Vérfarkasom története

1. rész
4. fejezet
Ha ölni kell

Deklen kezébe vette a babát. A kicsi harsány sírással hozta tudtukra, hogy megérkezett a világra. A fiatalember remélte elég messze hozta kedvesét a lakott területektől. Ezt az élénk gyermeksírást messze vitte a szél. A tavaszi félhold sárgás fénnyel, halványan világította meg a kis tisztást.

A baba egy alakváltó és a főrangú uralkodó mágus egyetlen örökösének gyermekeként jött a világra. Tiltott szerelmük tiltott gyümölcse. A nagyhatalmú mágusok nem engedélyezték varázslófajok vérkeveredését. Szörnyszülöttek világra jöttétől féltek.

Deklen vastag pokrócba csavarta a gyermeket és a fonott kosárba tette. Amira bágyadtan nézte, kimerítette a szülés, erőtlenül kinyújtotta a síró csöppség felé a kezét. Deklen nem engedett. A fiatal lány sárgás szemeiben megjelentek a könnyek.

– Kérlek! Csak egyszer hadd vegyem a karjaimba! – esdekelt.

Deklen tudta, hogy Amira milyen veszélyes, ha feldühítik. Minden átmenet nélkül képes az átalakulásra. Abban bízott, hogy a szülés kimerítette az energiáit. Nem volt kedve éppen most harcba bocsátkozni vele. Megrázta a fejét.

– Kilométerekről megérzik rajta a szagodat.

Amira az alakváltó törzs főnökének tizenegy leánya közül a negyedik.  Az alakváltók kifinomult hallással és szaglással rendelkeztek. 

Az ifjú főmágus varázsnövényeket rakosgatott a gyermek mellé, a takaróba rejtve, ezek eltakarják a származását egy időre. Talán sikerül elhitetni az ősökkel, hogy a gyermek halva született. Deklen megsimogatta a fiúcska arcát. Utoljára látta. Életük meg volt pecsételve. Az alakváltók halált küldtek a fejére. Saját törzse, a varázslók legnemesebbjei, nem védhették meg, akárhogy szerették is. Törvényt szegett. Tiltott törzsbeli lányt szeretett. Vérfertőzést követett el, bizonyíték rá a gyermek. Halnia kell. Törzse kiszolgáltatja az alakváltóknak. Kevés ideje maradt. Biztonságba kell helyeznie a gyermeket. Egyetlen helyet ismert. Szerény, tudatlan varázslókhoz vitte. Alakváltók nem vegyülnek egyszerű varázslók közé. Lenézik őket, mert amit az alakváltók tudnak, magasabb szintű mágiának számít, megvetették a falusiakat, mindennapi egyszerű varázslataikat, tudásukat.

A falu megbújt a tisztáson. Erdők sűrű lombja vette körül. Egyszerű varázslócsaládok lakták. Nem fogadták be őket a gőgös mágusok, akik titkos tanaikat családon belül tartották.

Az alakváltók kémei közel voltak, Deklen tisztán érezte. Amira csendesen sírdogált egy nagy fa tövében, amikor visszatért hozzá. Tudta, hogy nehezen engedte el magától a kisbabát, ugyanilyen nehéz volt az ő szíve is, hogy meg kell válnia gyermekétől, anélkül, hogy felnevelhetné, taníthatná, szerethetné. A teljes kétségbeesés lett úrrá rajta, amikor tudatosult benne a felismerés, hogy képtelen megvédeni a gyereket, és Amirát. Arra is képtelen, hogy saját magát megvédje. Ez volt a legbiztonságosabb a kisfiú számára, hogy elrejtette. Odalépett Amira mellé, és fáradtan leült ő is a fa tövébe. A lány szorosan odabújt hozzá, a sírást továbbra sem hagyta abba. Deklen végigsimított selymes haján, ami most csapzottan tapadt a homlokára, kimerült a szüléstől és a veszteség fájdalmától.

– Annyira sajnálom, hogy el kellett vinnem, Amira! – Csendes volt.

A lány felsóhajtott, miközben megfogta a kezét. Megszorította az ujjait.

– Deklen, ígérd meg, hogy megvéded őt! Akármi történjék is! – a hangja sürgető volt. A fiatalember nem értette, mit akar ezzel mondani. Lehetetlent kér tőle. Hajnalra mind a ketten halottak lesznek. Tisztán érezte a főmágusok közeledtét, az erőt, ami betöltötte a levegőt a jelenlétükben. Nem tudtak elmenekülni, Amira nem bírta volna, és ő nem hagyta itt azt az embert, akit mindenkinél jobban szeretett. Amira felnézett az arcába, csillogó szemekkel. – Ígérd meg, Dekeln!  Nem hagyod, hogy megtalálják, és megöljék! Bármi áron megvéded őt! – Amira odahajolt hozzá. Forró leheletét Deklen az arcán érezte. – Akár az életed árán is! Ígérd meg!

A fiatalember felsóhajtott. Soha nem tett olyan ígéretet, amit nem tudott megtartani. Természetesen megvédte volna a fiát, akár az élete árán is, ha lenne még élete. De halálraítélt, Amirával együtt. Olyasmit kéne most megígérnie Amirának, amit képtelen lesz teljesíteni.

– Szeretném, ha valóra lehetne váltani a kérésedet, Amira…

A lány nem adta fel.

– Neked kell megvédened! Én képtelen vagyok rá, Deklen! Főmágus vagy! – úgy ejtette ki a szavakat, mint, aki hisz a főmágusok mindenhatóságában. Deklent szíven szorította ez a bizalom, amivel Amira belé kapaszkodott. És az a hit, miszerint ezt ő, főmágusként megteheti, megvédheti a gyermeküket. Nem volt szíve kiábrándítani Amirát, éppen most, amikor el kellett szakítania a kisbabájától. Kellett valami, ami erőt adjon neki, amikor ilyen megpróbáltatások várnak rá. Az elfogatás, és a kivégzés. Deklen nem tudta, hogy az alakváltók és a főmágusok közösen hoznak-e döntést az életükről és együtt küldik őket a halálba, vagy külön törzsi elbírálásra számítsanak. Bár a lényegen úgysem változtat semmit. A vége úgyis halál lesz mindkettőjük számára.

– Amira, ígérem, hogy megvédem őt, amíg élek! – ennél többet nem ígérhetett, de úgy tűnt a lánynak éppen elég volt ennyi. Valamiért hitte, hogy Deklen megúszhatja élve.

A fiatalember felkelt a lány mellől, faágakat halmozott egymás tetejére, hamarosan izzó vörös lángok csaptak a magasba. A főmágusok csapati tudnak róluk, miért ne gyújthatna tüzet, hogy melegedjenek, és, hogy elhitessen valamit, amit soha nem lett volna képes megtenni.  Deklen egy ideig állt a tűz előtt, magába fordulva, szigorúan összeszorított szájjal. A gyerek halva született és ő elégette. Bizonyítsa be bárki az ellenkezőjét! Az ifjú főmágus gondolataiba merülve tért vissza Amira mellé a fűre. Várt. Pontosan tudta, hogy a főmágusok érkeznek meg hamarabb, élükön Saarban vezérrel és természetesen az apjával, Dekatlonnal. Mire az alakváltók ideérnek a főmágusoknak nyoma sem lesz. Csak azt kell elérnie, hogy Amirát ne vigyék magukkal, hagyják itt az alakváltóknak. Talán nagyobb biztonságban lesz a lány, ha saját törzse mondd felette ítéletet.

Deklen kinyitotta a szemét, sötét, hideg helyiségben, a földön fekve tért magához. Nehezen mozdult meg. Két kezét hozzáközözték a falhoz, egyenként két méter hosszúságú súlyos láncokkal, hogy valamelyest biztosítsák a mozgását. A szörnyű fejfájás jelezte, az elméjét is sikerült béklyókba kötniük a főmágusoknak. Lassan próbálta összeszedni a gondolatait, az emlékeit, amik összetört szilánkoknak tűntek a semmiben. Nehezen tudta rendezni a gondolatokat, amik ellepték. A szája száraz volt, erős szomjúságot érzett. A lánc megcsörrent, ahogy lassan megmozdult a földön. „A gyerek halott, elégett a tűzben!” Nem mert arra gondolni, hogy mi történt. Biztos volt benne, hogy van egy főmágus a közelében, aki egyfolytában a gondolatait figyeli, hátha megtudnak valamit a vérkeveredésből született gyermekükről, és akkor megölhetik. „A gyerek halott, elégett a tűzben!” – ismételgette egyfolytában.

– Amira! – hangja erőtlen krákogásnak tűnt a csendben. Iszonyatosan szomjas volt, és a csontjáig hatolt a hideg.

Elvitték! A főmágusok Amirát is magukkal vitték! Deklen fejébe újra belenyilallt a fájdalom, ahogy akaratlanul is szerette volna megkeresni az elméjével Amirát. Fájdalmasan felkiáltott és a fejét a két tenyere közé szorította, hogy csillapítsa ezt a rettenetes nyilallást, ami szétszakította a tudatát. Mi történt? Mi történt Amirával? Deklen számára lehetetlennek tűnt a feladat, hogy összerakja az emlékeit. A tűz égett az erdőben. A gyerek. A gyerek halva született. A gyerek meghalt a tűzben. Amira. Elvitték a főmágusok. Erőszakkal hurcolták magukkal. Fájdalmat okoztak neki, megkínozták a lányt. A főmágusok… Tudata beleveszett a sötét homályba.

Mikor Deklen újra magához tért, az agyában lüktető fájdalom valamelyest csillapodott, de szünet nélkül jelen volt. A hideg ránehezedett az izmaira. Nehezen tornázta ülő helyzetbe magát. Alig látott a félhomályban. Idő kellett, amíg a szeme hozzászokott a sötétséghez. Csuklóin a láncok fájdalmasan megfeszültek, a csörgés hangosnak tűnt a néma csendben. Nem messze maga mellett, a sarokban egy tálat vett észre, amiben átlátszó folyadék volt. Deklen úgy gondolta, víz. A teste nehezen engedelmeskedett, a hidegtől elgémberedett tagjai alig mozdultak. Kínkeserves lassúsággal kúszott el a tálig. Nem bízott saját izmainak erejében, hogy meg bírja emelni, vagy egyáltalán megtartani a vizes edényt, és az nem csúszna ki a kezeiből, ezért inkább odahajolt és, mint az állatok, úgy kortyolt a vízből, négykézlábra ereszkedve. Jól esett az ital. Erőt kellett vennie magán, hogy legyőzze a mohóságát és lassan, kortyonként vegye magához a folyadékot. Furcsa érzés volt, hogy mintha nem lettek volna gondolatai. Üresnek érezte a fejét, múlt nélkülinek, gondolatnélkülinek, tompán lüktető fájdalommal, amit lassan kezdett megszokni. Miután eleget ivott, a hátát a hideg falnak döntve az üres semmibe bámult. Az üres semmi éppen olyan volt, mint a gondolatai helyén tátongó űr.

Nem tudta meddig ült ott, teljes mozdulatlanságban, a néma csendben, sötétben és hidegben, amikor lépések kondultak fel, ahogy a folyosók falán visszaverődtek. Majd lassan nyílt az ajtó és egy magas alak jelent meg a helyiségben. Deklen zsibbadt elméjéből semmi sem jött felszínre. Csak nézte a sötét hajú, rideg arcú alakot, aki szikrázó szemekkel figyelte. Idegen volt számára, a gondolatnélküliségből nehezen bukkant bármi is elméje felszínére. Látta a férfi szemében kihunyni a haragot, valami más fényt vetett sötét szeme, ahogy nézett le rá egy ideig, mozdulatlanul, hosszan.

– Ez embertelen! – tört ki az idegenből hirtelen, majd hangosan elkiáltotta magát. – Elég volt! Hozzátok fel! – ezzel kifordult a sötét pincéből és határozott léptekkel eltávozott.

Deklen érezte, hogy erős kezek ragadják meg, a láncok lehullanak, és erőtlen testét felemelik, viszik. Az udvaron a nap melege kellemesen járta át a csontjait, de szemét elvakította. A hosszú sötétség után fájdalmas volt a fénybe nézni. Deklen becsukta a szemét, hagyta, hogy erős karok cipeljék. A mozgatás, a napfény, az erőtlenség, vagy a hirtelen változás hatására elveszítette az eszméletét. 

Deklen nehezen tért magához abból a kómaszerű állapotból, amiben tartózkodott. Mintha az elméje beindult volna, borzasztó álmok rohanták meg az erdőről, a főmágusokról és Amiráról. Megfoghatatlan képekbe veszve úsztak el csukott szemei előtt. Valóságosnak tűnve, tele fájdalommal és veszteséggel. Kínlódva dobálta magát takarói között. Az ágy puha melegséggel ölelte körül, ő mégis menekült volna. Rosszabb volt, mint amikor láncok között vergődött a sötétben. Akkor nem voltak gondolatai, az üresség nyugalmával várta a semmit. Nem tudta hol van, és mi történik vele.

Ez az állapot rettenetes kínokat okozott neki. Az emlékek, lázálmok összekeveredtek. Amira, kedves, boldog mosolya úszott bele kegyetlen kínzások fájdalmába, sikolyai Deklen szívébe martak. És még mindig nem tudta hol van, s azt sem, hogy mi történik vele.

Nehezen evickélt ki a magatehetetlenség állapotából, amikor úgy érezte nem gyötrik rémképek. Csukott szemmel feküdt az ágyban, kintről beszűrődő gyermekkacagást hallott, boldog nevetést, beszélgetésből szűrődő szófoszlányokat. Semmi fenyegető hang nem ért el hozzá, mégis érezte belsejében a nyugtalanságot, mintha valami szüntelenül figyelmeztetni akarná, hogy nincs biztonságban. A fejfájása elmúlt, pedig az utóbbi időben hozzászokott ahhoz a tompa zsibogáshoz, ami mindig jelen volt az elméjében. Kinyitotta a szemét. A szoba világossága jólesően hatott érzékeire.

Egy kéz nyúlt felé, hűvösen, gyengéden megérintette a homlokát, kisimította az elszabadult tincseket az arcából. Deklen tűrte, mert jól esett neki az érintés. Fáradtan becsukta a szemét. A kéz felemelkedett, hogy a következő pillanatban végigsimítson a karján.

– Szólnom kell apádnak, hogy magadhoz tértél, Deklen! – Lágyan szólt, Deklen felismerte benne nevelőanyja hangját. Az, hogy tudja ki az, és vissza tudott rá emlékezni, boldogsággal töltötte el az ifjú főmágust, mégsem vesztette el örökre a gondolatait, a múltját. Az asszony megszorította az ujjait, majd hallotta, hogy csendes, suhanó léptekkel távozik a szobából. Deklen fáradt volt, de aznap apja nem sokáig maradt. Megállt az ágyánál, az arcán semmi érzelem nem mutatkozott. Kifejezéstelen, sötét szemekkel nézett le rá, szigorúan összeszorította vékony ajkait. Az ifjú főmágus erőtlennek érezte magát ahhoz, hogy különösebben reagáljon a jelenlétére. Fáradt szemeivel nézte egy ideig, majd lassan lehunyta a pilláit. Fogalma sem volt róla, mit keres itt az apja, mit akar tőle. Emlékezett rá, hogy ő volt az, aki lejött a pincébe, ahol láncokra kötötték, és ő parancsolta meg, hogy hozzák fel. Hálásnak kéne lennie, valamiért mégsem érzett hálát. Sokkal inkább a félelem járta át a szívét. El akart távolodni az apja iránti rossz érzésektől, ezért inkább becsukta a szemét.

Néhány nap múlva, amikor képes volt felülni, egyedül enni, észrevette, hogy nevelőanyja kedves mosollyal az arcán figyeli, rájött, hogy túl van az életveszélyen. Az asszony többször is magára hagyta, ha vele volt segített neki megtenni pár lépést, amit kellemetlenül nagy nehézségek árán volt képes csak megtenni. Olyannyira elhagyta az ereje, hogy, mire odaért az ajtóhoz, kimerülten kellett megtámaszkodnia, mielőtt visszaindult volna az ágyához. Homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. Fogalma sem volt róla mennyi idő telt el a megtalálásuk óta, hogy ennyire képes volt elgyengülni. Nevelőanyja gyengéden átfogta a karjaival, hogy segítsen neki visszasétálni a fekhelyéhez. Deklen nem tiltakozott ellene, úgy érezte segítség nélkül képtelen lenne megtenni egyetlen lépést is.

Deklen az éjszaka neszeit hallgatta a csendben. Egyedül volt a sötét szobában. Valamennyit aludt az éjszaka első felében, de felriadt. Nem tudta volna megmondani, mi volt az, ami felébresztette. Nyugtalanság lett úrrá rajta, mintha egy sikoly csapott volna a csendbe, ami akkor felébresztette. Természetesen nem lehetett valódi, mert az udvarról a tücskök lágy ciripelésén kívül semmi nesz nem hallatszott a szobájába. Mégis egyfolytában ezt a kétségbeesett hangot vélte hallani a fejében. A szíve összeszorult. Olyan sokszor gondolt Amirára ébrenlétei alatt. Biztos volt benne, hogy a főmágusok kivégezték.

Dekeln határozottan felült az ágyában, az álom teljesen kiszállt a szeméből. Ha őt életben hagyták, talán Amirát sem ölték meg. Ahogy a gondolat megfoghatóvá vált számára, szívét elöntötte a remény. Talán történt valami a távollétük alatt, aminek hatására nem jár azonnali kivégzés tiltott szerelmükért, és lehet, hogy…

A félelem felkúszott a torkába, nem hagyta a gondolatait tovább áramlani. A gyermek meghalt, és elégett a tűzben. Elkeseredetten visszahanyatlott a párnáira, becsukta a szemét, olyan szorosan, hogy szinte fájt, miközben egyfolytában ismételgette magában az utolsó mondatot.

Valószínűleg visszaaludhatott, mert a reggeli nap fénye besütött az ablakon, mire újra kinyitotta a szemét. Fáradt elcsigázottságban ébredt, tompa fejfájással. Amikor nevelőanyja belépett a reggelivel, látta az arcán az aggodalmat, ebből könnyen rájött, hogy az álmatlan éjszaka nyomot hagyott az arcán. Biztosan olyan nyúzott, elkínzott az arca is, mint ahogyan érezte magát. A nő letette a tálcát az ágya mellé és aggódva megszólalt:

– Rosszul érzed magad, Deklen?

A fiatalember felsóhajtott.

– Rosszul aludtam az éjjel.

Ennél többet nem akart mondani, de úgy tűnik ennyi éppen elég volt a nevelőanyjának, hogy megnyugodjon. Azonnal magyarázatot is adott Deklen rossz éjszakájára.

– Apád beszélni szeretne veled, amint elkészültél.

Deklen felsóhajtott, akkor ezt az energiaáramlást érezte éjszaka. Nem volt még biztonságban, ez nem az aggódó apával folytatott kellemes beszélgetés lesz. Tudta, hogy emiatt érzett félelmet egész éjjel. A gyomra újra görcsbe rándult, úgy érezte képtelen lenyelni egyetlen falatot is az odakészített gyümölcsökből álló reggelijéből. Kezében a bögréjét szorongatta, amiben erősítő gyógyfőzet gőzölgött, közben figyelte, amint nevelőanyja odakészíti az ágy végébe a ruháit, amit viselnie kell az apjával való találkozáson. Azt nem tudta, hogy erre a találkozásra hol kerül sor. Itt a szobájában, vagy esetleg át kell mennie a törzsfőnöki szobába. Biztos volt benne, hogy hivatalos megbeszélés lesz, és ezt apja szerette lebonyolítani a dolgozószobájában, még akkor is, ha a fiáról volt szó.  Nemsokára kiderült, hogy nem tévedett, mert nevelőanyja kérte, hogy ha végzett a reggelivel és felöltözött, akkor legyen szíves megjelenni az apja előtt, az asszony, majd kint fogja várni az ajtó előtt, hogy átkísérhesse.

A fiatalember egyedül maradt, lassan kortyolva megitta a teát, a reggelijét viszont félretette az ágy mellett álló kis asztalra. Képtelen volt ételre gondolni. Ismerte apját, tudta, hogy a félelem, ami beköltözött szívébe és összeszorította a gyomrát, nem alaptalan. Nehezen öltözött, próbálta rendezni a gondolatait, habár sok mindenről fogalma sem volt, mit gondoljon. Azt sem tudta Amira életben van-e? Lehet, hogy az apjával folytatott beszélgetés után ő maga is halálraítélt lesz, ha már most nem az.

Egész testében eluralkodott a reszketés, le kellett ülnie néhány pillanatra, hogy összeszedje magát. Ez nem a betegségből visszamaradó gyengeség volt.  Deklen félt.

Nevelőanyja, ígéretéhez híven várta az ajtóban, szó nélkül sétált mellette, készen arra, hogy megtámassza, ha mostohafia megszédülne, vagy erőt venne rajta a gyengeség. Deklen felemelte a fejét és egyszer sem hagyta, hogy az asszony támogassa. Erősnek akart látszani, amikor belép apja dolgozószobájába, testileg és mentálisan megingathatatlannak. Ez az egyetlen esélye. Apja nem veheti észre rajta mennyire eluralkodott rajta a félelem.  A dolgozószobába egyedül lépett be, elborult tekintettel, vékonyra összepréselt ajkakkal, egyenes gerinccel és felemelt fejjel, készen arra, hogy megküzd mindazért, ami fontos számára az életben.

Apja rideg méltósággal állt az ablak előtt. Szigorú tekintete belefúródott fia sötét szemeibe.

– Deklen.

Az ifjú főmágus szilárdan állta a tekintetét, amikor halkan kimondta köszöntésképpen:

– Apám. – Mellőzött minden udvariassági formulát, fejhajtást, meghajlást, ami a tisztelete jele lehetett volna.

Dekatlon rezzenéstelen arccal vette tudomásul ezt az arcátlan viselkedést. Egy kényelmes székre mutatott, ezzel, hellyel kínálva a fiát, minden szó nélkül, majd leült vele szembe a nehéz tölgyfa asztal túl oldalára. A kezeit az asztal lapján nyugtatta ujjait szigorúan összefűzte, onnan nézte Deklent, amint határozottan leül.

A fiatalember nem vette le apjáról a szemét. A gyomra továbbra is gombócként nehezedett, a szíve eszelős dobogását egyenletes lélegzetvételével sem tudta lenyugtatni. Dekatlon előrehajolt az asztalnál.

– Beszéljünk a gyerekről! – szólította fel a fiát határozottan.

Deklen azonnal válaszolt neki, csendes nyugalommal.

– A gyerek halva született és elégettem a tűzben!

Apja érzéketlen mosolyra húzta a száját, ami megrémítette Deklent. A férfi szeme ridegen megcsillant.

– Utoljára kérdezem, Deklen, hová rejtetted a gyereket?

Annak ellenére, hogy nem emelte fel a hangját, a maga csendességében volt fenyegető és ijesztő. Deklen, gyomrából elindult a félelem felfelé. Iszonyatos hányinger kerítette hatalmába, úgy érezte a gombóc megáll a torkában és képtelen bármit felelni apja kérdésére. Az arcán egy izom sem rándult és még mindig szigorúan állta apja kegyetlen pillantását.  Nehezen összeszedte magát, megpróbált úrrá lenni a félelmén.

– A gyerek halva született és elégett a tűzben! – ismételte állhatatosan.

Dekatlon ujjai egymásnak feszültek az asztal lapján, jelezve, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

– Ugyan már, Deklen! – kezdte halkan. – Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság! Jobban ismerlek téged, mint te saját magadat. Ha az a gyerek meghalt volna, ott találtuk volna élettelen testét a karjaid között.

Deklen nem válaszolt, nagyon remélte, hogy arcának egyetlen rezdülése sem árulta el, mennyire megijedt és, hogy mennyire meglepődött apja válaszán. Meglepődött azon, hogy valóban ismerte, sokkal jobban, mint azt Deklen valaha sejtette. Az ifjú főmágus úgy gondolta, az a legokosabb, ha egyetlen szót sem szól. Értelmetlennek látta megismételni a mondatot, amit már kétszer is elismételt apjának. A gyerekről esze ágában sem volt mást mondani, ezért csendben maradt, várta, mit reagál az apja erre.

Dekatlon mosolya ridegen villant fiára, szeme elborult, éppen úgy nézett, ki, mint aki egyáltalán nem elégedett a válasszal. Lassú, mély sóhajtás után szólalt meg újra.

– Nos, ha te nem beszélsz, akkor majd a farkas lány beszélni fog! – jelentette be higgadtan. Deklen feldúltan előre hajolt a székben, érezte, hogy lehullik róla az álarc, teljesen kiesett a szerepéből, amint az apja megemlítette Amirát. Tettetett nyugalma semmivé lett, látta a férfi gyilkos mosolyán az elégedettséget.  A fiatalember képtelen volt megszólalni, de erre nem is volt semmi szükség, apja rideg nyugalommal folytatta mondanivalóját. – Látszik, hogy Locker vére folyik az ereiben, szívós, erős, makacsul megtörhetetlen! Nagy hiba volt Lockertől, hogy kitagadta a törzséből és kiszolgáltatta nekünk!

Deklen ebben a pillanatban ugrott fel a székből.

– Mit tettetek Amirával? – felháborodottan az asztalra csapott, amivel csak annyit sikerült elérnie, hogy Dekatlon felemelte a kezét, aminek hatására fájdalmas taszítást érzett a mellkasában és a következő pillanatban a székben ülve találta magát. – Megkínoztátok! – suttogta Deklen megtörve. – Mióta? – remélte választ kaphat a kérdésére.

Főmágusok korai tanulmányaihoz tartozott a kínzókamrák látogatása, hogy megtudhassák a törzs vénei, hogy kik lesznek alkalmasak a megtisztelő feladatra, hogy továbbvigyék a kínzatások titkos tanait. A legtöbb főmágus gyereket megijesztette, undorította a kínzókamrák látványa, a rabok sikolya, de mindig akadt legalább egy közülük, akit fellelkesített a dolog és csillogó szemmel figyelt mindent, ami a sötét kamrában zajlott. Deklen halványan emlékezett az ott látottakra, a látogatás után két napig hányt, ha csak eszébe jutott az a borzalom és a szagok. Akkor az apja megvetően gyengének és túl érzékenynek bélyegezte, mintha ez a két tulajdonság akkora hiba volna egy főmágusra nézve.  Megrémítette, hogy Amira egy olyan helyen van, ahol bántják, fájdalmat okoznak neki és megalázzák.

Dekatlon elmosolyodott.

– Három hónapja. – felelte halkan. Ebben a mosolyban Deklen felismerte az elismerést, amivel annak adózott, hogy ennyi idő alatt a lány nem mondott semmi használhatót és még mindig életben van. – Nincs messze attól, hogy megtörjön és elmeséljen mindent a gyerekről, akit te a tűzbe dobtál. Nincs messze attól, hogy bevalljon mindent. – A főmágus tekintete fogva tartotta a fia pillantását. Sötéten, érzelemmentesen leste Deklen minden rezdülését. – Rettegsz, hogy kiderül, hogy életben van! – állapította meg. – Rettegsz, hogy az embereim megtalálják és megölik! ­– Dekatlon hátradőlt a székében és elégedetten felsóhajtott. – Felesleges a félelmed, Deklen!

A fiatalember megkönnyebbülten sóhajtott fel. Hálás szívvel válaszolt volna, hogy megköszönje apja nagyvonalúságát, hogy megvédi az unokáját, azonban Dektlon megelőzte.

– Hamarosan úgyis minden kiderül, az alakváltó lány beszélni fog, és a gyerek valóban a tűzben végzi majd.

Deklen felugrott a székéből és elkeseredetten nézett az asztal túloldalán ülő apjára.

– Kegyelmezz meg, Amirának! – kérte csüggedten. – Nincs mit mondania, a gyerek meghalt és én elégettem. – állhatatosan kitartott a történet mellett.

Dekatlon megrázta a fejét.

– Ha elengedném, sem lenne hová mennie, Locker az alakváltók tudtára adta, hogy, aki meglátja, köteles megölni. Valószínűleg ő is abban reménykedik, hogy a kínzásainkba belehal a lány.

Deklen észrevette, hogy apja egyszer sem mondta ki Amira nevét, mintha pusztán azzal, hogy a nevén nevezi, bemocskolná magát.

– Apám!

Dekatlon felállt az asztaltól. Előrehajolt, hogy közvetlen közelről nézhessen a fia arcába.

– Egyetértek Lockerrel. Minden további nélkül megölnélek, Deklen, de megígértem anyádnak a halálos ágyán, hogy megóvlak, vigyázok rád, amíg élek. – A fiatalember tekintete elborult, amint eszébe jutott Amirának tett ígérete. Dekatlon könyörtelenül lecsapott rá. – Te mit ígértél neki, Deklen? Te is megfogadtad a lánynak, hogy megvéded a gyereket?

Deklen hátrébb húzódott. Megígérte, igen és meg is fogja tartani az ígéretét, ha addig él is. Fenyegesse az apja, bármekkora félelem van benne, de legyőzni magát, nem hagyja. Határozottan visszaült a helyére, és onnan nézett vissza az apjára.

– Ha ennyire gyűlölsz, végeztess ki! – válaszolta konokul. Nem értette miért tartja életben őt az apja, hacsak nem akarja felhasználni valamire.

Dekatlon nem rejtette véka alá iránta érzett ellenszenvét. S azonnal kiderült, miért nem öleti meg. Nem csupán az anyjának tett ígéret tartotta vissza.

– Saarban vezér hajlandó szemet hunyni a történtek felett, ha saját kezeddel végzel a lánnyal. Ha ezt nem teszed meg, akkor vége az életednek. Saarban vezér azonnali hatállyal kivégeztet.  A gyereknek voltaképpen teljesen mindegy, hogy életben volt-e vagy halva született. Az erdőben egy csecsemő nem sokáig maradhat életben, azonnal a vadak martalékává válik. Biztos vagyok benne, hogy mostanára így vagy úgy, de meghalt. – Dekatlon komolyan nézett a fiára. – Napnyugtáig kapsz haladékot. Bárhogy döntesz, tiszteletben tartjuk, és úgy lesz jutalmad, élet, vagy büntetésed, halál.

Deklen szobájába visszatérve azonnal az ágyra roskadt. Büntetése az élet, ha Amirát meg kell ölnie. Azt akarta, hogy a lány éljen. Ezzel saját magának kérvényezné a halálos ítéletet. Ha meghal, akkor nem tudja megvédeni a fiát. Megígérte Amirának, hogy megvédi a gyereket, amíg él. Most élhetne, és vigyázhatna rá, megkereshetné, és megmenthetné a fiát. De ennek az a feltétele, hogy saját kezével vessen véget Amira életének.

Deklen magára rántotta a párnáját, hátha megállíthatja a gondolatainak kétségbeesett áradatát. Hogyan ölhetné ő meg Amirát? Képtelen arra, hogy bántsa. Megölni valakit, akit szeret, akinek az élete a fényt jelenti számára? Mit kéne tennie? Lehetetlennek látszott helyes döntést hozni. Deklen nem kételkedett abban, hogy apja minden további nélkül feláldozná őt, hogy bizonyítsa a főmágusok törzsének és Saarban vezérnek a mindenhatóságát. Talán még örülne is, hogy megszabadulhat tőle, a fiától, aki fellázadt a hagyományok ellen.

Deklen egy mozdulattal arrébb dobta a párnát, ami puffanva hullott az ágya mellé. Kivégzik és ezzel Amira sorsa is megpecsételődik, tovább kínozzák, amíg megtörik és beszélni kezd, utána megölik, gátlások nélkül. A lány semmiképpen nem marad életben, ha elvállalja, hogy megöli, akkor talán véget vet a kínjainak, megszabadítja a szenvedéstől. Deklen idegesen felpattant az ágyról, rótta a köröket a szobában, az ebédjét visszautasította. Ebben az állapotban, úgy érezte egy falat sem menne le a torkán. Az idő olyan gyorsan elszállt. A délutáni fénylő nap túlságosan sietve folytatta útját a nyugati égbolton és Dekelen még nem volt biztos önmagában, jól döntött-e? Egyvalamiben volt teljesen határozott, ha életben hagyják, akkor megöli az apját. Kivárja a megfelelő pillanatot, és végez vele, úgy, hogy soha senki nem jön rá, hogy gyilkosság áldozata lett. Dekeln kezei ökölbe szorultak, miközben nézte, a napot, ahogy eltűnik az Azéla hegyvonulatai felett. Kopogtak az ajtaján. Deklen tudta, hogy indulnia kell, a tőrét határozott mozdulattal becsúsztatott a csizmája szárába.

Apja dolgozószobájába érve meglepve látta, hogy megérkezett Saarban vezér. Biztos a saját fülével akarta hallani, hogy mit határozott, talán ő maga akarta megölni, ha erre kerül a sor. Mindketten elégedettnek tűntek, amikor Deklen higgadtan bejelentette, hogy végez Amirával. Sejtette, hogy túl sok időt nem adnak neki, hogy felkészítse magát, így voltaképpen nem lepte meg, hogy azonnal elindultak a falu szélén álló kínzatások központjába. Deklen szerette volna teljesen kiüresíteni az elméjét, de az agya egyfolytában dolgozott. Kereste a legkíméletesebb varázst, amivel átsegíthetné Amirát a túlvilágra, ne kelljen több fájdalmat elviselnie. Valamit, amitől egyszerűen megáll a szíve. Semmi ilyesmi nem jutott az eszébe, feltehetőleg azért, mert ilyen varázslat nem is létezett a világon. Talán mégiscsak a tőr lesz a leghatásosabb eljárás, ha egyenesen Amira szívébe találna, egy pillantás alatt vége lehetne.

A kamra sötét volt, egészen távol állt minden lakott területtől, hogy a fájdalmas sikolyok ne zavarják meg a falubeliek nyugalmát. Saarban vezér lépett be elsőként az ajtón, nyomában Dekatlonnal. Deklen akkor követte őket, amikor a két kínzómester a vezér felszólítására elhagyta a termet.

Sötét, ablaktalan helyiségben vastag fehér gyertyák égtek a négy sarokban, így biztosítottak némi fényt. A nehéz, áporodott levegőt betöltötte a kínzókamrák bűze. Izzadtság, vér, vizelet és ürülék összekeveredett egyvelege, amitől Deklennek felkavarodott a gyomra. A falakon éles, hegyes kínzóeszközök lógtak, vágószerszámok, szíjak, kötelek, és megannyi borzongató tárgy, amiről Dekeln el sem tudta képzelni mi célt szolgálhatnak, csupán abban volt biztos, hogy rettenetes dolgokat művelnek mindegyikkel. Az egyik fal mellett fából készült teknő állt, színültig telve vízzel. A szoba közepén magas asztal.

Saarban vezér és Dekatlon félrehúzódtak az ajtó mellé, utat engedtek az ifjú főmágusnak, hogy beljebb menjen.

Deklen szeme nehezen szokott hozzá a félhomályhoz. Az asztalon élettelennek látszó testet pillantott meg. A szíve hevesen vert, olyan hangosnak tűnt számára, mintha a falakon verődött volna vissza, tisztán hallotta a dobbanásokat. A gyomra görcsbe rándult a félelemtől. Lassan indult befelé, lába alatt loccsanás jelezte, hogy vízbe lépett. Hatalmas víztócsa terült el az asztal alatt. A fiatalember oda sem ért, amikor körvonalazódott előtte egy farkas alakja. Az asztal lapján feküdt, az oldalára dőlve, bordái kirajzolódtak, vastag világosbarna bundája loncsosan tapadt össze, farcsontjai szinte átdöfték a bőrét.

Deklen szívszorongva lépett oda mellé. Lehetetlennek tűnt, hogy a farkas él, nem látta emelkedni és süllyedni a mellkasát, a csukott szemzugában összegyűlt váladék, az orra még nedves volt. A fiatalember tenyerét gyengéden ráhelyezte az állat oldalára, ott, ahol a szívét sejtette. A test meleg volt és alig kivehetően érezte ujjai alatt a gyenge szívdobogást. Deklen óvatosan végigsimított a farkas lapockáján. Ujjai között vastagon hullottak a földre a világos színű szőrpamacsok. Odahajolt az állat pofájához, homlokát odaszorította az orrához.

– Amira! – elkeseredetten ölelte a nyakát, hogy megemelje a fejét. A farkas válaszképp halk nyüszítő hangokat hallatott. Deklen biztos volt benne, hogy megismerte. – Amira! – érezte a farkas lány nedves orrát odanyomódni az arcához, érdes nyelvét, ahogy nyálasan végigsimított a nyakán, apró nyüszögések kíséretében. Deklen szeretetteljesen simogatta meg a lány farkasfejét. Látta, hogy kinyitja a pilláit és sárgás ragadozószemével visszanéz rá.

Deklen biztos volt benne, hogy Amira farkas alakban viselte el a kínzásokat, talán úgy gondolta, állati alakban könnyebben fogja viselni. Az ifjú főmágus tudta, hogy a kínzások embernek, állatnak egyaránt fájdalmasak. Deklen mégis tisztelettel adózott a lány leleményessége előtt. Farkas alakban a főmágusok egyetlen szavát sem értik. Az apjának nem volt igaza, Amirából soha nem tudtak volna kiszedni semmi használhatót, addig, amíg nem változik vissza emberi testbe. Az ifjú átölelte, arcát Amira nyakába, a vastag szőrmébe temette, miközben szemét ellepték a könnyek. Hallgatta a csendes vonyító hangokat, amik elhagyták Amira torkát. Deklen szilárdan érezte, hogy meg kell ölnie, hogy véget vessen a szenvedéseinek. Utoljára látni akarta Amirát emberi alakjában, a lányt, akit megszeretett, aki a világot jelentette számára. Jól tudta, hogy gyenge ahhoz, hogy saját maga visszaváltozzon, talán haldoklik. A fiatalember szeretettel simogatta a farkas csapzott szőrét, miközben továbbra is a nyakába fúrt arccal suttogta a visszaváltoztató varázslatot, amit Amira tanított meg neki a farkas vérűek titkos nyelvén. Soha egyetlen főmágus sem tudta uralni eddig az alakváltók átváltozásait.

A lány megremegett a karjai között, Deklen megrendülve nézte a gyenge testet, minden csontja tisztán látszott áttetsző fehér bőre alatt. Izmai, mintha leolvadtak volna az alakjáról. A fiatalember félve nézett bele a kedves arcba. Amira szemeit elnyelték a sötét karikák, arccsontja kiállt, szemében a fény megtört. Deklen megrendülve szorította magához Amirát, aki gyenge volt hozzá, hogy viszonozza az ölelést, torkából panaszos nyöszörgés tört fel, Deklen érezte az arcán a lány könnyeit. Képtelen volt visszatartani a torkát fojtogató feltörekvő zokogást. Elfelejtette, hogy két főmágus árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát ebben a pillanatban is. Számára most nem volt más, csak Amira, a veszteség fájdalma. Lassan visszaengedte a lány testét az asztalra, gyengéden végigsimított a kedves arcon. Amira egy pillanatra sem vette le a szemét az ifjú arcáról.

– Deklen.

Annyira halkan suttogta el a szót, hogy Deklen először azt hitte, csak a képzelete játszik vele. Talán csak a gondolataiban hallotta Amirát. Megörült, hogy valamilyen formán tudnak kommunikálni. Most, hogy látta milyen állapotban van a lány, másképp gondolt saját helyzetére. Nem Amira gyilkosa válik belőle, hanem megmentője. Bár ettől nem lett könnyebb.

– Amira! El kell vennem az életedet! – suttogása beleveszett a csendbe. A lány szemében megjelentek a könnyek. Felemelte vékony karját, és lágyan megérintette a fiatalember arcát. Deklen tudta, hogy mekkora erőfeszítésébe került a mozdulat. Elkapta a lány ujjait, hogy a keze vissza ne hulljon erőtlenül az asztal kemény lapjára. Amira gyengén felsóhajtott. – Annyira sajnálom, Amira! Úgy sajnálom, hogy nem vagyok képes megmenteni az életedet! – törtek fel belőle a szavak, amelyek belevesztek elkeseredett zokogásába.

A lány szemeiből legördültek a könnyek.

– Deklen, ígérd meg! – suttogta gyenge hangon. – Ígérd meg!

Annak ellenére, hogy nem mondta ki, hogy mit ígérjen, Deklen tisztában volt vele, de gondolnia sem szabadott rá most, amikor két főmágus árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát és követte a gondolatait is. Amira valószínűleg nagyon jól tudta mindezt. Deklen felsóhajtott.

– Ígérem!

Egyik karjával Amirát tartotta gyengéd szeretettel, miközben lenyúlt a csizmája szárához, hogy előhúzza tőrét. A szíve vadul zakatolt a mellkasában. Ebben a pillanatban sem volt biztos benne, hogy meg tudja-e tenni. Megölni Amirát.

Kedves szavakat suttogott a lány fülébe, lecsókolta könnyeit, miközben tisztában volt vele, hogy apja és Saarban vezér türelmetlenül várják, hogy megtegye, amiért idehozták. Érezte dühüket és ez apró elégtétellel töltötte el. Ha ölnie kell, akkor az történjen úgy, ahogy ő szeretné, a legkevesebb fájdalommal, és időt adott mindkettőjüknek a búcsúzásra.

Deklen finoman kitapogatta a lány hátán a bordákat, miközben megnyugtatóan simogatta. Könnyű feladat volt, hiszen annyira lefogyott, hogy vékony bőre alatt kiállt minden egyes csontja. Amira hátába döfte a tőrét, a bordái közt egyenesen a szívébe, a lány vére melegen ömlött rá az ujjaira. Halk torokhangon az alakváltók altatóját énekelte. Amira minden este dalra fakadt, gömbölyödő pocakját simogatva, meghitt otthonuk rejtekében, így várta gyermekük születését. Deklen ezzel a dallal búcsúzott tőle, miközben látta kihunyni szemei sugarát. Gyengéd szeretettel utoljára megcsókolta arcát, tenyerével lecsukta pilláit, majd határozottan felállt.

Ránézett a két főmágusra. Nem tudta, hogy az a kettő miért lép hátra, a falnak ütközve, amint elindult feléjük. Nem látta az engesztelhetetlen gyilkos dühöt saját szemében, amivel nézte őket. Szó nélkül távozott a sötét helyiségből, görcsösen markolva tőrét.