Vérfarkasom története

2. rész

2. fejezet

 A terv

Alexander felnézett. Az erdő nyirkos párája ködként szállt fel, homályba borítva a tájat. A fák törzsei derengő látomásnak tűntek, az avar a lába alatt nedves. A lehullott levelek édeskés illata nehezedett az erdőre. Ruhája nedvesen tapadt a testére, hajából csöpögött a víz.

 Megszűnt számára az otthon, s nem volt már olyan, hogy biztonság. A faluba nem mehetett vissza. A falusi kis varázslók hajtóvadászatot indítottak a farkas után. S üldözte őt egy sokkal hatalmasabb mágus, valaki, akitől rettegett.  Az apja volt a nyomában.

Alexander szíve nehéz dobbanásokkal szorította össze a mellkasát. A férfi közel volt, érezte. Fogalma sem volt arról, miként tudná elkerülni. Két napja bolyongott az erdőben, minél messzebb akart kerülni a falutól. Talán jobb lett volna, ha akkor régen meg sem találják. Nem kellett volna magukhoz venniük és egyáltalán nem kellett volna felnevelniük. Mennyire szerette volna, ha telihold van, és ő átváltozott állapotában lehetne. Azonnal tudta volna, ha van a közelben valaki, pontosan érezte volna. Emberi alakjában a szaglása is csökevényes volt. Szeme nyugtalanul a tájat fürkészte.

Alexandert váratlanul érte, ahogy meglátta a mágust. A magas alak kibontakozott a ködből, ott állt egy vastag tölgy mellett és őt nézte. Sötét vízhatlan köpenybe burkolózott. Szilárdan állt, anélkül, hogy bármit tett volna. Alexander minden porcikáját átjárta a félelem, érezte a vérét lüktetni az ereiben. Rátört az ismerős érzés, az átváltozás kínja. Mélyen beszívta a levegőt. A szél a férfi felől fújt, érezte a szagát. Azt a semmivel össze nem keverhető fojtogató emberbűzt, és még valamit, amit eddig még nem érzett emberen, valami kesernyés illat lengte körül. Akaratlanul felmordult, bőre égett. Minden különösebb átmenet nélkül öltött benne testet a vadállat. Nem volt telihold, de tudta, hogy megtörtént. Felborzolta hosszú szőrét, vicsorítva indult el az apja felé. Ínyét felhúzta, hosszú, hegyes fogait figyelmeztetően elővillantva. A mágus mozdulatlanul állt ott, miközben a szemeivel követte a mozgását. Úgy tűnt nem fél tőle. Bólintott, és tárgyilagosan megszólalt.

– Alakváltó.

Alexander egy pillanatra megállt, izmai megfeszültek, majd elrugaszkodott a földről. Támadott. A mágus nem mozdult a fa törzse mellől, egyszerűen csak felemelte a kezét, felé fordította tenyerét, hosszú ujjait. A fiú úgy érezte falba ütközött. Oldalába erős fájdalmat érzett, minden izma fájt. A nedves avar átáztatta bundáját. Morogva feltápászkodott, újra a férfire szegezte a pillantását.  Nekirugaszkodott. Biztos volt benne, hogy megöli, bárki legyen is ez az ember. Az apja. Azt sem tudja miféle szerzet. Támadása újabb kudarcba fulladt, a mágus közelébe sem jutott, újra a földön fekve találta magát, iszonyatos kínokkal a testében. Képtelen volt talpra állni, oldalán fekve kínlódott a vizes avarban.

A férfi odalépett hozzá, mint aki egyáltalán nem rettent meg attól, hogy az előtte álló fiatalember minden átmenet nélkül majd egy méter marmagasságú veszedelmes vadállattá változott. Lehajolt hozzá, bőrkesztyűs kezével vadul belemarkolt a nyakába, iszonyatos fájdalmat okozva ezzel Alexandernek. A fiú torkát vékony panaszos vonyítás hagyta el. A mágus odahajolt, egészen közel. Belenézett a szemébe.

– Milyen kár, hogy tanulatlan! – fájdalmasan hatolt Alexander fülébe. Bántotta a férfi hangja. 

A varázsló megszorította a nyakán levő vékony bőrt, aminek hatására Alexander a földre kushadt.

– Kiben tehetne kárt egy kiforratlan alakváltó? – hirtelen elengedte és kiegyenesedett. – Változz vissza! – parancsoláshoz szokott hangon szólította fel a fiút.

Alexander ránézett.  Nem tudott visszaváltozni. Saját akaratából ez lehetetlen dolog. Nagyon jól tudta. Csak lapult ott a nedves avarban és dühödten morgott a varázslóra.

Látta fellobbanni a haragot a mágus sötét szemében. Egészen ijesztően bámult le rá, amikor vadul rámordult.

– Irányítani sem tudod az átváltozásaidat! – felemelte a kezét és Alexander számára ismeretlen, mély torokhangon kántálni kezdett. A fiú testét elöntötte a zsibbadás, valami mélyről feltörő forróság. Érezte, hogy a férfi belemarkol a karjába és egyetlen rántással talpra állítja. Most, hogy újra emberként állt előtte, észrevette mennyire magas, erős csontozatú. Még nála is sokkal erőteljesebb kiállása volt. Alexander sosem látott saját magához hasonlatos, magas embereket. Az erdei varázslók pöttöm termetéhez volt szokva, akik között ő óriásnak számított. Most szinte elveszett apja szálas termete mellett. Lángoló tekintettel nézett fel a férfi sötét szemébe. A csuklya mögül alig látszott az arca. Alexander csak az izzó sötét szemeket látta, a vékony, kampós orrot, és a szigorúan összeszorított keskeny ajkakat. Amennyire fel tudta mérni, semmi hasonlóság nem volt kettőjük között.

– Megölsz? – kérdezte a mágust kihívóan. Nem kell tudnia, hogy fél. Elég megalázó az is, hogy itt áll mellette, egy elszerencsétlenkedett támadás után. Alexander eddig meg volt győződve arról, hogy különleges erő birtokában van. Csalódottan állt ott.

A férfi tekintete komor volt, ahogy lenézett rá. Jobban szorította a karját, nem válaszolt. A fiúnak úgy tűnt, apja talán még vékonyabbra szorította össze a száját.

– Ugyanúgy elteszel láb alól, mint az anyámat? – kérdezte Alexander mérgesen, miközben megrántotta a karját. Le akarta rázni a mágus szorító ujjait magáról. A férfi nem engedett, tovább tartotta maga mellett.  Minden szó nélkül nézett le rá, kifejezéstelen, hideg pillantással. Alexander rettegett tőle. Miért nem szól egyetlen szót sem? Talán nem méltó arra, hogy választ kapjon a kérdéseire? A fiú lassan elfordította a fejét. A pára megült az erdőn. Lehet, hogy nincs is értelme a kérdéseinek. Úgyis megöli.

– Felesleges válaszolnod.

Tulajdonképpen teljesen mindegy, megölte-e az anyját. Úgysem ismerte. A mágust sem ismeri. Egyszerűen tudja, hogy az apja. Azóta a látomás óta tudja. Mint, ahogy azt is tudja, hogy meg fogja ölni, ha megtalálja. Eljött a perc. Megtalálta és most megöli. Alexander megadóan lehajtotta a fejét.

– Tedd meg! – adta meg magát a sorsának.

A varázsló ujjai keményebben martak a karjába, csontig fájdalmat okozva. Alexander szeme könnybe lábadt, mégis tűrte. Földi élete utolsó pillanata. Egy ködös erdő élete utolsó emléke. A teste elnehezedett, úgy érezte megfordult vele a világ, szédülve zuhant egy alaktalan fekete üreg közepe felé.

Édeskés fűszerillat terjengett. Megfoghatatlan, kicsit fahéjszerű. A takaró melegen burkolta be Alexander sajgó tagjait. Megmozdította a kezét és a lábát, a fájdalom ellenére épnek tűntek. Lassan kinyitotta a szemét. A szoba sötétbe burkolózott, a világosbarna függönyök mindkét ablakon be voltak húzva. Kellemes melegség áradt szét a bensőjében. Hát meghalt. Egészen kellemes hely ez itt, a halál utáni léthez. A fiú elmosolyodott, becsukta a szemét. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, biztonságban érezte magát.

Alexander fáradt volt, az ébrenlétei rövid ideig tartottak, csupán arra korlátozódtak, hogy körbenézett a szobában, ahol feküdt. Minden alkalommal megnyugodott, amikor látta, jó helyen van. Nem tudta meddig aludt, alig pár percnyi feleszmélései alatt képtelen volt rájönni milyen napszak van.

Alexander lassan ébredezett, elég erősnek érezte magát, lassan felült az ágyban, úgy érezte teljesen magához tért. Körbenézett a félhomályos szobában. Meglepődve dobbant egyet a szíve, nem volt egyedül. Sárga ruhás, magas, fiatal lány vigyázott rá, ott ült a szoba sarkában egy nádból font széken. Amikor találkozott a pillantásuk, a lány elmosolyodott, vidám sárgás szemeiben játékos fény csillant. Azonnal felpattant a helyéről, udvariasan meghajtotta a fejét Alexander felé.

– Deklen urunk kéri, hogy jelenj meg a vacsorán! – hangja csilingelve szelte át a levegőt. – Frissítsd fel magad, kérlek! – kezével mutatta az irányt. – Találsz tiszta ruhát és lábbelit a méretedben. 

Fejet hajtott Alexander felé, és elhagyta a szobát.

A fiú lassan felállt. A takaró puhán csúszott le az ágy mellett a tölgyfa padlóra. Csak most vette észre, hogy teljesen meztelenül feküdt a takaró alatt az ágyban. Alexander zavarba jött, örült, hogy a lány kiment a szobából. Gyors mozdulatokkal indult a tölgyfa ajtó felé, ahol felfrissíthette magát. Fogalma sem volt róla, ki az a Deklen úr, mindenesetre igen befolyásos ember lehet, ha szolgálója van, és ilyen hatalmas vendégszobát tudott az ő rendelkezésére bocsájtani, amihez még egy pazar fürdőszoba is tartozott. Alexander jóleső sóhajjal merült el a kád forró vízében. Mintha az izmai sem fájtak volna olyan kegyetlenül. Teljesen ellazult.

Barna, aranyszegélyes ing és hozzáillő vászonnadrág várta a kád mellett, valamint egy könnyű szandál. Alexander magára öltötte az odakészített ruhadarabokat. Vacsorára várja Deklen úr. Nem tudta miként fog egyáltalán az étkezőbe odatalálni, de annyira könnyedén, egyszerűen folyt itt minden, hogy nem voltak kétségei afelől, hogy oda fog jutni időben.

Amint kilépett a fürdőhelyiségből, a szobájában ugrásra készen várta az előbbi lány mosollyal és sugárzó szemekkel. Könnyedén vezette, egy hosszú oszlopos folyosóra. Az átlátszó üvegfalon át hóval borított kertre lehetett látni. Alexander csodálkozó szemekkel nézte a csillogó, fehér hótakarót. Most először gondolta azt, hogy életben van. Ősz volt, amikor azon a párás napon, ott az erdőben rátalált az apja. A hóból ítélve, most tél van. Valaki megmentette, hálával tartozik neki, bárki legyen is. Elmosolyodott, meg fogja köszönni Deklen úrnak, hogy megmentette az életét. Térdre borul előtte és felajánlja neki a szolgálatait. Akkor lesz hol laknia addig, amíg eldönti, mit kezdjen a további életével.   

Egy magas ajtó előtt kísérője megállt és intett, hogy folytassa az útját. A lány odakinn maradt, Alexander beljebb ment. A hosszú asztal egyik végén egy sötéthajú férfi ült könnyű fehér vászoningben, hullámos fekete tincsei a vállára kunkorodtak. Sötét szeme, kampós orra és igen vékony szája ismerős, kellemetlen emlékeket idézett. Alexander megtorpant az ajtóban. Ez az arc olyan kísértetiesen hasonlított arra a csuklyás arcra ott az erdőben. A fiú gyomrát elszorította a jeges rémület. Mit keres itt az apja? És ő hova került egyáltalán?

A fiú sejtette, hogy érzései azonnal kiültek az arcára, mert a férfi az asztal végén elmosolyodott. Az a mosoly annyira őszinte volt, meglepően szimpatikussá tette azt a rideg, kemény arcot. Egészen megnyerő lett hirtelen. Alexandernek fogalma sem volt róla, mit gondoljon a férfiről. Eddig a pillanatig szentül hitte, hogy meg akarja ölni. Most már nem volt ebben annyira biztos.

– Foglalj helyet! – intett a férfi szívélyesen. Hangja mély volt, de egyáltalán nem keltett félelmet Alexanderben. A fiú lassan megmozdult és elindult az asztal túlsó végén álló székhez. A nyolcszemélyes asztal ellenkező végére, mint ahol apja ült. A férfi elmosolyodott.

– Közelebb, kérlek! Ülj ide mellém, Alexander! – nyomatékosan a bal oldalán lévő székre mutatott. – Ugye ezen a néven szólítanak a faludban? – kérdezte. A fiú szerint teljesen feleslegesen. Nyilvánvaló, hogy tudja.

Alexander elindult a szék felé.

– Igen, Uram! Köszönöm, hogy életben tartott, Uram! – olyan kínosan érezte magát, hogy valójában nem is lelte a megfelelő szavakat. Különben meg fogalma sem volt arról, hogy szólítsa a férfit. Az uram mindenképpen megfelelőnek tűnt ebben a szituációban. Az erdei kis varázslók, nevelőapái megtanították az illemre, és mindig az orrára kötötték, hogyan kell viselkedni idegen nemesi származású főurak előtt, legyenek azok egyszerű emberek, vagy mágusok. Igaz ugyan, hogy eddigi élete során egyszer sem találkozott idegenekkel. Apja valami mágus féle lehet, de Alexander egyáltalán nem ismerte ezt a világot. Csak az erdei varázslók egyszerű életét tudta. Őket értette, a többivel pedig nem foglalkozott. Az apái mindig azt mondták neki, jobb, ha nem törődik a nagyhatalmú mágusokkal, és mindenképpen kerülje el az alakváltókat, mert az alakváltók a legveszélyesebb népség a varázserővel bírók köreiben.

A férfi nyugodtan nézte, amíg Alexander leült, azután szólalt meg.

– Életben tartottalak. Sajnos nem áll hatalmamban megvédeni téged a törzsem és az alakváltók törzse bosszújától. Itt egy ideig biztonságban vagy! Talán sikerül megóvnom az életedet. Bár megkönnyítette volna a dolgomat, ha valamicskét konyítasz a mágiához, és tudnád irányítani az átváltozásaidat!

A fiú értetlenül nézett rá. Értette a szavakat, amiket mondott, de olyan volt, mintha teljesen értelmetlen dolgokat zagyvált volna itt össze. Mágiáról, átváltozásról, bosszúról és biztonságról. Az erdőben történtek után az apja háza lehetne az utolsó, ahol biztonságban érezhetné magát.

– Uram! Nem értem miről beszél, Uram! – felelte amolyan kényszeredett udvarias stílusban, hirtelen jobb nem jutott eszébe.

A varázsló felsóhajtott.

– Lennél szíves befejezni ezt a kínos uramozást, Alexander? Az apád vagyok. ­– közölte kimérten. – Ha nem tudsz apádnak szólítani, kérlek, szólíts a nevemen!

Alexandernek a nyelvén volt, hogy egyáltalán nem is tudja mi a neve. Akkor egy apró kis aranyló tündér jelent meg az asztal felett, harsonával.

– Nagy halálosztó. Minden mágusnak korlátlan hatalmú ura. Az Aranyerdők fáinak őre. Nagyhatalmú és Méltóságos Hollós Livünti Deklen Naharvall törzsfőnök – ezzel a kis tündér elillant.

Alexander sokat nem jegyzett meg ebből a hosszadalmas név- és rangsorból. Annyit azért felfogott, hogy korlátlan úr, törzsfőnök, és az ismerős név, Deklen. Mégis ugyanúgy érezte magát, mint néhány perccel ezelőtt. Fogalma sem volt, hogy szólítsa az apját.

– Korlátlan hatalmú törzsfőnök, izé – megakadt. Látta a férfi szemeit felizzani. Attól tartott megöli itt helyben. – Hollós…

A mágus elkomorodott.

– Megteszi a Deklen is. Bár jobban örülnék annak, Alexander, ha az apádnak tudnál szólítani.

Alexander úgy érezte lehetetlen számára ezt a vadidegen férfit apának szólítani. Lett volna hirtelen több kérdése az életéről, a megtalálásáról és az erdei kis varázslókról. Megannyi furcsa dolog kavargott a gondolataiban, mindegyikre választ szeretett volna kapni. Minél hamarabb, annál jobb, éppen szóra nyitotta volna a száját, hogy kérdezzen, a mágus azonban intett az ajtóban álló szolgálóknak, akik díszes tálcákon egymás után felszolgálták a különböző húsokat, gyümölcsöket és zöldség féléket.  Alexander érdekesnek találta, hogy egyetlen, a szobájában őrködő lányhoz hasonlót nem látott a szolgák között. Az igaz, hogy ezek a férfiak és nők magasak voltak. De egyik sem volt annyira finom csontozatú, kötött izomzatú. Ezek a szolgálók vékonyak, szikárak voltak. Dominánsan sötét színek jellemezték mindegyiket. 

Az étkezés után egy kellemes teremben üldögéltek, kényelmes fából faragott széles fotelekben, amikre vastag párnákat helyeztek. A hatalmas ablakokon át a kertre lehetett látni. Havas fákra, csillogó hótakaróra, ami szikrázott a hold fényében. Nyugodt, kellemes beszélgetős hangulatban Alexander minden nehézség nélkül váltott tegezésre.

– Ha korlátlan hatalmú úr vagy, – szögezte a mágusnak a kérdést a fiú szilárdan – akkor meg kellene tudnod védeni engem! Ha korlátlan, akkor semmiben sem korlátozható.

A férfi ránézett sötét szemeivel.

– Mennyire nem ismered a törvényeinket, és a szokásainkat… Mennyire nem ismered a születésed történetét, sem anyád halálát, semmit sem tudsz az életben maradásom kálváriájáról.

Alexander komolyan nézett rá.

– Elmondhatnád, hogy tudjam…

Deklen bólintott:

– Alakváltónak születtél. Anyádtól örökölted. – elmosolyodott. – Gondolom azért valamit tőlem is kaptál, hamarosan kiderül. Ami biztos, erős szörnyszülött lettél. Holnap megkezded a tanulmányaidat. Az alakváltók hat-nyolc éves korukig megtanulják, hogyan irányítsák az átváltozásaikat, megtanulják uralni az érzéseiket, hogy ne tépjék szét egymást kisebb viták alkalmával. Ezzel kezdjük.

Alexander csendes maradt. Bár megtanulhatta volna ezt már sokkal régebben. Akkor nem tépte volna szét Krisztinkát. Nem kellett volna menekülnie a faluból. Biztonságban lenne a jól ismert környezetben.

Mintha apja megérezte volna a gondolatait, határozottan megszólalt.

– A lánynak nem kellett volna meghalnia. Viszont ott már nem lehetnél biztonságban. A mészárlás híre eljutott az alakváltók törzsébe is. Biztos vagyok benne, hogy már elküldték a felderítőiket a faluba. Tisztában vannak vele, hogy ilyen vérontást, csak alakváltó követhetett el. Valaki, aki nem a törzsükbe tartozik. Könnyen rájönnek ki vagy! Halált hoztál anyádra. Halállal kell fizetned érte. Nem könyörülnek rajtad! Kevés időnk maradt. Sokat kell tanulnod.

Alexander mérgesen tört ki.

– Nem én hoztam halált anyámra! Te ölted meg! – vádlón csattant a hangja.

A mágus hidegen elmosolyodott.

– Igaz. Én öltem meg!

A fiút felháborította, hogy meg sem próbálja védeni magát. Mosolyog hozzá. Kegyetlen, könyörtelen és szívtelen ember. Azonnal tudta. Akkor hát, miért mentette meg?

Alexander nem tudta miként került ide a lány. Egyszer csak ott volt, nesztelen lépteivel. A világos szemű, törékeny, aki a szobájában vigyázott rá. Talán őrizte, de olyan kellemes látvány volt, hogy Alexander egy cseppet sem félt tőle. Az is lehet, hogy veszélyes, lehet az a feladata, hogy szigorúan szemmel tartsa. Talán még ölnie is kell, ha nem engedelmeskedik. A fiú elmosolyodott. Azzal, hogy nem tudta kicsoda, meglódult a fantáziája. Mégis valamiért közel érezte magához a lányt. A nyúlánk alak nesztelenül közeledett. Puhán lépett, akár egy macska. Deklen úr elmosolyodott. Valóban igazi mosoly jelent meg az arcán. Ez meglepte Alexandert. Aztán a férfi megszólalt.

– Amanda az alakváltó törzs tagja. Közvetlen családod egyike. – közölte Deklen úr kimérten.

A lány elmosolyodott. Az ő mosolya mindig kedves volt, egyszer sem rémítette meg Alexandert.

– Anyád legkisebbik húga vagyok.

Azért volt más, mint a többiek. Alexander a legelejétől érezte, hogy nem ide tartozik. Tudta, hogy valami nem stimmel ezzel a házzal. Alakváltók nem keverednek mágusok közé. És főhatalmú mágusok nem laknak egy fedél alatt egyetlen alakváltóval sem.

– Senki nem tudja, hogy itt van. Titokba jött, hogy segítsen neked életben maradni! – az úr hátralépett. – A következő napokat vele fogod tölteni. Megtanít, amire kell! Aztán távozik. A többi már a te feladatod lesz.

Amanda kedves mosolya beragyogta a szobát.

– Deklen urunknak hatalmas terve van veled kapcsolatban. Nagyhatalmú, bölcs ember! Mindenben hallgass a szavára!