Örökség

1.

– Mondd meg neki, semmiképpen ne menjen vissza abba az elátkozott városba – hörögte a bácsi utolsó szavaival Nórának a halálos ágyán.

A kórház fertőtlenítő illata sem nyomta el teljesen az öreg felől áramló, mindent átható, szúrós ammóniaszagot. Bekúszott Nóra orrába. Egy idő után a torkában érezte. Émelygett a gyomra tőle.

Zsolt nem tudott visszajönni londoni tárgyalásáról. A férfi Nórát kérte meg, legyen a bácsikája mellett, amíg ő nem tud. Egyikük sem gondolta, hogy az öreg éppen akkor adja fel a küzdelmet.

Most pedig Zsoltnak vissza kell mennie szülővárosába elintézni elhunyt nagybátyja hagyatékát. Nórában ott mocorogtak ezek az utolsó szavak, de nem akarta feleslegesen idegesíteni a férjét emiatt, Zsolt enélkül is éppen elég zaklatott volt, napok óta alig aludt. Órák hosszat forgolódott mellette az ágyban, Nóra rendszeresen felriadt a mocorgásra.

A doktornő erősebb gyógyszereket írt fel neki, azok helyett, amiket Zsolt eddig szedett. A férfi nem tudott feldolgozni néhány gyerekkori traumát, ezért igen erős szereken élt, mióta Nóra ismerte. Zsolt alig beszélt a múltjáról. Gyűlölte a gyerekkorát. Az apja molesztálta, az anyja pedig mindezt tűrte. Azt mondta, ha nincs a nagybátyja, akkor sosem válik rendes emberré. Neki köszönhette a mostani, rendezett életét.

Az asszony összetekerte az esőkabátokat, mielőtt betette a levendulaillatú bőröndbe, felpillantott. Zsolt egy mozdulattal behúzta a zipzárt a sporttáskáján.

– Ne pakolj sok cuccot. Kizárólag két napra megyünk.

Zsolt mogorva rosszkedve átragadt Nórára.

– Fogjuk fel úgy, mint egy könnyed, nyári kikapcsolódást, drágám. Gondolj arra, a gyerekek mennyire élvezik majd a kisvárosi hangulatot.

Zsolt felmordult, segített Nórának lecsukni a bőröndöt.

– Hagyományozhatta volna mindenét egy jótékonysági szervezetre. – Lerogyott a franciaágy szélére, a tenyerébe hajtotta a fejét. – A daganatos betegek javára, vagy valami öregotthonnak.

Nóra mellé ült, átölelte a férjét, gyengéden simogatta a hátát.

– Megteheted te is, ha ezt szeretnéd.

Zsolt bólintott, megszorította Nóra kezét. Szemében megtört a fény. Az utóbbi hetekben megszaporodó szarkalábak és a táskák a szeme alatt jelezték éjszakai vívódásit.

– Könnyebb lenne, ha nem kellene leutaznom, és még jobb lenne, ha itthon megvárnátok.

– Ugye nem gondolod, hogy éppen most hagylak magadra?

– Legalább a gyerekeket küldjük el az anyádhoz.

– Nyári szünet van, ha úgyis kénytelen szabadságra kényszerülünk, szeretném velük tölteni az időt. Figyelj rám, drágám, tudom, kellemetlen és szomorú ez az egész, de hidd el, együtt könnyebb lesz. A gyerekek elvonják a figyelmedet!

– Legyen igazad! – Zsolt elengedte a kezét, felállt. – Szükségem van egy pohár italra lefekvés előtt. Töltsek neked is?

Zsolt sosem számított nagyivónak, Nórát mégis aggasztotta az utóbbi hónapokban, az, hogy a férje minden este legurított egy-egy pohárkával a gyógyszereire. A nő megrázta a fejét, nem kéne erre gondolnia, mindenki másképp dolgozza fel a gyászt. Inkább felállt, hogy megnézze a gyerekeket.

Megreccsent a parketta a talpa alatt, ropogtak a bútorok az folyosón. Nóra nem fordított figyelmet a mindennapos hangokra. Csendesen nyitott be Lina szobájába. Az ágy mellett halványan világított az éjszakai fény, a plafonon fluoreszkáló csillagok adtak halvány világot. Az ágy támlájánál, a kislány feje felett álomfogó függött. A színes fonalakkal átszőtt keretet tarka tollak díszítették. Linát születése óta gyötörték rémálmok. Az álomfogót Zsolt nagybátyjától kapták. Nóra nem hitt ősi varázslatokban, de tény és való, mióta kifüggesztették, azóta a gyerek egyszer sem riadt fel éjszakánként sikoltozó rémülettel.

A kislány lerúgta magáról a takarót álmában, mézszín, göndör fürtjei izzadtan tapadtak a homlokához. Nóra elsimította a haját, Lina édes, eperillatú lehelete arról tanúskodott, valóban megmosta a fogacskáit lefekvés előtt. Óvatosan egy puszit nyomott a rózsás arcra, megigazította a paplant.

Robi szobájának ajtaja alól fénycsík szűrődött ki. Nóra a karórájára nézett és határozottan benyitott. A szobában hűvös légáramlat borzongatta meg.

– Régen aludnod kéne – szólt rá a fiára keményen.

A gyerek nem reagált. Az íróasztalánál ült és erőteljesen püfölte a billentyűzetet. Fülén fejhallgató, kócos fürtjei a homlokába lógtak, az arca vicsorgó grimaszba torzult.

Nóra odament hozzá, lekapta Robi fejéről a fülest.

– Mars az ágyba!

Robi nem nézett felé, megbabonázva meredt a képernyőre, kattogott az egér.

– Nyári szünet van! – vakkantotta.

Nóra az ablakhoz sétált, ellenőrizte, jól zár-e. A redőny szorosan leeresztve. Vajon honnan jön ez a hűvös levegő? Megpördült, keresztbe tette a kezét a mellkasa előtt.

– Ez akkor sem jelenti azt, hogy hajnalig játszhatsz!

– Mindjárt megnyerjük ezt a game-et. Most nem hagyhatom itt!

– Robi! Fél tizenkettő van! Holnap korán kelünk, ha reggel álmosan morogsz, ígérem neked, leöntelek egy pohár vízzel.

– Oké, Anya! – Nóra sejtette, a gyerek fel sem fogta a szavait. Örült, hogy a régi, vidéki házban nincs internet, remélte, így Robi több időt tölt a szabadban, talán megszabadul a játékfüggőségétől erre a két napra.

– Tíz perc múlva visszajövök, ha nem leszel ágyban, kikapcsolom a gépet. Nem érdekel, hogy kizárnak a játékból!

Robi már visszarántotta a fejére a fülest, diadalmasan felkiáltott, nyilván egy szót sem hallott abból, amit Nóra mondott neki.

A nő a szekrény egyik polcárára támasztott hőmérőhöz lépett. Összehúzta a szemét.  Talán fáradt, azért érzi a ténylegesnél sokkal hűvösebbnek a szoba levegőjét.

Reggel szemerkélő esőre ébredtek. Szürke, lucskos idő, kellemetlenül hideg köszöntött rájuk.

Lina az anyja karjában szunyókált, miközben Nóra próbálta óvatosan lehozni a lépcsőn, hogy ne ébredjen fel. Robi ásítozott, undorral nézte a küszöbön a fekete madár tetemét.

– Az a rohadt macska nem bír magával – öklendezett.

Nóra elmesélte neki egyszer, hogy a macskák ilyen módon kedveskednek a gazdáiknak. A szomszédban lakó öreg kandúr időről-időre ehhez hasonló ajándékokkal lepte meg őket, csupán azért, mert Lina olykor megsimogatta.

Az apró szárnyas szürkés, nyálkás belei véresen kifordultak a lépcsőkre, néhány toll megtépázva hevert szanaszét körülötte.

Zsolt átlépte, mást nemigen tehetett, két bőrönddel a kezében, utazótáskával a vállán.

– Robi, figyelj a szádra! – Miután a gyerek feleselve, álmosan morogva visszaszólt Zsolt felemelte a hangját. – Takarítsd el az útból Mirci mai ajándékát!

– De Apa! Ez undorító!

Zsolt nem ismert irgalmat.

– Egyedül a te kezed szabad. Tudod, hol a söprű és a lapát!

– Mi a francért nem takarítja el annak a dögnek a gazdája? – dühöngött a gyerek. Ennek ellenére csapkodva, dérrel-dúrral visszament a lakásba, utálkozva tette, amire az apja kérte.

Két órás hajnali kocsikázás után érkeztek meg. Az ablaktörlő monoton ütemre járt, fénylett az úttest, hatalmas tócsák éktelenkedtek szerteszét. A kisváros – talán az esőnek köszönhetően – meglepően kihaltnak tűnt. Forgalom alig, emberek elvétve akadtak. Robi fülhallgatóval a fülében bámult ki az ablakon, Lina nyöszörögve ébredezett mellette.

A ház egészen a község másik végében, távol minden egyéb épülettől, a folyó közelében, a töltés mellett árválkodott. Elhagyatottnak tűnt. Ötszáz méteres körzetben csupán a természet vette körül. Kopár sziklák, égbenyúló csupasz fák, szürke avar. Életnek semmi nyoma. Amíg a szem ellátott egyetlen zöld fűszál, falevél vagy virág sem mutatkozott. Mindennek a búskomorságára rátett egy lapáttal a kocsi tetején kitartóan kopogó eső.

Nóra az autóból nézte a házat körülvevő, átláthatatlan kerítést. Pontosan úgy festett, mint egy masszív várfal. Eltakarta az épületet a kíváncsi szemek elől, csupán a tető szürke mohával belepett cserepei bukkantak ki mögüle. A kapun fekete tábla, megfolyt vörös betűkkel: „Isten szent nevében, távozz!”

 – Ez mekkora! – Robi előrehajolt a hátsó ülésen. – Nagyon állat!

2.

Lina érdeklődve nézte a vörös betűket, majd, amikor hátulról fényszórók világították be az ablakot, kíváncsian megfordult. Piros bogárhátú autó parkolt le mögöttük. Aprótermetű, vékony lány ugrott ki belőle és szaladt oda egy piros esernyővel a kocsijukhoz. Fehér, bokáig érő kabátot viselt.

Lina követte a tekintetével. A szülei nem vették észre a lányt, aki amint megérkezett, megkocogtatta a vezetőülés melletti ablakot. Az apja nem reagált. Ő is a táblát bámulta. Talán ezért nem hallotta a kopogást.

– Apa, engedd le az ablakot! – kérte Lina, hogy segítsen a lánynak.

Az apja hátrafordult, szó nélkül rányomott a gombra, félig leereszkedett a két első ülés melletti ablak. Hideg nedvesség áramlott a kocsi belsejébe.

A fiatal lány tekintet összeakadt Lináéval. Rámosolygott. Kedves, szelíd mosolya beragyogta a teret körülötte.

– Erika vagyok – mutatkozott be vékony, cinegehangon. – Én takarítottam a bácsi házát. Sajnálom a kellemetlenséget. Sajnos a rendőrség sem tud mit tenni ellene, mivel anyagi kárt nincs, nem állíthatnak őrt a ház elé. Mindenesetre sűrűbben járőröznek errefelé.

– Mi van odaírva? – kérdezte Lina kíváncsian.

– Üdvözlés – válaszolta Apa azonnal.

– Talán ártalmatlan tréfa– suttogta Mami. Lina nem tudta, mi az, hogy ártalmatlan. Az a vérhez hasonlító felirat kimondottan nyugtalanító hatást keltett.

– Ki tette ide?

– Valószínűleg helyi suhancok.

Erika Lina felé bólintott.

– Egy helyi szekta. Ördögűzőknek képzelik magukat, de igazán nem bántanak. Ha valóban találkoznának a Gonosszal, hidd el, menten összepisilnék magukat!

Lina felkacagott ezen a kifejezésen. Tetszett neki Erika könnyedsége.

Apa kiszállt a kocsiból, tenyerét a nadrágjába törölte.

– Folytassuk inkább odabent! Kezében megcsillant a nagy rézkulcs. Lina biztos volt benne, hogy Erika hozta el nekik.

Mami felemelte Linát, a karjába szorította. Olyan jó Mami szaga volt. Lina odabújt hozzá, amíg Apa elfordította a kulcsot a zárban. Akadozott. Apa morgolódott.

– Ráférne egy olajozás – állapította meg végül, amikor a kapu csikorogva kinyílt. A szél feltámadt, esőt hordott magával, süvített. Mami megborzongott. Ráhúzta a kapucnit Lina fürtjeire.

Ahogy beértek a kertbe Apa hangos dörgéssel bevágta mögöttük a kaput, ráfordította a kulcsot. Lina nyugtalanul forgatta a fejét. Bent vannak. Bezárva a kerítés mögé.

A kertben térdig ért a gaz, a bokrok elterpeszkedtek, egymásba kapaszkodtak. Tűrték, hogy a szél cibálja az ágaikat és a leveleiket. A fák lombján kopogott az eső. Sok fa állt össze-vissza mindenfelé. Magasak, vastag törzsekkel; apróbbak, göcsörtös, csontos ujjakhoz hasonlító, felfelé kapaszkodó ágakkal.

Végigsiettek a mohos járda régi kövein. Mami óvatosan lépkedett, meg-megcsúszott. Előtte Apa kissé bizonytalanul ingott. Robi pedig úgy csúszkált a hátuk mögött, mintha jégpályán siklana. Lina lábai Mami dereka köré kulcsolódtak. Árnyak leskelődtek a bokrok közül. Figyelték őket. Némelyek álltak, többen mozgolódtak, feléjük indultak. Sötét, szürke, fekete, füstszerű körvonalak nyomakodtak, suttogtak félelmetes szavakat.

Lina ujjacskái Mami vállába vájtak.

– Menjünk haza! – Mami nem válaszolt azonnal. Lina hangjában sírásba forduló remegés bujkált. – Sokan vannak!

Mami megsimogatta a hátát.

– Csukd be a szemed, kincsem!

– Akkor is hallom őket!

Az anyja magához ölelte.

– Odabent a házban biztonságos. – Erika arca ragyogott. Az árnyak megtorpantak, morogtak ugyan, de nem jöttek tovább utánuk. – Nem mernek bemenni, gondoskodtam róla! Testet kellene szerezniük, ahhoz, hogy egyáltalán bemerészkedjenek.

Lina odahajolt az anyjához és a fülébe suttogta.

– A házban biztonságos.

– Igen kicsikém! Minden rendben lesz! Mindjárt odaérünk, beszedheted a gyógyszereidet.

Lina nem szerette a tablettákat. Keserűen tapadtak a szájpadlására, lelassult tőlük a külvilág. A gyógyszer nem engedte, hogy lássa az árnyakat, hallja a hangokat. Azért ő tudta, hogy ott vannak és a jelenlétük úgy sokkal félelmetesebb. Ezért kapott egy másik gyógyszert is, hogy ne féljen.

– A fene ezekbe a rohadt macskákba! – Robi élesen káromkodott. Mami nem szerette, ha csúnyán beszélt, de Linát mulattatta.

– Vigyázz!

Apa figyelmeztetése elkésett. Mami megcsúszott, ha Apa nem ragadja meg a karját, elesik Linával együtt. A kislány lenézett Mami válla felett a küszöbre. Az anyja telibe taposott valamit. Véres húscafatok, tépázott fekete tollak maradtak utána.

Robi fújjogott.

Mami letette Linát az előszobában. A cipője orrán friss vér. Felemelte a lábát, öklendezve figyelte a véres belet, ami a recékbe tapadt némi fekete toll társaságában. A falba kapaszkodott és Apa felé nyújtotta a lábát.

– Vedd le rólam! – kérte rekedten.

Lina tágra meredt szemmel bámulta, hátán végigfutott a hideg. Mami cipőjének talpán ott lógott a széttrancsírozott madártetem. Lina gyomra görcsbeugrott.

Apa tompa puffanással dobott le mindent a kezéből, lerángatta Mami cipőjét.

– Jól vagy?

Mami nagy levegőt vett.

– Ez most mi volt? – kérdezte sírós hangon.

– Valószínűleg egy macska tette a küszöbre.

– Pont, mint otthon? – hitetlenkedett Robi.

– Fiam, a macskák mindenhol egyformák!

Lina felnézett, a hatalmas előtérből széles falépcső vezetett az emeletre, masszív, faragott korlát futott végig a lépcsősor mellett. Odalent a bútorokat fehér lepedővel borították be. Keserédes illat terjengett. Linát leginkább arra a kanalas gyógyszerre emlékeztette, amit akkor szedett, amikor télen sokat köhögött.

– Pontosan ugyanolyan, mint… – Apa elhallgatott. Vajon mit akart mondani? Olyan, mint micsoda? Ám Apa nem folytatta. A farmerja zsebébe süllyesztette a kezét, összeráncolta a homlokát. Röviden köhintett.

– Valóban gyönyörű – felelte Mami – Biztos, el akarod adni?

Apa összeszorította a száját, bólintott.

Mami felhajtotta az egyik lepedő alját. Egy fiókos komód bukkant elő alóla. Az anyja végighúzta mutatóujját a tetején. Vékony csíkot rajzolt a finom porra.

– Az egész napom rá fog menni a takarításra – jelentette be. Lina Erikát kereste, de nem találta sehol. Vajon mikor mehetett el? Miért nem köszönt el tőle?

Robi egyenesen feltrappolt a lépcsőn. Lina óvatosan követte, kis kezével a korlátba kapaszkodott, minden lépcsőfokon egymás mellé helyezte a lábacskáit, mielőtt továbbindult a következőre.

3.

Nóra figyelte, ahogy Lina óvatosan felmászott a lépcsőn. Úgy tűnt, bent a házban a gyerek megnyugodott kissé. A sporttáskára siklott a tekintete. A gyógyszer.

Nóra kihalászta a táska egyik rekeszéből az orvosságos dobozt, és elindult felfelé a gyerekek után. Minden lépése alatt sírtak, recsegtek a deszkák. Szerteszét kisebb-nagyobb halomnak tűnt a szürkésfehér lepellel letakart berendezés. A házat belepte a nehéz porszag, a régi bútorok, koszos szőnyegek bűze. Bárhogy szakad az eső odakint, alapos szellőztetésre lesz szükség.

Odafenn gyerekek a nagyszobához tartozó tágas teraszon álltak. Az eső dörömbölt az erkély műanyag tetején. Robi a ház végében futó folyót bámulta. Nóra most döbbent rá, mennyire közel van a víz. A hátsó kertkapu egyenesen a homokos partra vezetett. Onnan csupán néhány lépés a folyó.

– Anya, nekem miért nem meséltél soha olyan izgi történeteket, mint Linának? – kérdezte Robi. Nóra megtorpant az ajtóban. Pontosan ugyanabból a mesekönyvből olvasott Linának is, mint egykor Robinak. – Amiben sikoltoznak, sírnak, meg véreznek.

Nóra szíve összeszorult. Otthon hagyták az álomfogót. Talán a kislányt megint rémálmok gyötörték a kocsiban, arról mesélhetett Robinak. Lina a terasz korlátjába kapaszkodott, a vékony léceken át bámult kifelé.

– Sokan jönnek felfelé a folyótól – suttogta. – Készülnek.

Nóra lehajolt a kislányhoz, átölelte a derekát.

– Senki nincs ott, kicsikém. Az eső elmossa az árnyékokat, azt látod.

Robi elvigyorodott.

– Ugyan mire készülnek?

– Nem tudom. – Lina felnézett, szemében rémület. – Vért akarnak. Fájdalmat akarnak. Életet követelnek. Nem jó ez a ház. Mami, menjünk el innen!

Nóra leguggolt a kislány elé, magához szorította. Bárcsak tudná, honnan talál ki ilyen rémületes dolgokat? Bármit megtenne azért, ha széppé változtathatná gyerekes fantáziáját, ha tündérekkel népesíthetné be kicsiny világát.

– Holnapután hazamegyünk! Gyere, szedd be a gyógyszereidet!

– Mami! – Lina hangja reszketett. – Most menjünk haza!

Zsolt az egész napot távol töltötte, amíg Nóra a takarítással foglalatoskodott, hogy elviselhetővé tegye a szobákat. A fürdősszobai csapokat bizonyára régen nem használták. Csikorogva, nyöszörögve fordultak el, barnásvörös, rozsdás, piszkos vizet köpködtek magukból. Nóra vagy fél órát folyatta, mire úgy ítélte, eléggé kitisztult ahhoz, hogy használni lehessen. Ennek ellenére, forralás nélkül a fürdést sem kockáztatta meg benne. Kész szerencse, hogy csak egy éjszakát kényszerülnek itt tölteni. Egyáltalán nem az a kellemes kikapcsolódás várt rájuk, mint ő azt eltervezte.

Lefekvéskor Linának tündérekről, csillagokról, csodálatos világokról mesélt, amíg a kislány elaludt. Nóra fáradtan esett be az ágyba. Zsolt az ölébe ejtette a könyvét, a homlokára tolta a szemüvegét és átölelte.

– Sajnálom, hogy ennyi energiádat elveszi ez az egész. Ígérem, ha ennek vége, elutazunk egy hétre valami rendes, tiszta, tengerparti szállodába.

Nóra odabújt a férje karjába, a mellkasára hajtotta a fejét. Jólesett elveszni az ismerős meghittségben.

– Alig várom, hogy végre kiszolgáljon valaki – ismerte be bágyadtan. Lecsukódott a szempillája, elmosódottan hallotta Zsolt válaszát, de nem fogta fel a szavak értelmét. Elnyomta a fáradtság.

Lina sikolyára riadt fel. Azonnal kipattant a szeme, felült, fülelt. A házban néma vaksötét csend. Az eső ütemesen kopogott a tetőn, csobogott az ereszen. Zsolt nyugtalanul dobálta magát az ágy másik végében, nyöszörgött álmában. Nóra az éjjeliszekrényen álló lámpa kapcsolója után kutatott. A szoba gyenge fénybe borult. Árnyékok táncoltak a falakon.

A nő odahajolt Zsolthoz, próbálta felébreszteni, amikor Lina újra sikoltott. Nóra kipattant az ágyból, felrángatta az ajtót, végigszáguldott a folyosón, lélekszakadva esett be a kislány szobájába. Rácsapott a villanykapcsolóra, a sötétség helyét átvette a fény.

Lina az ágyában ült, csukott szemmel, levegő után kapkodott, apró ökleivel a takarót markolászta. Nóra melléugrott. Rázta, hogy felébressze.

4.

Másnap verőfényes nyári nap köszöntötte őket. Madarak csiviteltek a kerti fákon. Nóra úgy tervezte, hogy kimennek a gyerekekkel a városba, amíg Zsolt intézkedik. Az idő kedvezett a sétához, felfedezhetnék a környéket. Viszont délelőttre Lina belázasodott, és Nóra jobbnak látta, ha itthon maradnak. Zsolt magával vitte az egyetlen kulcsot.

A kislány rosszul aludt az éjjel, hiányzott az álomfogója. Miután Nóra maguk közé vette az ágyba a Lina már nem riadt fel, viszont folyamatosan rúgkapált, nyöszörgött. Éppoly nyugtalan álmai lehettek, mint az apjának. Nóra elgondolkodott azon, vajon lehetséges, hogy mindketten ugyanabban a rémálomban jártak?

Lina, miután beszedte a gyógyszereit, jobban lett. A veranda mellett álló nagy diófa egyik alsó, vastag ágán kucorgott a képeskönyvével. Nóra elég biztonságosnak találta, pontosan úgy nézett ki, mint egy széles, kényelmes pad, a levelei súrolták a magasra nőtt füvet.

Robi most ott ült a húga mellett, a könyvből mesélt neki, amikor a kicsi megkérte. Internet hiányában a fiú unatkozott. Délelőtt a burjánzó fűben hasalt a regényével, amit magával hozott erre a néhány napra, ebéd után eltört néhány botot az udvarban álló fák vastag törzsein, végül Lina mellett kötött ki.

Zöldelltek a fák, a bokrok, a virágok színpompás illata idehívta a bogarakat, zümmögés, döngicsélés töltötte be a kertet. Nóra a nyitott konyhaablakból el-elkapta a hangfoszlányokat a gyerekek irányából.

Meglebbent a függöny, játszott vele a szél. Kintről egyre erőteljesebben zörögtek a levelek, az ágak egymáshoz csapódtak, valahol a távolból megreccsent az ég. Nóra kidugta fejét az ablakon. A víz felett fekete felhők gyülekeztek, gyorsan sötétedett.

Lina szaladt be a mesekönyvével.

– Megint itt vannak! – sikoltotta lélekszakadva. – Sötétet csinálnak!

Nóra beparancsolta Robit a házba, és a koradélután ellenére felkapcsolta a lámpákat, mivel Linát nyomasztotta a sötét.

A gyerekek a nappaliban levetették magukat a kanapéra, bekapcsolták a tévét. Lina kedvenc rajzfilmje ment az egyik csatornán. Kérte Robit, hogy azt nézzék. A bátyja az asztalra dobta a távirányítót, keresztbe fonta karját a mellkasán, de nem ellenkezett.

A szél felerősödött, rángatta az ablaktáblákat, cibálta a faágakat. A falak úgy recsegtek, mintha össze akarnának roppanni. A fények villóztak a fejük felett, a tévé képernyője szemcséssé, sustorgott, majd szétrobbant az asztalkán. Lina sikoltozott, Robi maga elé kapta a karját.

– Mi a fene volt ez?

Nóra odarohant, a szétszóródott szilánkok nem találták el a kanapét. A gyerekeknek nem esett bántódása. Nóra sebtében összeszedte töredékeket.

– Kicsim, keresd elő a kedvenc mesekönyvedet, amíg én felszaladok.

 Az egyik fa ágai elérték a tetőt, karistolták a cserepeket. Nórának a hideg futkosott a hátán tőle. A kislány szája legörbült, tágra nyílt szemében könnyek jelentek meg.

– Nem akarok nélküled itt maradni! – Elkapta Nóra pulóverét, abba kapaszkodott.

– Itt a bátyád is. – Nóra a fiára nézett, miközben lefejtette magáról a kislány ujjacskáit. Robi a kanapé díszpárnái alatt matatott, egyelőre nem zavarta a vihar. – Hozok néhány gyertyát, hogy ne maradjunk sötétben.

Reccsent az ég. Robi felkapta a fejét.

– Nem találom a felfedezős könyvemet! – Leugrott a díványról, maga után rántott néhány párnát, hasra vágta magát a szőnyegen, bekémlelt az ágy alá. – Linának biztosan tetszene, ha mesélnék neki, akkor tuti nem félne!

– Robi, figyelj a húgodra. Azonnal visszajövök. Maradjatok a kanapén.

Nóra felszaladt az emeletre. Mielőtt lehúzta a nagyszobában a redőnyt, megállt egy pillanatra. Kövér esőcseppek csapódtak az ablakra elszórt koppanásokkal. A folyó felől lilás, fekete, tömör felhők sűrűsödtek. Teljesen besötétedett, mintha hirtelen az éjszaka szállt volna rájuk, csupán elmosódott körvonalakban látszottak odalent a fák. Az ágakat rángatta a szél, a folyó elképesztően magas hullámokat vetett.

A szél a roló alá fújt, beragadt a gurtni. Nóra rángatta, nem engedett. Úgy dörgött felettük, mintha ketté akarna repedni az ég, villámok cikáztak, egy pillanatra fénybe vonták a kertet, az elkanyarodó folyót. A magasba csapó, tarajos hullámok arcokat rajzoltak. Fuldokló, kínlódó arcokat. Nóra gyomra görcsbe rándult. Egy szempillantás idejéig tartott az egész, majd újra sötétségbe borult minden. A szél süvítésében sikolyokat, zokogást hallott. A következő villámlás szinte azonnal követte az előzőt, Nóra mielőtt felfoghatta volna a rettenetes látványt a gurtni végigszántotta a bőrét, a redőny lecsapódott. Felhorzsolt bőrén vér serkent. Felkapta az ágyon felejtett koszos zoknit, és a tenyerébe szorította.

Nóra a bőrönd aljából elővette a vastag, fehér gyertyákat. A lámpák kettőt pislogtak, azután kialudtak. Odalentről Lina felsikoltott.

A bejárati ajtó dörögve bevágódott. Nóra megrettent. Mi történik odalent? Lina torkaszakadtából ordított. Visszaverték a falak a hangját.

– Jövök már, kicsim! – Erőt adott a lábainak a féltés. Nekiiramodott.

A lépcsőfordulónál megbotlott, a gyertyák kiestek a kezéből, koppanva szanaszét gurultak. Nóra megcsúszott az egyiken. A bokájába éles fájdalom nyilallt.

– A fene egye meg ezt az egészet! – A korlátba kapaszkodott, összeszorította a fogait, a fájdalmat gondolatai leghátulsó zugába száműzte. Minél előbb le kell érnie, megtudni, mi történt odalent. Lina sikoltása abbamaradt. Nóra szaporábban vette a lépcsőfokokat. Most sokkal jobban megnyugtatta volna, ha hallja a gyerek hangját. Csend vette körül. Rettenetes, torokszorító némaság. Csupán a szaporán kopogó eső hallatszott odakintről.

A kanapén megtalálta a kislányt. Amint hozzáért, Lina újra sikoltozni kezdett.

– Én vagyok az! – csitította és magához ölelte a remegő kis testet. – Nincsen semmi baj, édesem! – suttogta a kislány fülébe.

Az eső kopogása fokozódott. Nóra szeme apránként hozzászokott a sötétséghez. Lekuporodott Lina mellé, magukra húzta a bolyhos takarót. A gyerek szipogott egy kicsit, Nóra körülnézett a félhomályban.

– Hol a bátyád?

Az ajtó kicsapódott. Nóra először azt hitte, a viharos szél tombolt ekkora erővel, de a nyílásban megjelent egy hatalmas árny. Fejérő, ruhájából csöpögött a víz. Nóra hátrébb csusszant a kanapén, ölében a kislánnyal. Magához szorította a gyereket, Lina ujjacskái a karjába vájtak.

Gyenge fény villant a sötétben.

Az árnyék ismerős körvonalat vett fel. Zsolt a telefonjával világított, a haja a homlokára tapadt. Becsukta maga után az ajtót, beljebb jött, a világító mobilt Nóra kezébe nyomta.

– Minden rendben?

Lina a kanapé szélén szipogott, Nóra most értette meg, hogy a bátyja nevét ismételgeti egyfolytában. A nő kiegyenesedett.

– Robi! – szólította a gyereket. Semmi válasz. Nóra megköszörülte a torkát. – Gyere elő!

Zsolt is felemelte a hangját.

– Egyáltalán nem vagy vicces, fiam!

– Itt hagyott – suttogta Lina. Nórában egy pillanatra bennrekedt a levegő.

– Tessék?

– Itt hagyott – ismételte a kislány remegő hanggal.

– Hová ment?

– Ki – mutatott a kislány az ajtó felé. – A könyvéért.

Nagyot dörrent a fejük felett az ég, fülsiketítő reccsenéssel ölelte körbe őket a vihar középpontja. Lina összerezzent. A terasz felől csattanás, dübörgés, az ablakok beleremegtek. Lina felsikoltott.

Zsolt az ajtóra meredt.

– Robi odakint van. – A következő pillanatban már a kilincset szorongatta. – Meg kell keresnem! – Mielőtt kinyitotta az ajtót, visszanézett rájuk. Az szája széle megrándult. – Maradjatok a házban!

Nóra hosszan bámult a csukott ajtóra, hallgatta az orkánszerű szél bömbölését. A falakhoz vágódott, ott megtört a hangja, majd újra felerősödött.

– Mami, nem kapok levegőt. – Nóra felkapta a fejét, torka összeszorult, lenézett a kislányra a telefon éles fénye mellett. – Nagyon szorítasz.

Nóra eddig észre sem vette, milyen erősen ölelte a gyereket. Engedett a szorításán.

– Ne haragudj, kicsikém!

Lina a mellkasára feküdt, csendesen szuszogott.

– Hallod? – kérdezte vékonyka hangon. – Olyan, mintha valaki sírna.

Nóra félretolta a kislányt, nyugtalanul felült. A szél zokogása nyöszörgéssé alakult. Elkeseredett, fájdalmas vinnyogássá. Hol van Zsolt ilyen sokáig? Nem akkora ez a kert, hogy a gyerek eltűnjön benne.

– Kinézek egy pillanatra.

– Ne menj ki közéjük! – kérte Lina reszkető hangon.

Nóra lehajolt, a kicsi szemébe nézett.

– Rögtön visszajövök!

– Ne hagyj itt egyedül!

– Amíg idebent maradsz, nem eshet bántódásod!

A gyerek kezébe nyomta a világító telefont, mielőtt elindult. A verandán megtorpant. A ház sarkában álló fa – amin nemrég a gyerekek üldögéltek – dőlt ki, okozta azt a borzalmas hangzavart. Lombja elállta a kertbe vezető utat.

– Robi! – ordította bele a szélbe Nóra. A hangját elvitte a vihar. – Zsolt! Merre vagytok?

Nóra egy pillanat alatt bőrig ázott, rázta a hideg, az arca égett, a keze remegett. A szél süvítése, az esőcseppek ütemes koppanásai bekúsztak a hallójárataiba, elnyomtak minden más hangot, alig látott a szakadó esőben.

Nóra megcsúszott, elesett.

– Zsolt! – sikoltotta, a tenyerére támaszkodott, a körmei felkaristolták a követ, ahogy újra megcsúszott. – Robi!

Szakadatlanul ismételgette, belefájdult a torka. Nem érkezett válasz a tornádóerejű pokol tombolásában. Négykézlábra támaszkodott. A szél süvítésébe éles kacagás vegyült, a kertben az vízfüggöny mögül sötét füstoszlop gomolygott. Egyre nőtt. Nóra kitörölte a szemébe csorgó esőt, hogy jobban lásson.

A szürke massza felől fájdalmas nyöszörgést hozott a vihar. Nóra a fia hangját vélte felfedezni benne.

– Robi!

A fal mellett kapaszkodva feltápászkodott. Zsolt kínlódó üvöltését felé fújta a szél. Nóra előrébb lépett, de visszasodorta egy viharos széllökés a sarokba.

A gomolygás az égig nyújtózott, majd az egész visszahullott a bokrok rejtekébe. Megrázkódott a föld. Nóra megingott, nekitántorodott a falnak.

Az ajtónyílásban, az apja telefonjával a kezében megjelent Lina.

– Mami! – Nóra alig hallotta a kislány vékonyka hangját a szél sírásától. – Robi bent van.

Nóra melléugrott, elkapta Lina kezét, berohant vele a nappaliba.

– Hol? – nézett körül a félhomályban. Előrángatta a kistáskájából saját telefonját, bekapcsolta rajta a fényt. Körbenézett. – Nem látom.

Lina tágra nyílt szemmel figyelte.

– Ott áll. A kanapé mellett. – Nóra arra tartotta a telefonját. – Azt mondja, te nem láthatod.

Nóra szíve összeszorult és kihagyott egy ütemet.

– Miről beszélsz, kicsim?

Lina egy pontra bámult a kanapé jobb karfája mellett.

– Jó helyen van, Mami! Többé nem fog magamra hagyni, megígérte. Azt mondja, te most vigyázz rám! Azt mondja, jön! Ide tart!

– Kicsoda?

– Ő!

– Kicsoda az az ő?

– Nem Apa.

Nóra kirohant a viharba, mellbe kapta a szél. Sokkal erősebb, mint az imént. Nem engedte egy tapodtat sem előrébb, hiába próbált a korlátba kapaszkodva előrejutni.

A veranda szélén árnyék mozgott, hatalmasra nyúlt a felvillanó villám fényében. A felhők egyetlen vékony hasadékának gyér fényében az árny a falon közelebb mozdult, Nóra szíve a torkába ugrott. A rémkép sötéten kibontakozott a fal mintázataiból és testet öltött.

– Nóra!

Zsolt cipője nedves-sárosan cuppogott, arcát, karját, egész felsőtestét vér áztatta. A hangja egészen mély, rekedt tónust vett fel. Nóra sosem hallotta még ezt a hangot.

– Megsérültél? – Nem értette, az ösztönei miért késztetik arra, hogy hátra lépjen, de hallgatott rájuk, lassan befelé araszolt. – Hol van Robi?

A széllökés fokozódott, a következő pillanatban berepítette a nőt a ház előterébe, majd rácsapódott az ajtó.

Hol van Robi? Kié az a sok vér Zsolton? Nem, nem nem! Ez nem lehet! Ez nem valóság!

Hol a fia? Ez egy rettenetes, szörnyű álom, s ő fel fog ébredni! Hamarosan fel fog ébredni!

5.

Nóra arra eszmélt, hogy Lina a kezét rángatja.

– Menjünk innen, Mami!

Erős széllökések rázták az ajtót. Nóra ráfordította a kulcsot, éppen akkor, amikor odakintről valaki lenyomta a kilincset.

– Ő az! – suttogta Lina. – Nóra lemerevedett, a szíve felugrott a torkába. Felemelte a gyereket. – Nem Apa… – lehelte Lina a fülébe, a lábait a dereka köré kulcsolta.

Ki az az ő? Ki az, aki nem Apa?

Az ajtót valaki döngette.

– Nóra! – A férfi hangja egészen mély tónust vett fel. Karcosat. Idegent.

A nő hátrálva, az ajtóra függesztett szemmel elindult a hátsó kijárat felé. Ki kell jutnia innen, minél messzebb Zsolttól.

A dörömbölés erősödött. Egy helyen beszakadt az ajtó léce. A következő ütés rést ütött. Zsolt arca megfeszült, a száját vékony vonallá préselte össze, és a szeme zavarosan meredt előre. Nóra hátát végigborzongatta a libabőr, égnek meredt a szőr a karján. Ő az, mégis idegen. Rettegéssel töltötte el Nóra szívét.

Lina erősen kapaszkodott a nyakába, a szíve lüktet, mint annak a kismadárnak, amelyik tavaly esett ki a fészkéből, a régi otthonuk erkélyén. Nóra felemelte, hogy visszahelyezze. Az a fióka reszketett ugyanígy, a mellkasából majd’ kiugró szívvel.

Zsolt lassú léptekkel követte Nóra minden mozdulatát. Amikor a nő lépett egyet hátra, ő pontosan ugyanazzal a lábával, ugyanabban a ritmusban indult meg előre. A szemét mereven Nóra arcára függesztette.

A nő egy pillanat alatt mérte fel a helyzetet. Zsolt közel volt. Talán mégsem annyira közel, hogy ne tudjon elmenekülni. Egyik karjával átölelte a gyereket, megpördült és nekiiramodott.

Elérte. Ki fog jutni! Ujjai a kilincsre feszültek. Zsolt előrelendült, egyik lapát tenyerét Nóra feje mellé csapta az ajtón. Másik kezével megragadta, és maga felé fordította. Egészen az arcába hajolt. A férfi bőrének illata megcsapta Nórát, kesernyés bűz áradt belőle. Nem Zsolt! A férje nem lehet azonos ezzel a szörnyeteggel. Lángolt a tekintete a nyilvánvaló dühtől, és visítva nevetett.

Nóra lecsúsztatta a gyereket a földre. A kicsi az ujjait szorította, ő erővel taszított rajta egyet.

– Fuss!

Lina egy pillanatot sem várt. Nóra figyelte, ahogy beszaladt a konyhába. Talán sikerült kimásznia az ablakon. Talán valamiképpen átjut a kerítésen.

– Tőle várod a megváltást? – A férfi féloldalas mosolyra húzta a száját, az arca eltorzult, a szemében őrült, könyörtelen szikra villant.

Zsolt egyik kezével az ajtót támasztotta, a másikkal megragadta a nyakát. Nóra reszketett, szíve úgy dübörgött a mellkasában, mintha kitörni készülne a bordái közül, a vér dobogott a fülében. Egy csepp izzadtság elindult a halántékán lefelé. A férfi tekintete lesiklott felindultságtól hullámzó keblére.

– Ki vagy te? – kérdezte Nóra rekedten.

A férfi tenyere végigsimított a nyakártól a melléig. Belemarkolt az egyik halomba, megszorította. Nóra felsikoltott a fájdalomtól. A férfi felnevetett, nem engedett a szorításán, a nő egészen biztos volt benne, ez az ember nem a férje.

– Ennek a háznak az ura – válaszolta egészen mély hangon. A csípőjét nekilökte Nóra hasának, odaszegezve ezzel az ajtónak, szabaddá téve a kezét. Egy pillanat alatt a nő szoknyája alá nyomult. Nóra teljes erejéből összeszorította a combját.

– Eressz el!

– Ne türelmetlenkedj, aranyom! – Végignyalta a nő arcát. – Hamarosan megváltalak. Esküszöm, az utolsó pillanatig élvezni fogod!

Nóra egyik kezével a férfi kutakodó ujjai ellen hadakoztak, miközben körmeivel belevágott a férfi arcába. Ő mintha nem érezné. Felszisszent, de ugyanúgy nyomult előre. Nóra becsukta a szemét. Ha kell, darabokban fogja kiharapni a férfi húsát ott, ahol éri. Véget vet ennek a rémálomnak.

– Csak a holttestemen át – sziszegett a férfi képébe. Az vigyorogva a szemébe nézett.

– Ahogy kívánod, Nóra! – A nő mellét markolászó keze elindult felfelé, át a kulcscsontján a nyakáig. – Ahogy kívánod!

A szája lecsapott a nő ajkaira, nyelvével erőszakosan előre nyomult. Nóra harapott. Vér tolult a torkába, fuldoklott. A férfi hörgött, kidülledt a szeme, hátrébb tántorodott, mire a nő végre eresztett a fogai szorításán. Jókora vérkupacot köpött maga mellé, közepén egy kemény, rózsaszín húscafat fröccsenve ért földet. Nóra öklendezett. A szeme sarkából meglátta Linát.

A kislány reszketve zihált szédelgő apja mellett. A férfi oldalából az egyik vékonypengéjű filéző késük nyele állt ki. Bugyogva tört elő a vére, folyt le a farmerján.

Nóra előreugrott, elkapta Lina kezét, maga után húzta a lemerevedett gyereket. Kirohantak az udvarra.

Valahonnan sziréna vijjogását hozta a szél. Az üvöltés utolérte. Nóra lefutott a veranda lépcsőjén, Linával átevickélt a kidőlt fa ágai között. Akkor nézett hátra, amikor átértek a túloldalra.

A férfi a verandán állt. Oldalából kiállt a kés, torkaszakadtából ordított. Nóra nem értette a szavakat, nem fecsérelt időt arra, hogy értelmet keressen bennük.

– Jobbra!

Lina egészen határozottan utasította, Nóra hallgatott rá. Megkerülték a pincét, az épület háta mögött, a borostyánnal telifuttatott kerítés falánál megtorpantak. Az üvöltést folyamatosan hallották a hátuk mögül. Nóra szeme könnybe lábadt. Zsákutca. Innen nincs előre, és mögöttük kitartóan közeledett a férfi. Össze kellene esnie. Ennek ellenére ő töretlenül üldözte őket.

– Nincs tovább.

Lina széthúzta a lecsüngő ágakat.

– Erre.

Feltárult előttük egy szűk nyílás. Lina biztosan átfér rajta. Ő is keresztüloldalazhatna a résen. Talán nem szorul be.

– Menj!

– Nem hagysz egyedül? – kérdezte a gyerek kétségbeesetten.

– Sosem hagylak magadra, kincsem! – A férfi hörgése már a pince oldalfordulójából hallatszott. – Siess!

Megvárta, míg a gyerek átért. A vihar által tépett ágak recsegtek a közelében. A férfi felbukkant a kerítés mellett. Száját artikulálatlan bömbölés hagyta el, beleremegett minden fa, minden egyes kő a kerítésben. Túlkiabálta a vihart, a szelet.

Nóra becsusszant a falba. A liánok lehullottak utána. A mellkasát és a hátát dörzsölte a tégla, de lassan, biztosan oldalazott előre, az odaátról szüremlő fényre koncentrált, és Linára. A lánya a túloldalon várta. Nem tudta megfordítani a fejét. Nem nézhetett hátra.

Erős ujjak markoltak a csuklójába. A válla fájdalmasan megrándult, amikor a férfi erőszakkal visszarántotta. Felsikoltott. Lina sírt.

Nóra kapaszkodót keresett a nyirkos falon. A körme felszakadt, ahogy az ujjai felszántották a téglákat. Az arca a falnak ütődött. Végighorzsolódott.

A résből kiszabadulva a földre esett. A férfi ott zihált fölötte. Megtántorodott, keresztülvágódott Nórán, ezzel a földre szegezte őt. Az ujjai a nő nyakát szorongatták. Nóra rúgkapált alatta, cipője talpa céltalanul a levegőt találta el. A keze ugyan szabadon maradt, öklével egyre erőtlenebbül ütött. Elfogyott a levegője. Belekapott a kés nyelébe. A férfi felnyögött.

Nóra fuldoklott, gondolatai egyre zavarosabbak lettek. A tenyere a fanyél köré kulcsolódott, egy mozdulattal mélyebbre döfte, ujjai megcsúsztak a markolaton. A fekete köd a szemére hullott. Megadta magát neki.

6.

Két hónappal később Lina a szőnyegen játszott a kockákkal, amikor Erika meglátogatta. A nő mindig ugyanakkor érkezett, fehér, hosszú ruhában, piros esernyővel. Lina rendszerint egyedül játszott, elvonult a többiektől, sosem vegyült az otthon többi lakójával, bár némelyiküket szerette, de a vicsorgó, kócos, ősz hajú nénitől rettegett, mert sötét alakok kísérték mindenfelé.

– Jól vagy? – kérdezte Erika.

Lina bólintott. Robi megtanította arra, hogy sosem szabad elmondani az igazat. A bátyja most is ott ült vele szemben, súgott, mit mondjon, mit csináljon. Ha jól felelt, akkor a doktor néni elégedetten megsimogatta a fejét. Robi megmutatta, hogyan lehet elbliccelni a gyógyszerszedést. Így mindig láthatta a bátyját, és Mamit. Halhatta a hangjukat. Meg persze a többieket is. Mindet. A szürke árnyakat, de Robi mellett nem félt semmitől.

Erika ott üldögélt mellette, könnyes szemmel nézte, ahogy játszik, Lina sosem értette, miért sír. Alig beszélgettek.

– A folyóparti ház történetét mind ismerjük. – Lina felriadt a rekedt hangra. Ráncos arcú néni ült Erika mellé. Nem volt annyira ijesztő, mint sokan mások, akik felbukkantak, majd eltűntek. – Én is hallottam róla, pedig nem vagyok idevalósi. Azt mesélik, élt ott egy kamasz fiú, aki fellázadt a szülői szigor ellen. Egy végzetes, viharos éjszakán megölte az apját és az anyját. Egyesek szerint megszállta a házban lakó Gonosz.

– Apa? Tudja, mi történt vele azután?

Erika felpillantott a nénire, megtörölgette a szemét. Fénye körberagyogta a szobát. Lina meglepődött. Erika látja a ráncos öregasszonyt? Talán a többieket is? Mindannyiszor, amikor a lány eljött, a szürke, sötét lények eltávolodtak. A háttérbe húzódtak, onnan vicsorogtak. Csupán a kedvesek maradtak a közelben, és Robi. És Mami.

A néni összekulcsolta az ujjait az ölében, ezer apró ránc szaladt össze az arcán.

– Édesapád kórházba került. Éppen egy ilyen helyre, mint te is. Évekkel később gyógyultnak nyilvánították. Mint ahogy majd téged is fognak.

Lina bólintott, halkan dúdolgatott, precízen egymásra rakta a kockákat, kidugott nyelvvel összpontosított.

– Te miként haltál meg ilyen fiatalon? – szegezte a néni a kérdést egyenesen Erikának.

A lány lehajtotta a fejét.

– Szerencsétlen baleset. Takarítás közben rám borult egy szekrény. Nagy volt, nehéz, én meg kicsi és törékeny.

A kislány Erikát bámulta. Hát ezért.

– Ahol felbukkansz ott ártatlanok halnak erőszakos halált – károgta a néni. – Ezért vagy itt most is?

Erika nem válaszolt. Megsimogatta Lina fejét és úgy, ahogy mindig, szó nélkül távozott.

Lina néha látta Aput messziről. Sosem jött közelebb, de Mami igen. Ő esténként mellé feküdt, simogatta a hátát, mint valamikor régen. Ám ez nem volt ugyanolyan, mint régen. Lina megtanulta, erről nem mesélhet senkinek. Robi megtiltotta. És Robi mindig mindent tudott. Ő tudta, hol vannak a kések a konyhába, azt is, hová kell szúrnia. Ha most nem beszél, akkor nem lesz semmi baj. Akkor hamarosan kiengedik innen, egyszer talán lehet normális élete. Robi megígérte, segít neki új Mamit találni.

Lina durcásan a kockákra meredt. Nem akart új Mamit! A régit akarta.

Feszítette belülről a sok ki nem mondott szó. Fogott egy babát, kislattyogott a mosdóba. Miután becsukódott mögötte az ajtó, Mamira bámult a tükörben.

– Azt mondtad, soha nem hagysz el! – nyivákolta, potyogtak a könnyei. – Megígérted, hogy mindig megvédesz! Megígérted!

Mami szomorúan nézett rá.

– Annyira sajnálom, kicsikém!

Lina erősen zihált. A babával a csempékre csapott. A könnyek felszáradtak. Nem maradt más pusztán a lázasan izzó szempár.

– A felnőttek mind hazudnak! – morogta mély torokhangon. Felnézett, csapzott haja a homlokába hullott, száját összeszorította. A babát addig csapkodta a csempének, amíg össze nem trancsírozta, darabjaira nem zúzta.

 A sötét lények közelebb nyomultak hozzá. Körbevették. Vicsorogva suttogtak a fülébe.

Vért akartak.

Fájdalmat akartak.

Életet követeltek.