Vérfarkasom története

2. rész

 1. fejezet

 Alexander

Három nap múlva telihold lesz. Alexandernek nem kellett az égre néznie, hogy tudja. Érezte a bőrén: húzódott, égette, a fájdalomig viszketett. Minden idegszála pattanásig feszült. Alig bírta ki, hogy ne dörzsölje a végtagjait egyfolytában, egész nap. Látása élessé vált, sötétben is tökéletesen kirajzolódott előtte a táj, a fákon az apró kis énekesmadarakat tisztán ki tudta venni. Szaglása felerősödött, ha a szél szembefújt, érezte az állatok kipárolgását, és az ember fojtogató bűzét. Nyugtalanul késő estig járt a parti fövenyen, nesz nélkül lépett. Izgatottan szívta be az este minden illatát. Léptei puhák voltak a homokon, a vére lüktetett. Ragadozóvá vált.

Éjfél közeledtével minden kihalt, ember nem bóklászott ezen az elhagyatott folyóparton. Valaki mégis ült a homokban, egészen közel a vízhez. Pokrócon kucorgott, behunyt szemmel. Alexander felemelte a fejét. A szél mozgását figyelte. Arról közelítette meg, ahonnan a szél fújt. A homályos alak fel sem eszmélt arra, ahogy a fiú melléért. Valószínűleg meg sem hallotta, hogy valaki közeledett felé.

– Mit keresel itt? A sötétben? Csukott szemmel?

Alexander nyersen ráripakodott a lányra. Nem számított rá, hogy bárkibe belebotlik éjszaka, három nappal telihold előtt. A falusiak tiszteletben tartották az éj szellemeit. Felelőtlenségnek számított sötétben kilépni a házból. Még nagyobb felelőtlenségnek minősült elhagyni a falu területét ilyen kései órán.

Alexander nehezen viselte ezt az időszakot, enélkül is, hogy bárki felhergelné az érzékeit. Nem tűrt meg emberi lényt maga körül. Izgatta az emberszag, ez az édeskés bűz. Hátán felállt a szőr, végigborzongott bensőjében az ösztön.

Alexander önkéntelenül felmordult. Izmai ugrásra készen megfeszültek. Az ölés vágya napról napra erősebben tört rá. Nehezen tudta kordában tartani feltörő ösztöneit. Első alkalommal széttépett mindent, ami az útjába került, óvatlan madár, vagy kíváncsi kisebb növényevő. Nem számított. Válogatás nélkül csapott le a prédára. Éhes volt, ölnie kellett az élelemért. Mámorossá tette a vér szaga, mindig többre vágyott.

A fiú emberi lénnyel sosem találkozott éjszakai sétái alatt. Tudatosan kerülte a falut. Néhány napra messze elvonult az emberlakta települések közeléből. Egyszer sem kérdezte meg senki, merre volt abban a néhány napban. Alexanderre nem vonatkoztak olyan szigorúan a falu törvényei. Szabadabban mozoghatott, talált gyermek volt. A varázsnélküliek törzséből érkezett, ahogy azt az apái, akik nevelték, elmesélték neki. A tanórákról bármikor hiányozhatott, úgy gondolták tehetségtelen, esélye sincs a kisebb varázslatok elsajátítására.  Alexander jobban szerette a szabad életet az iskolai kötelező bezártságnál.

Varázsnélküli. Mivel magyarázható, ami hónapok óta történik vele? Csak valami mágia lehet. Félt bárkinek megemlíteni a faluból. Rettegett a kiközösítéstől. Ha a varázslók és a vének megtudják, hogy mi történik vele, – milyen hatással van rá a vadállati ösztön, ami ilyenkor előbukkan belsőjéből, nem is szólva az ember iránti ellenállhatatlan vágyáról – elkergetik a faluból. Ölni akart, érezni a vér szagát, az édeskés ízét a szájában.

Alexander nézte a lányt, aki a szavaira kinyitotta a szemét és felnézett. Nyugodtnak tűnt az arca, a szavai higgadtnak mutatták.

– Meg akarom tapasztalni a sötétséget. Igaz valójában! Hogy le tudjam írni. – magyarázta.

A fiú elfordult tőle. Krisztinka mindig csodabogár volt.

            A lány nem ijedt meg egészen addig, amíg meg nem hallotta a mély, torokból felhangzó állati morgást. Vad, érthetetlen hörgésnek hangzott. Honnan tudta, hogy csukva van a szeme? Túl sötét volt, hogy láthassa, onnan ahol állt.

Krisztinka zavarba jött a félelem érzetétől. Gyomra görcsbe rándult, ez a szorítás felkúszott a mellkasán át a torkába, ahol keserű gombóccá gyűlt össze. Mindig alaptalannak gondolta a falusiak rettegését az éj szellemétől. Kisgyerekként kezdett kiszökdösni a sötétség leple alatt. Vonzotta az ismeretlen, kíváncsi volt a szellemekre. Évek alatt egyetlen egy árnylénnyel sem találkozott. Mint ahogy emberrel sem.

Különben a falu és közvetlen környéke teljesen biztonságos ilyenkor. A vének minden este védelmi bűbájt vontak a kis házak köré. A négy égtáj őre egész éjjel fenntartotta a mentális hálót. A lány néha elment mellettük. Nagyon közel sosem jutott hozzájuk, mert erős, átjárhatatlan burok vette őket körül, a legerősebb varázslattal sem lehetett áttörni a védelmükön. Erről a falu vénei gondoskodtak. A négy égtáj őre transzban koncentrált a falu fölé húzott mentális védőháló erősségének fenntartására. Krisztinka többször látta, amikor reggel a kimerültségtől összeesett testeket a harcosok gyengéden felemelik és beviszik a sátorba, ahol pihenhettek. Az összes energiájukat felhasználták egyetlen éjszaka alatt. Mindig huszonnégy órát aludtak egyhuzamban, és utána is, egy nap kihagyással mehettek vissza a posztjukra. Tizenketten voltak.  A lány néhány éve még szeretett volna a négy égtáj őrei közé bekerülni, gyermekként látta, hogy mekkora megbecsülésben részesülnek. Ahogy végigmentek a falu utcáin, mindenki tisztelettel hajolt meg feléjük. Ma már tudta, hogy rengeteg áldozatot hoznak ezért a posztért.  Keményen dolgoztak, az elméjük nem sokáig bírta ezt a megfeszített munkát. A négy égtáj őrei ritkán érték meg a harminc éves kort. Tilos volt családot alapítaniuk, vagy egyáltalán szoros kapcsolatot létesíteniük bárkivel, éppen a korai halálozásuk miatt. Jóformán csak egymás között voltak és a vénekkel álltak kapcsolatban.

Krisztinka felnézett. Magas alak körvonalait látta beleveszni a sötétségbe. Hangját megismerte. Alexander állt előtte. Ismerte az iskolából, a fiú néha bejárt. Valamiért a vének engedékenyen kezelték a mulasztásait.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Alexander mogorván.

A lány becsukta a szemét. Megpróbált a lélegzésére összpontosítani. A sötétséget akarta megtapasztalni, a maga valójában. Nagyon nehéz volt teljesen átadni magát az érzésnek, mégiscsak tiltva volt.

 – A szüleid mit szólnak, hogy ilyenkor kint mászkálsz? – Alexander hangja dühösnek tűnt.

Krisztinka elmosolyodott.

– A te apáid mit szólnak, hogy ilyenkor kint mászkálsz? – kérdezte vissza kedvesen.  Hangja lehelet volt csupán. Alexander torkát újra mélyből jövő vadállati hang hagyta el, majd nesztelenül, éppen úgy, ahogy érkezett, elillant a sötétben. A lány gyomra görcsbe rándult. Felugrott ültéből, otthagyta a plédet, amin eddig üldögélt, hajtotta a félelem. Szélvész gyorsaságával iramodott el a falu irányába.

 

Egy héttel később az iskolában látták viszont egymást. Krisztinka az elmúlt napokban véletlenül sem futott össze a fiúval. Fogalma sem volt róla, mi lehet vele. Teljesen olybá tűnt, mintha felszívódott volna. Örült, hogy nem kelettl látnia. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni azzal az éjszakai találkozással.

A falusi iskola két kis teremből állt, ahol a falu összes, hét és tizennyolc év közötti gyermeke tanult, fiúk – lányok vegyesen. Mindenki korához és tehetségéhez mérten kapott feladatokat. Mirtill varázslónő az apróbb, mindennapi élethez szükséges bűbájjal ismertette meg őket, Orfeusz mágus, a falu vénei közé tartozott és nagyobb hatalmú mágiára oktatta az idősebbeket. Mire elérték a nagykorúságot, Orfeusz tökéletesen ismerte már őket, erősségeiket éppen úgy, mint gyengeségeiket. Tizennyolcadik születésnapjukon ő volt az, aki beosztotta a fiatalokat, hogy a falu feladatai közül ki melyikre alkalmas.

Amikor Alexander megérkezett, Kisztinka már hátul ült a padjában. A lánynak három éve volt hátra a tanulmányaiból. Felnézett a jegyzeteiből és összeakadt a pillantása a fiú sárgászöld tekintetével. Úgy érezte, mintha valami veszélyes ragadozó szemébe nézett volna bele. Alexander könyörtelen, rideg tekintettel bámult rá, miközben becsusszant a jobb oldali hátsó padba, a fal mellé. Krisztinka elfordult tőle. Úgy tett, mintha a papírjait olvasgatná, készülne az órára. Az agya lázasan akart valamit a tudtára hozni, olyan megfoghatatlanul, hogy nem értette. Alexandernek a megjelenésén látszik, hogy nem falubeli. Feltűnő jelenség az alacsony, törékeny alkatú erdei varázslók között. Gyerekként is magasabb, és erőteljesebb csontozatú volt, mint a kortársai. Ezzel a sárgászöld szemmel, pedig egyre ijesztőbb. Krisztinka zsigereibe visszatért a félelem, amit akkor érzett, ott kint a parton a sötétben.

Jó idő volt. Mirtill varázslónő a kicsiket kivitte az erdőbe. Gyakorolták a varázsnövények alkalmazását. Orfeusz mágus bent maradt az osztályban. Szigorú némasággal végignézett rajtuk. A szeme Alexanderen akadt meg:

– Hogy hasznodat tudjuk venni, ha már itt vagy, szegény gyermek, ki varázs nélkül születtél– tette hozzá szánakozóan. – Kérlek, gyere, ülj ide, erre a székre.

Olyan mézes-mázas hangon beszélt, ahogy nagyon kicsi gyermekekkel szokás, vagy visszamaradott elméjű felnőttekkel. Alexander sejtette, hogy Orfeusz egy az egyben gyengeelméjűnek tartja őt, és ezért sajnálkozik rajta minduntalan.

 Az osztály sarkából egy szék emelkedett fel megindult a levegőben és a mágus mellette ért földet. Egyszerű tárgymozgató varázslat, nyolc éves gyermekek minden nehézség nélkül alkalmazták.

– A többieket kérem, hogy mutassák be, mit tanultak az emlékeltakarító bűbájról. Igen hasznos bűbáj, amikor közönséges emberek előtt véletlenül megnyilatkozik a varázserőtök. Némi tudatmódosítással elkendőzhetőek az ilyen esetek. Természetesen minél előbb alkalmazzátok, annál hatásosabb. Tetszőleges technikát alkalmazhattok. A lényeg, hogy hatásos legyen.

Alexander felnézett Orfeuszra és barátságtalanul megkérdezte:

 – Most akkor mindenki ki fog törölni valamit az emlékeimből? Ebbe én nem egyezem bele! – Így is csodabogár volt a faluban, nem akart emlékek nélkül élni!

A varázslómester szelíden nézett rá. Alexander sosem ismerte könyörtelennek, vagy bosszúállónak. Most a férfi kedvesen elmosolyodott.

– Amint végeztünk, visszaadom az emlékeidet, Alexander!

Azért ez nem nagyon nyugtatta meg a fiút.

Alexander kedvetlenül ült a konyha asztalnál. A tejes kancsó végigszelte a levegőt. A fiú előtt kicsit meghajolt és a tej bugyogva folyt a bögrébe, végül csendes koppanással érte el az asztal lapját. Alexander minden nehézség nélkül alkalmazta a tárgymozgató varázst otthon. Az iskolában fel sem merült benne, hogy használja tudását. Teljesen tehetségtelennek tartották. Kényelmes volt számára. Akkor járt be órákra, amikor akart.

Noré és Bert, boldogan nyüzsögtek körülötte. Szeretettel vette körül ez a két középkorú varázslótestvér. Kicsit talán félnótások voltak. Alexandert nem zavarta a dolog. Amióta az eszét tudta, ők nevelték. 

– Látod, látod! — lelkendezett Noré. Izgatott hangja átszelte a levegőt. – Még azt mondják, varázs nélküliek egyetlen bűbájt sem képesek megtanulni!

– Meg kell, mutasd Orfeusznak!

Bert határozott volt. Alexander beleharapott az erdei bogyós sütijébe, amit Bert minden reggel frissen sütött, külön neki. Képtelen volt felfogni, hogy nem kisgyerek. Minduntalan édességgel tömte volna, szeretete jeleként.

– És a tűz mesterségét is elsajátítottad, Alexander! Látniuk kell, hogy érdemes vagy a falu varázslói közé tartozni! Félő, ha tehetségtelen varázsnélkülinek tartanak, el fognak tanácsolni a faluból hamarosan! – Noré remegő hangján érződött az aggodalom. – Nagy vagy és erős. Ha semmi hasznodat nem veszik, akkor nem akarnak majd itt tartani, hogy etessenek.

– Alexander! Ne légy ilyen konok! Megtaníthatnánk a falu utcáinak rendbetételére, az avar összeszedésére, és elégetésére. Az is nagyon fontos munka!

Bert határozottan odament mellé. Aprócska varázsló, alig magasabb, mint Alexander ülve, így könnyedén bele tudott nézni a fiú szokatlanul világos szemébe.

Alexander elmosolyodott, most tuti valami varázst akar ráküldeni, hogy beleegyezzen apái akaratába. Szilárdan állta a pillantását hosszú percekig, míg Bert mérgesen a testvérére nézett.

– Megbabonázni sem lehet, mint egyszerű embereket! Még hogy varázs nélküli! – dohogott csendesen. Alexander jókat derült a két kis varázslón. Tudta, hogy előttük nem kell játszania. Ha bármikor megemlítették a faluban, hogy nevelt fiuk mire képes, mindenki nevetett rajtuk. Bolondoknak tartották őket. Bert és Noré tartották rendben a falu utcáit.  Apróbb varázslatokkal szedték fel a szemetet, nyáron ülepítették a port, ősszel halomba rakták a faleveleket, télen eltakarították a havat. Alexandernek mindig azt mondták, hogy nagyon fontos munka, amit végeznek. A legfontosabb! Alexander mégsem akart takarító mágus lenni. Mivel indokolná, hogy teliholdkor napokra eltűnik?

Felnézett a két kis varázslóra, akik ott álltak az asztal túl felén kopott, szürke ruháikban. Nézték őt szigorú arccal és egyszerre szólaltak meg:

– Alexander, vallj színt! Mi vagy te!

A fiú komolyan nézett vissza rájuk. Még hogy félnótások. Megesküdött volna rá, hogy többet tudnak a világ működéséről, mint bárki ebben a faluban, beleértve a véneket is. Csendesen és nagyon is őszintén felelt a kérdésükre.

– Nem tudom, mi vagyok.

Noré és Bert egymásra néztek, és újra egyszerre szólaltak meg.

– Nem vagy varázs nélküli! – mondták ki határozottan, amit Alexander már nagyon régen tudott magáról. Nem varázs nélküli. Ide sem tartozik. Akkor hát ki ő valójában?

– Nem tudom, mi vagyok. – ismételte meg.

Apái komolyan egymásra néztek. Bert elrohant a másik szobába és egy régi vaskos könyvvel tért vissza. Letette az asztalra. Vastag porréteg borította a fedelet, ragacsos pókháló lógott rajta. Noré a kezét a könyv fölé emelte, gyorsan elmormogott valami bűbájt mély torokhangon, mire felszállt a por, eltűntek a pókhálók. A nagy könyv faragott díszítésekkel berakott fedele felnyílt. Az első oldal üresen állt. A lapot sárgásra színezték a hosszú évek.

Bert izgatottan nézett a testvérére.

– Írd, hogy „varázs nélkül született mágiát használó személy” – noszogatta sürgetően.

A kis varázsló egy ideig elgondolkodva nézte Alexandert, aki a konyhaasztal ellenkező oldalán üldögélt. Határozottan a könyv üres lapja fölé hajolt és a lúdtollal, amit az előbb magával hozott leírta azt, amit a fivére diktált.

A könyv lapjai peregni kezdtek. Rövid idő után megállapodtak az előbbi üres lapnál. Noré írása alá odakerült cikornyás betűkkel: „Ilyen lény nem létezik.”

Bert izgatottan toporogva suttogta:

– Nem emberi lény!

Noré újra tüzetes vizsgálat alá vetette a nyugodtan ülő Alexandert, majd határozottan felírta a következő üres lapra, szépen egymás alá:

magasság:186cm

erős csontozat

kötött izomzat

világos, homokszínű haj

sárgás szem

varázserő

Amint Noré befejezte az írást, a könyv kivágódott egy oldalnál. Alexander felemelkedett, hogy jobban lássa, mire jutott a könyv a részletes leírás alapján, de Bert erős karjaival visszatartotta. Határozottan lenyomta a székre. Alexander, onnan ahol ült, bozontos bundájú állatot látott a képen, az írásjeleket nem ismerte fel.

Noré egy ideig nézte a színes képet és a mellette feltüntetett írást, majd egy mozdulattal becsapta a könyvet.

– Badarság! – tört ki belőle harciasan, felemelte a könyvet az asztalról, apró léptekkel visszavitte a helyére.

Testvére kérdőn nézett rá:

– Mit ír?

– Nem csoda, hogy kiselejtezték ezt a példányt! Valószínűleg hibás.

Bert türelmetlenül toporgott az asztal mellett.

– Mégis, mit olvastál benne?

Noré odaért hozzájuk és Alexanderre függesztette a szemeit:

– Alakváltó! – mondta visszafojtott nevetéssel.

Bert erre hangosan felkacagott:

– Már hogy lehetne Alexander alakváltó? – kérdezte nevetve, majd szeretetteljesen megpaskolta a fiú széles vállát. Alexander némán nézte őket. A két varázsló hangos, vidám hahotázása betöltötte a helyiséget.

 Alexander rettegett, hogy egyszer meglátják átváltozott alakjában, minden alkalommal, amikor telihold volt, el kellett tűnnie napokra, majd következett az a néhány hét megkönnyebbülés, és utána újra kezdődött minden előröl. Képtelen volt rá, hogy uralja a testét. Annyira szerette volna! Koncentrált, napokig ült otthon az ágyán, befelé figyelve, hátha elkap egy érzést, bármit, ami eddig nem tűnt fel neki, valamit, amit irányíthatna ott belül, önmagában. Érezte, hogy lehet másként is csinálni. Sajnos ez csupán egyszerű megérzés maradt, mindenféle alap nélkül.

 Alexander úgy gondolta, hogy ma kihagyja az iskolát. Elege volt Orfeusz szánakozásából, és abból, hogy mindig őt használta arra, hogy a többiekkel begyakoroltassa a megtanult varázslatokat.

 Becsukott szemmel, egyenes tartással ült az ágya közepén, mélyen befelé koncentrálva. A légzését lelassította, amennyire csak tudta. Igyekezett minden gondolatot kizárni az elméjéből. Apái hitetlenkedő nevetését, Orfeusz lenézését, Krisztinka sajnálatát. Senki nincs a faluban, aki kizárólag jó érzésekkel tekintene rá. Saját nevelő apái is furcsa szerzetnek tartják. Talán jobb lenne elhagyni a falut.

Ködbe burkolózó alak körvonala rajzolódott ki csukott szeme előtt. Nem tudta, a képzelete játszik-e vele? Olyan valóságosnak látszott. Többször látta, csendes elmélyülései alkalmával. Most mégis, mintha közelebb jött volna, mint eddig bármikor. Hirtelen tisztán látta a rideg, szürke arcot, kampós orra ijesztően görbének hatott. Egész közel került, megfogható lett. Sötét szeme egyenesen Alexander tekintetébe mélyedt.

– Megtaláltalak!

Alexander nem tudta, hogy honnan, de pontosan megértette ezt az egyetlen szót. Megtalálta… Rettegéssel töltötte el a testét, a lelkét. A szoba, mintha megfordult volna körülötte. Eltűnt az alak, eltűntek a hangok. Szédülve zuhant lefelé. Ijedt kiáltással koppant a padlón. Kinyitotta a szemét. Fájt minden csontja, mintha valóban magasról zuhant volna le. Meglepte, hogy az ágyán fekszik. Erősen zihált, a mellkasa fel-le hullámzott, a fülében érezte a vér lüktetését.

Bert rontott be az ajtón.

– Mi történt? ­– hangja tele volt aggodalommal. ­– Rémálmaid voltak? Úgy kiáltottál, mint, akit ölnek!

Alexander most felült. Beleszédült a hirtelen mozdulatba. Meg kellett támaszkodnia a kemény matracon.

– Él az apám! – suttogta. Érezte, hogy eluralkodik rajta a rettegés.

A kis varázsló odalépett mellé, belenézett a szemébe.

– Honnan tudod?

– Láttam. Megölte…

A torka elszorult, amint kimondta. Valamiért tudta, hogy igaz. Megölte őt.

Bert szemeiben hitetlenkedő fény csillant fel.

– Kit? – kérdezte vissza.

– Anyámat. Vadászik rám!

És nem csak ő. Vadásztak rá az alakváltók is. Tisztán érezte az előbbi látomásából. Egyetlen alakot, egyetlen arcot látott, aki magával hozott annyi érzést. Mindent átvett tőle. Pontosan tudta, mit jelent az iménti tiszta látomás. Az apja rátalált. Rövid időn belül itt lesz, hogy végezzen vele. Biztos volt benne, hogy meg akarja ölni.

Bert ellépett az ágya mellől.

– Ki vagy te?

Alexander visszadőlt a párnáira. Félt.

– Egy torzszülött! – mondta ki elkeseredetten.

Krisztinka nagyon kellemes társaság volt, vicces és okos. Alexander teljesen feloldódott a társaságában. Az utóbbi hónapokban sok időt töltöttek együtt. Napközben, vagy akár kiosonva éjszaka a falu határába.

A lány türelmesen próbálta Alexandert megtanítani a nehezebb mágiákra, mert hamar rájött, hogy a fiú könnyedén alkalmazza a tárgymozgató varázslatot. Alexander úgy gondolta, egy idő után, hogy fárasztó eltitkolnia Krisztinka elől a valódi énjét. Igazán ő nem vágyott senki barátságára. A falubeli kis erdei varázslók nem szívesen látták gyermekeiket a társaságában, ezért aztán nem is voltak barátai. Noré és Bert voltak a családja, akikkel beszélt, nevetett, akikkel jól érezte magát. Mindenki mással, a faluban visszafogott és zárkózott volt. Tudta, hogy nem tartozik közéjük, és érezte, hogy nem fogadják el a másságát.

Krisztinka valamiért mégis kereste a társaságát. Alexander teljesen nem is értette, hogy miért?

Noré és Bert vidáman kuncogtak a konyhában, amikor a lány bekopogott hozzájuk egy esős délutánon.

– Gyere ki, Alexander! ­– hívták jókedvűen.

Alexander meglepetten nézte az ajtóban álldogáló lányt, akinek köpenyéből nagy cseppekben csöpögött a víz a konyha kövére.

– Mit keresel te itt? ­ – barátságtalan volt vele, mert hirtelen fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjen a helyzettel.

Bert izgatottan elvette a lány köpenyét és közben rászólt nevelt fiára.

– Bánj tisztelettel a vendégeddel, Alexander! – rámosolygott a lányra és beljebb vezette a konyhába. – Ülj le, Lányom! Készítek nektek kakaót.

Alexander bosszúsan felsóhajtott. Nézte, ahogy a lány könnyedén leül az asztal mellé, majd felnézett rá.

– Csak szerettem volna tudni, jól vagy-e, Alexander? Mostanában nem jársz be órákra.

Hangja kedvesen csengett, Alexander elhitte neki, hogy valóban érdekli, hogy mi van vele.

– Egyszerűen nem volt kedvem hozzá! – felelte barátságtalanul.

Ezután Krisztinka minden reggel elment érte és együtt mentek az iskolába. Kivéve teliholdkor, amikor Alexander napokra eltűnt a faluból.

A lány hihetetlenül intelligens volt, újszerű gondolkodással állt szokatlan dolgokhoz, és ha még félt is, akkor sem hagyta, hogy a pánik eluralkodjon rajta. Ő volt az egyetlen, akinek Alexander elmondta, hogy teliholdkor furcsa dolgok történnek vele. Változik a teste, s vadállati ösztönök lesznek úrrá minden egyes érzékén. A lány nem rémült meg tőle, megpróbált mindenféle magyarázatot találni a történésekre. Krisztinka mindig mindenre választ keresett és addig nem nyugodott, amíg meg nem találta a megoldást. A lány szerint mindennek meg van az oka. Alexander valószínűnek találta, hogy nem fél tőle, mert ezek után is minden nap szakított időt a találkozásaikra és boldog lelkesedéssel próbálta a fiút megtanítani mindenféle varázslatokra. Alexander pedig, hogy meghagyja a lány örömét ügyetlenül próbálkozott. Az apróbb varázslatok, amikkel otthon önmagát szórakoztatta minden nehézség nélkül jöttek. Faleveleket mozgatott, egyszer Krisztinka haját is képes volt összeborzolni egy gyenge kis széllel, amit ügyesen előidézett. Akkor a lány boldog örömmel simította le hosszú haját.

Kellemes tavaszi délután köszöntött rájuk. A fák színes virágokba burkolóztak, édes illattól volt nehéz a levegő. A bogarak zümmögése távoli zeneként hatott az erdő fái alatt. Szokásukhoz híven, közel a faluhoz, a gyümölcsfák alatt ütöttek tanyát, Krisztinka színes mintákkal tarkított plédjén.

– Alexander! Lehet, hogy a hold hatására jönnek elő a képességeid! Másképp nem lehet.– Krisztinkát nem lehetett meggyőzni ennek ellenkezőjéről, nem adta fel. – Találkoznunk kell teliholdkor!

 Alexander tiltakozott. Egyetlen egyszer sem találkoztak átváltozásának napjaiban, különösen teliholdkor nem. A fiú szerette volna megkímélni Krisztinkát a látványtól, saját magától. A szörnytől, akivé átváltozott.

Emellett Alexander védte önmagát. Az emberi szag olyankor különösen felhergelte. Félt, hogy nem tudná kordában tartani az ösztöneit. A lelke mélyén szunnyadó vadállat vajon tud Krisztinkáról? A fiú érezte, hogy igen. Átváltozása napjaiban gyakran eszébe jutott a lány. Olyankor még messzebb bujdokolt a falutól, panaszos vonyítását messze vitte a szél.

 A mindennapokban vonzódott a lányhoz. Nem tudta eldönteni, hogy a mélyen megbúvó állati ösztönök hajtják vagy ez normális emberi érzés. Minden egyes napon, amikor elváltak egymástól, Alexander megfogadta, hogy soha többé nem fog találkozni a lánnyal.  Láthatóan Krisztinkát nem zavarta Alexander jelenléte, sem az, hogy a faluban rossz szemmel nézték a barátságukat. Krisztinka mindig azt mondta a fiúnak, hogy joga van eldönteni, kivel barátkozik és kivel nem.

– Nem kéne ilyen kínosan félni az idegenektől! – jelentette be szilárdan. –A nevelőapáid egyszerű emberek, mégis több példát mutatnak a faluban, mint bármelyik nagy tudású varázsló. A falubeliek úgy döntöttek befogadnak téged, akkor fogadják el, hogy más vagy, mint ők!

Krisztinka nagyon különleges lány volt. Alexander nem is olyan régen még furcsának gondolta, de mára rájött, hogy ez a lány igen kivételes. Tudta, egyszer sokra viszi. Talán még faluvezető válhatna belőle. Igaz Krisztinkát nem vonzották a hatalmi játszmák, amik kicsiben folytak a faluban.

Üldögéltek a szokott meghittségben, megbeszélték a faluban történt eseményeket. A lány mégis minduntalan egyetlen témához tért vissza, Alexander képtelen volt hosszútávon elterelni a figyelmét. Krisztinka hajthatatlanul ragaszkodott hozzá, hogy láthassa Alexandert átváltozott alakjában. Bizonygatta, hogy akkor kitalálna valamit, biztos volt benne, hogy tudna segíteni.

– Mindenképpen találkoznunk kell teliholdkor, Alexander! – a hangja keményen csengett. A fiú már megtanulta, hogy ilyenkor nem tanácsos ellent mondani a lánynak. Szilárdan véghez tudta vinni, amit akart. Alexander komolyan feltételezte róla, hogy akár addig is elmerészkedjen, hogy megpróbálja őt titokban követni.

– Nem találkozhatunk! – A fiú nyugtalanul állt fel. Alexander a telihold közeledtével ingerlékenyebb volt, mint általában. – Jobb lenne, ha visszamennénk a faluba. Elszaladt a délután, túl sokat idéztünk! Kérlek, Krisztinka! Menjünk!

A lány a könnyedén felállt és megérintette Alexander karját.

– Hamarosan visszamegyünk! Amint megígérted, hogy találkozunk!

Alexandert idegesítette Krisztinka hajthatatlansága. A vére forrt a dühtől. Nem volt telihold, mégis érezte, hogy a teste máshogy reagál, mint hétköznapokban szokás. A harag szétáradt a tagjaiban. Viszketett a bőre, a szeme felizzott.

– Hagyj nekem békét, Krisztinka!

 Hangja nehezen engedelmeskedett, szinte artikulálatlan morgásként csúsztak ki rajta a szavak. A lány felnézett rá. Alexander látta a szemébe a meglepettséget, majd hirtelen a félelmet.

– Alexander? – Pontosan úgy kérdezte, mint, aki nem ismeri fel.

A fiú megrázta magát és felemelt fejjel ordította dühét a világba.

Krisztinka felpattant ültéből, a kezeit előre nyújtotta.

– Alexander! – a hangja remegett. – Barátok vagyunk! – hátrált néhány lépést. – Nem bánthatsz engem… Nem tudnál engem bántani, igaz, Alexander?

A fiú morgása betöltötte a teret. Az idegen hang felriasztotta a falusiakat. A vadállati morgásra kidugták a fejüket.  Alexander közelített a lány felé. Egészen közel lépett hozzá, érezte a bűzt, ami csak az emberre volt jellemző, látta a remegését, a félelmet a szemében. Hátulról asszonyi sikítás ütötte meg a fülét. Alexander a hátsó lábaira nehezedett és az égbe küldött egy hosszú vonyítást. Megremegtek az erdő fái. A farkas fájdalmat érzett a tomporában, mintha forró tűzzel égették volna meg.  Lompos fejét hátrafordította, a falu szélén falusi varázslók kis csoportja állt, támadásra készen.  Vadul felmordult és sárga szemeit a lányra függesztette. Megmozdult bensőjében a gyilkos ösztön. Vicsorítva előrelendült. Hatalmas tépőfogait megvillantotta, érezte a puha hús szakadását, érzékeit elöntötte a vér édes íze. Mielőtt még észbe kaphattak volna a kis varázslók, a farkas megfordult és közéjük vetette magát.