak és vállalhatják érzéseiket egymás iránt. Mennyire másképpen alakultak a dolgok, mint ahogy azt elképzelte. És most, hogy bíztató szavakat nem tudott Amirának mondani, elkeseredett. Mit mondjon? Mit tegyen? Ezek után mi az az út, ami még járható a számukra? Mit tegyenek, hogy együtt maradhassanak?

– Deklen! Mi történt veled, hogy nem jelentkeztél ilyen hosszú ideig? Úgy féltem, hogy… – Amira későn nyelte el az utolsó kifejezést, így Dekeln tisztán érezte a szót, ami belemart a lelkébe: „elhagytál”. Mielőtt bármit hozzáfűzhetett volna, vagy tiltakozását fejezhette volna ki, a lány folytatta. – Apám hamarosan férjhez ad egy törzsbelihez! Deklen!

Szívfájdító sikoltás töltött be minden létezőt, olyan elevenen csapott le, hogy Deklen kénytelen volt kinyitni a szemét, hogy kissé eltávolodjon kettőjük ijedtségétől. Úgy érezte menten belerokkan a fájdalomba, amit a lányból áramlott felé, így sokszorozva meg saját rémületét. Kinézett az ablakon, ami a házuk kertjére nézett.  Színes virágokba öltöztetett pompás látvány, bármikor képes arra, hogy felvidítsa a napját. Ma mégis képtelen volt örömet érezni. Totális csüggedés vett rajta erőt. Tudta, össze kell szednie magát, Amira tőle vár megoldást a helyzetére. Sürgősen találnia kell egy kiutat ebből a lehetetlen helyzetből. Nem hagyhatja a lányt ebben a kétségbeesett állapotban. Gyorsan vissza kell térnie hozzá, hogy kitaláljanak valamit.

Deklen nagy levegőt vett, többször egymás után, hagyta, hogy a lélegzés nyugalma beáradjon a testébe, a kilégzésével próbálta a negatív energiákat eltávolítani. Mire annyira összeszedte magát, hogy újra visszatérjen az Amirával folytatott beszélgetéshez valaki eszelős robajjal törte rá lakrészének ajtaját. A fiú a bejáratra nézett, ahol apja állt sötéten. Fekete öltözetben, sötét hajával és szemével, mindent felülmúló sötét arckifejezéssel. Éppen olyan volt, mint egy fekete felhő, amelyből hamarosan kegyetlen vihar készül lecsapni. Deklen önkéntelenül állt fel a székből, ahol eddig ült. Nem annyira a tisztelete jeléül, mint inkább megszokásból.

– Deklen, amit tettél, tűrhetetlen! A sértés, amit elkövettél Saarban vezérrel szemben, minősíthetetlen! Az önfejűséged egyszer a romlásba taszít mindannyiunkat! – Hangjában tengernyi düh, szavai csendesek, mégis a jeges rémület járta át a fiú minden porcikáját. Ismerte annyira apját, hogy tudja, igazán dühös. – Viselkedésed méltatlan egy Naharvall-hoz.

Deklen megadóan felemelte a kezét.

– Ha úgy gondolod, Apám, hogy nem vagyok méltó a nevedre, akkor tagadj ki a családodból!

Ebben a pillanatban úgy érezte teljesen felesleges apjával ellenkeznie. Lassan körvonalazódott benne egy terv. A törzsének tagjai nem állnak mellé, az apja nem támogatja, mindent egyedül kell kitalálnia és véghezvinnie. Most, hogy belenézett Dekatlon rideg szemeibe, elszánta magát a végsőkre. Neki a főmágusok törzsében nincs jövője.

Apja felmordult.

– Fogd vissza a véredet, Deklen, mielőtt még lerombolsz magad körül mindent! Ha erre képtelen vagy, leláncoltatlak a pincébe, béklyóba verem az elmédet! Örök egyedüllétre kárhoztatlak! Hidd el nekem, fiam! Rosszabb lesz, mint a halál! – Ezen szavakat hátrahagyva távozott a fia szobájából. Deklen vadul dühöngve ült vissza a székébe. Nem lesz fogoly saját otthonában. Nem engedi, hogy lekössék a testét és megbénítsák a gondolatait. Nagyon jól tudta, hogy négy főmágusra van szükség ilyen erős varázslat kivitelezéséhez. Ismerte apját, tudta, hogy már gondolkodik azokon, kiket hívathat, hogy véghezvigye rajta a mágiát.

Próbálta dühét lecsillapítani. Muszáj felvennie a kapcsolatot Amirával. Az éjjel el kell hagynia a törzset és olyan messzire jutnia, ahol a Négy Törzs Szövetsége nem éri utol. Mindezt Amirával kell megtennie. Hol az a hely, ahová a Főmágusok nem érnek el varázslataikkal? Van egyáltalán ilyen ezen a világon?

– Amira!

A lány azonnal válaszolt a szólítására.

Annak ellenére, hogy Amirát szigorúan őrizték Deklen megbirkózott a szöktetéssel. A lány ajtaja előtt két éber alakváltó őrködött, farkas képében. Állati formában élesebbek az érzékszerveik. Az ifjú főmágus minden nehézség nélkül bent volt a lány szobájában, az egyszerű teleport varázslat segítségével. Egy levendula ágacskát rejtett a mellénye zsebébe, ami egy ideig elfedte a szagát az alakváltók elől.

Az éjszaka sötéten és csendesen nehezedett a tájra. Az őrökön kívül mindenki aludt, ilyenkor Amira szobájából is távoztak nőrokonai, mindenki visszatért saját lakrészébe. Ez ígérkezett a legjobb lehetőségnek arra, hogy elhagyják otthonukat. Amira egyáltalán nem kért gondolkodási időt, amikor Deklen felvetette előtte az ötletet. Azonnal egyetértett a fiúval, hogy szökjenek meg. Nem volt benne félelem és Deklen nagyon tisztelte a bátorságáért.

Az ifjú főmágus tisztában volt azzal, hogy nem is az fog nehézséget okozni kettőjüknek, hogy meglépjenek az alakváltók törzséből, hanem sokkal nagyobb gond lesz elrejtőzni a főmágusok szeme elől, a gondolataik hatalma befurakodik bárhová, ha keresni kezdik őket. A távolság nem állhat útjukba. Deklen úgy gondolta egyedül a varázsnélküliek falvaiban lelhetnek biztonságra, mert a varázsnélküliek össze-visszacsapongó fantáziája, logikátlanul feltörő számtalan gondolataik, amiket képtelenek kordában tartani gyorsan lemeríti a főmágusok energiáit. Abban a gondolat kavalkádban némi biztonságra lelhetnek, ha megbújnak közöttük. Az egyszerű emberek falvai elég messze voltak, túl a hegyek vonulatain, s utána még egy széles síkság terült el, amin át kell, jussanak. Deklen felkészült mindenre, a legjobb lovait hozta magával. Talán elérik az ember falvait, mire reggelre keresni kezdik őket.

Amira alig bírta visszatartani feltörő örömsikolyait, amint meglátta Deklent a szobájában. Legszívesebben egyfolytában beszélt volt, boldogan viháncolva mesélte volna el mindazt, ami eddig történt vele. De tudta nem kelthet zajt, nehogy őrei az ajtó előtt gyanút fogjanak, és idő előtt rátörjék az ajtaját. Kis batyuba pakolt mindent, amire szüksége lehet az úton. Egy váltás ruhát, némi varázsszert és kedvenc kötött, meleg takaróját, ami mindig melegen tartja majd. Deklen nesztelen mozgott, a gondolataival kommunikált, úgy volt képes ott lenni, mintha árnyék volna. Kintről behallatszott az őrök nyugtalan horkantása. A farkasok ösztönlények, még, ha nem is érezhették az idegen szagot, akkor is érezték, hogy valami nem stimmel a környezetükben. Deklen nyugtalanítónak tartotta a kintről beszűrődő morgást. Indulniuk kellett. Beborította mindkettőjüket a köpenyével. Amira hideget érzett, szédítő zuhanást. Mire újra felocsúdott egy erdő szélén találta magát, a csillagos ég alatt. De az utazástól annyira elszédült, hogy kellemetlenül émelygett a gyomra.

Deklen figyelmesen megtartotta, majd a viszontlátás öröme felett boldogan omlottak egymás karjába. Olyan régen találkoztak. Amirának hiányoztak az érintések, a csókok, a kedves szavak. Deklen tenyere lesiklott a lány lapos hasára és egy ideig ott tartotta. Amira érezte a keze melegét. Kíváncsian nézett fel az ifjú főmágusra, aki hirtelen elmosolyodott:

– Rendben van, csak elszédült kissé – mondta komolyan, miközben megsimogatta a lány arcát.

Amira összehúzta a szemét.

– Miként lehetséges az, hogy én még alig érzem a jelenlétét, veled meg egyenesen kommunikál! Szinte hamarabb tudtad, hogy létezik, mint én! – Indulatosan mellbe vágta a fiatalembert. – Ez igazságtalan, Deklen! Egy anyának jobban kéne tudnia! Éreznem kéne!

A fiú magához szorította Amirát és vigasztalóan megsimogatta a haját.

– Nálunk nincs jelentősége az ilyen dolgoknak. A babák szólnak az anyjukhoz és az apjukhoz is! Egyformán!

– De én nem érzem Deklen! Nem hallom!

– Majd meghallod! –­ felelt a főmágus csendesen. – Majd megnyugszunk, találunk egy biztonságos helyet, rá fogsz hangolódni és hallani fogod! Hidd el! – próbálta megnyugtatni a lányt. Fel sem tételezte, hogy az alakváltóknál másként működnek a dolgok. Vagy ha mégis, akkor tudta, hogy Amirával és vele ezentúl minden más lesz, mint odahaza. Azért, hogy elterelje a lány gondolatait, kedvesen megkérdezte. – Amira, Locker lánya, hozzám jönnél feleségül? Itt ezen a szent helyen?

Amira kedvesen felnevetett, miközben körbemutatott háta mögött az erdőn és maga előtt elterülő síkságon.

– Itt, Deklen? – kérdezte vissza édes kacagással. – Így? Csak kettesben? Az nem hivatalos!

Dekeln komolyan bólintott. Ő is körbenézett a tájon, hallgatta a madarak énekét, majd határozottan megszólalt.

– A fák, növények Isteneinek jelenlétében, a madarak kórusa előtt. Ha a természet Istenei adják ránk az áldásukat, kell ennél hivatalosabb? Mondd, Amira, hozzám jössz feleségül?

A lány elmosolyodott. Megfogta Deklen kezét, határozottan bólintott.

– Igen, Deklen, a feleséged leszek! – mondta ki szilárdan.

Gyönyörűbb esküvője volt, mint, amit álmaiban képzelt. Deklen harmatos pókhálót változtatott át esküvői fátyollá, amin a csillogó harmatcseppek apró gyöngyökké alakultak.  Fűszálból font gyűrűk a varázs hatására vékony szálú arannyá változtak, és a madarak hajnali trillázása lett Amira számára a legszebb menyegzői dallam.

Deklen nem feltételezte, hogy ne keresnék őket az alakváltók és a főmágusok csapatai is, mindenesetre úgy tűnt, hogy sikertelenül. Egy közönséges, emberek lakta faluban telepedtek le a dombok szélén, kellemes patakkal, erdővel övezett területen. Deklen gyógyítással foglalkozott, abból éltek visszafogottan. A falubeliek gyorsan befogadták őket. Az orvosokat nagy tisztelet övezte errefelé. Betegségek mindenhol felütötték a fejüket, és mindennaposak voltak a balesetek is. Favágók sérültek meg, hentesek vágták meg magukat, elszabadult lovak vágtattak a kocsisukat ledobva a szekérről, minden napra jutott feladat. Deklen igyekezett nem felfedni különleges képességeit. A közönséges emberek féltek a varázslatoktól, ezt azonnal megtanulta, ahogy ideérkeztek.

Amira alakváltó nemzetségéhez híven, minden nap vadászott a közeli erdőben. Eleinte Deklen elkísérte, nehogy baja essen, de Amira annyira vadállati módon volt képes levadászni áldozatait, nyulakat, őzeket, fácánokat, hogy Deklen képtelen volt sokáig nézni ezt a vérengzést, és azt, ahogy a lány farkas képében nyersen felfalta az állatokat. A főmágusok növényevők voltak, különleges rituálék alkalmával fogyasztottak húst, azonban Deklen mióta az eszét tudta tartózkodott a húsevéstől. Egyetlen egyszer egy gyerekkori emlék hatására, amikor is olyan rosszul lett a hústól, hogy két napig hányt. Azóta apja sem kényszerítette ilyen barbár tettre, még a rituálék alkalmával sem.

Amira rendszerint kinevette viszolygását a hús iránt. Mindig azzal ingerelte, hogy éppen ezért ilyen sápatag és vékony, mert állandóan növényeket eszik. A lány szerint ez egy nagyon egészségtelen szokás. Deklen viszont úgy vélte, hogy a farkasok életmódja roppant egészségtelen, és erősen aggódott meg nem született gyermeke testi fejlődéséért, még akkor is, amikor Amira figyelmeztette rá, hogy a babájuk félig alakváltó, szóval szüksége van állati fehérjére ahhoz, hogy rendben fejlődjön. 

Deklen az ajtóban állt, a lemenő napot figyelte. Aggódott Amiráért. Azon gondolkodott, hogy ha a lány ragaszkodik a mindennapos vadászathoz, el kéne kísérnie. A baba érkezésére minden nap számítani lehetett. Deklen féltette Amirát, hiába bizonygatta a kedvese, hogy ha elérkezik a szülés ideje, tudni fogja, és akkor nem megy ki vadászni. Volt még egy dolog, amiért Deklen kifejezetten aggódott. A délelőtt folyamán alakváltó kémeket vélt felfedezni a faluban és gyanúsan megnőtt a levegőben köröző sólymok száma is. Locker bizonyára kiküldte a hírszerzőit, segítséget kérve a szárnyas alakváltóktól. Deklen biztos volt benne, hogy az eddig útba eső összes falut felkutatták, alaposan ellenőrizve minden lakost, ezért nem bukkantak fel hamarabb errefelé. Az ifjú főmágus érezte, hogy hamarosan el kell hagyniuk a menedéküket. Bárcsak valamivel később bukkantak volna fel Locker emberei, ha nem kéne Amira miatt aggódnia. Egy születés annyira kiszámíthatatlan. Deklen attól félt, hogy Amira bajba került. Egyszer sem fordult elő vele, hogy ilyen sokáig elmaradt volna. Éppen arra készült, hogy megfordul és bemegy a házba, a gondolataival megkeresi a lányt, amikor megpillantotta az úton közeledni. Sárga nyári ruhában, karján egy csokor mezei virággal sugárzó arccal közeledett.

Deklen megkönnyebbülten felsóhajtott. Megvárta, míg Amira odaért hozzá, gyengéden magához ölelte, ami a hatalmas pocaktól nem volt túl egyszerű mutatvány. A lány kacagva odaszorította az arcát Deklen állához.

– Egy időre befejezem a vadászást, Deklen! Neked kell a húsfogyasztásomról gondoskodnod!

Miközben beléptek és magukra csukták az ajtót Deklen felsóhajtott. Beszélnie kell Amirával arról, amit ma a faluban látott. Remélte a lány nem találkozott össze alakváltó kémekkel a vadászata során, bár ha így lett volna az biztos azonnal megemlítette volna, ahogy hazaért. A lány állati alakjukban is képes volt felismerni törzse tagjait.  Deklen megvárta, amíg Amira leült kedvenc hintaszékébe és kényelmesen feltette a lábát a szemben levő puha ágyra. Deklen tudta, hogy fáradékonyabb mostanában, éppen ez volt az egyik ok, amiért gondolta, hogy hamarosan szülni fog. A másik dolog az volt, hogy érezte a gyermekükön, hogy már szűk neki a hely odabenn, érezni lehetett, hogy kikívánkozik a meleg, biztonságot nyújtó anyaméhből.

Deklen odaült az ágyra és gyengéden az ölébe helyezte Amira lábait. Illatos kenőccsel bekenegette. A lány behunyt szemmel élvezte a kényeztetést. A fiatalember felsóhajtott.

– Mindent megteszek az egészséged érdekében. Sajnos attól tarok nem maradhatunk itt tovább.

Amira szemei azonnal kipattantak, bámulva és hitetlenkedve nézett vissza rá.

– Maradnunk kell, Deklen! – mondta suttogó hangon. – Érzem, hogy hamarosan megérkezik a baba!  Lehetetlen, hogy elmenjünk innen!

Deklen megrázta a fejét.

– Nem biztonságos!

A lány szeme könnybe lábadt:

– Deklen, kérlek! Csak néhány napot! Hol adjak éltet a kicsinek, ha nem az otthonunkban! Kérlek!

Deklen odament mellé és szeretettel megsimogatta a lány könnyes arcát. Csendesen elmesélte Amirának mindazt, amire a mai napon felfigyelt. A farkas vérűek kémeire és a sólymokra. Megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy az erdő felett Amira egyetlen alakváltót sem fedezett fel. Dekelen nem kételkedett benne, hogy átváltozott alakjukban is felismerné rokonait. Az ifjú főmágus még valamiben biztos volt. Pontosan tudta, hogy apja, Dekatlon Naharvall törzsfőnök is keresi. Ismerte apja makacs, kitartó természetét, és bosszúra szomjas hajlamát. Soha nem tűrte, hogy bárki szembeszálljon az akaratával. Deklen bármennyire is a fia, mivel szembeszállt vele, nem érdemel mást, mint halált.

Amirát nem sikerült meggyőznie arról, hogy megérzései helyesek. A lány csak nehezen és morgolódva tette bele a legszükségesebb holmikat egy batyuba. Sértett némaságban hagyta el otthonukat, ahol eddig olyan boldog gondtalanságban éltek. Deklen pontosan érezte Amirán, hogy neheztel rá, amiért megtette ezt a lépést. De nem mert tovább várni. Félt, hogy holnap már késő lesz, hogy elhagyják a falut. Gyengéden feltette a sértett Amirát a ló hátára, ne kelljen gyalogolnia. Valószínűleg nehezen bírta volna az iramot. A lány szó nélkül tűrte, majd odahajolt Deklen füléhez, és a csendben, hogy senki se halja meg rajta kívül a sötétben azt mondta neki:

 –  Tudom, hogy erős és nagyhatalmú mágus vagy, de végezhetnék veled!

Deklen gyengéden megsimogatta a lány ujjait.

– Amira…

Nem fejezhette be, amit szeretett volna neki mondani, mert Amira belevágott a szavába.

– Álmodban végeznélek ki! Észre sem vennéd! – jelentette be szikrázó szemekkel.

Az ifjú mágus tekintete elborult. Megérintette a lány arcát és belenézett azokba a furcsa, alakváltókra jellemző sárgás szemekbe.

– Ha úgy éreznéd, hogy végezned kell velem, megtehetnéd bármikor, ha ébren vagyok, akkor is, mert, ha egyszer így fogsz érezni, akkor nekem már nincs miért élnem! – felelte csendesen.

A lány szeme hirtelen könnybe lábadt, lehajolt a lóról és karjaival szorosan átölelte Deklent. Nedves arcát odaszorította hozzá.

– Bocsáss meg! – suttogta elfúló hangon.

A fiatalember nem válaszolt, magához ölelte, hosszan, szorosan, majd elindultak a sötétben.