Egy jól sikerült este

Szandra kibontotta a második üveg bort.

– Elvégre kell az energia – motyogta mag elé.

Teletöltötte a vizespoharát és elterpeszkedett a kanapén. Amíg minőségi piát iszik pohárból, addig semmiképpen nem alkoholista, akármit is mondott a múltkor az anyja.

Ugyan mit ért ő hozzá! Sosem próbálta megérteni, de kritizálni azt annál inkább. Jobb lesz, ha a lehető legminimálisabbra csökkenti a találkozásokat vele. Húsvétra és karácsonyra. Különben meg ott a telefon. Ezért találták fel. Halleluja!

Visszatértek a gondolatai Zolihoz. A veszettül sármos és jótestű új orvoskollégához. A férfi egy hete csúsztatott Szandra köpenye zsebébe egy levelet, és miközben rákacsintott, azt mondta:

– Ki ne hagyd az évszázad lehetőségét!

Hetek óta flörtöltek, és Szandrát egyre kevésbé tartotta vissza a férfi ujján csillogó karikagyűrű.

Bassza meg! Pétert sem tartotta vissza, amíg házasok voltak, hogy fűvel-fával megcsalja. Ezek mind egyformák! Fiatalok, Istennek képzelik magukat, és a falu bikája címért versenyezve a szarvukra tűznek minden nőt, aki az útjukba kerül.

Szandra kinyitotta a borítékot és végre összeszedte a bátorságát ahhoz, hogy elolvassa a levelet.

Egyszerű, nyomtatott fekete-fehér meghívót húzott elő. Megrándult a szája széle és a jobb szeme tikkelni kezdett. Az ajkait összeszorította, de a szemhéjrángással nem tudott mit kezdeni. Felhajtotta a száraz vöröset és újra teletöltötte a poharát.

A meghívó hátterét szürke tök csúfította.

„ Szeretettel várunk a cég csapatépítő jelmezes Halloween bulijára!”

– Hát ez tök gáz.

Az még nagyobb gáz, hogy csak ma nyitotta ki a levelet, a buli estéjén, amikor már majd két üveg jófajta bikavér segítette a vérképzését és az ellazulását.

– Mi lenne, ha elmennék?– morfondírozott Sandra.

Meggyújtott egy szál cigarettát, hátradőlt a kanapén. Mire elszívott három szál cigit és megitta a második üveg bort is, elhatározásra jutott.

Előkotorta a szekrénye aljáról a csillogó rózsaszínű latex szerelését. Igazi csillámpóninak nézett ki benne, farkat is varratott a fenékrészére, amit riszálhatott, ha kedve tartotta. A színes, sörényes maszk mögött senki meg sem fogja ismerni.

Péter a megismerkedésük éjszakáján, azon az elfuserált farsangi bálon azt mondta, hogy sosem hitte, hogy egy olyan nővel fog dugni, akinek farka van. Talán Zoli fantáziáját is megmozgatja a jelmez. Biztosan valami menő mozihősnek fog öltözni, és akkor Szandra, mint csillámpóni felajánlhatja neki, hogy meglovagolhatja, ha van hozzá kedve.

Magára rángatta a fényes nadrágot és fintorogva forgolódott a tükör előtt. Pontosan úgy nézett ki benne, mint egy húsvéti kötözött sonka, pedig eddig meggyőződése volt, hogy fogyott néhány kilót. Sajnos a valóság teljesen mást mutatott.

Végigdőlt a kanapén, behunyta a szemét és várta, hogy megjelenjen a Tündér keresztanya, és egy pálcasuhintással hercegkisasszonnyá változtassa, elvégre ez a boszorkányok éjszakája, azt mondják.

Odakint a fákon megzördültek a sárguló levelek, sült tök illata kúszott be a nyitott ablakon.

Szandra szeme lecsukódott, kezéből kihullott az üres borospohár, végiggurult a szőnyegen.

Hiba a rendszerben

Dóra kinyitotta átlátszó ernyőjét. A túloldalon sikerült megállnia, amikor néhány órával ezelőtt hazajött a magánklinikáról. Gábor már akkor szólhatott volna. Az eső ütemesen dobogott a feje felett, piszkosszürke, csíkokban csorgott le az esernyőjén, vékony sárréteg folyt végig a kocsija ablakán is, amikor beszállt.

A kormányon dobolt, mielőtt elindult. Váratlan esemény, és ha Gábor ilyen későn hívja, akkor az azt jelenti, megint illegális ügybe keveredtek.

A fényszórók hiába világítottak, alig látott ebben a sáros esőben, az ablaktörlők ütemesen kattogtak, alig győzték, és csak maszatolták az ablakot.

– Ki fog fogyni az ablaktisztító folyadék – morfondírozott Dóra magában. – Mondtam neki, hogy nem vállalom, hogy az volt az utolsó! – ütött a kormányra. – Megmondtam!

Egyszer lebuknak, és kivégzőosztag elé küldik mindkettőjüket, mielőtt azt a sok pénzt egyáltalán elkölthetnék. Most kellene felmarkolnia a saját részét és eltűnni. Skandinávia még biztonságos. Azt mondják.

A téglaépület a portán kiszűrődő gyenge fényen kívül sötétségbe burkolózott. Dóra elhajtott a főbejárat előtt és odaát, a beroggyant tetejű, régen szociális otthonnak használt elhagyatott épület takarásában állította le a kocsiját.

Az utca ezen szakaszán a térfigyelő kamerákat leverték a múlt hónapi tüntetésben, és még nem sikerült helyrehozni őket. Ez a negyed is zavargások központjává vált. Fejére borította fekete vízhatlan dzsekijei kapucniját, nem vesződött az esernyővel. Tornacipője ugyan cuppogott a sárban, de baj nélkül átért az állami kórház hátsó, üzemi bejáratához. Beütötte Bernhardt professzor beléptető kódját. Évekkel ezelőtt egy borgőzös esten szedte ki belőle, az utolsó pillanatban, mielőtt az idős férfit likvidálták.

Hiba a rendszerben. A beléptető kódokat egy ilyen leamortizált, szegényeknek fenntartott kórházban senki nem ellenőrizte, vagy törölte. A tisztogatók eddig nyilván nem néztek utána, hogy az ki, mikor jön-megy, különben feltűnt volna nekik a hiba. Különben feltűnt volna nekik, hogy ide már senki nem jár gyógyítani.

A folyosó alján halványan világított a világoszöld vezetőfény Dóra sietős léptekkel haladt végig a kihalt folyosón. Most kell eltűnnie, amíg nem késő. Reggel elmegy a pénzért, és lelép innen. Doh és penészszag kúszott az órába. A háta mögött lepotyogó vakolat csendesen ért a kőre.

A régi sebészet az egész második emeletet elfoglalta. Gábor régi, elhagyatott főorvosi szobája azonnal az első ajtó jobbra, közvetlen a valamikori nővérpult előtt nyílott. Kihaltan tátongtak a szobák, a társadalom alsó rétegének élelemre sem maradt pénze, a kórházi ellátás pedig vagyonokba került. Csupán azért nem dózerolták le az épületet, hogy fenntartsák a látszatot, miszerint a szegényeknek is fenntartanak egy egészségügyi intézményt a városban. Az nem számított, hogy az épület nappal és éjjel kongott az ürességtől. Az enyészet martalékává vált, és már a kötelezően kirendelt biztonsági személyzeten kívül egyetlen ember sem dolgozott itt. Sem orvosok, sem ápolók.

Dóra kopogás nélkül nyitott be a szobába.

Gábor az ablak előtt állt és a háta mögött összekulcsolt kézzel a feketére festett üveget bámulta, az íróasztalán gyenge fénnyel izzó olvasólámpa megvilágította magas, szikár alakját. A háta enyhén meggörnyedt.

Öregszik – állapította meg Dóra. – Be kéne fejeznie, mielőtt rámegy az egészsége. Mindkettőnk élete.

A tekintete a sötét sarokban álló árnyékra siklott. Alacsony, köpcös, kerekfejű ember alakja bontakozott ki, ahogy megmozdult a sötétben. Dóra felismerte, szíve a torkába ugrott, a levegő bent rekedt a tüdejében.

A titkosszolgálat első embere nézett szembe vele.

– Hónapok óta figyeljük magukat – suttogta bele a csendbe.

Dóra fülébe úgy kúsztak a szavak, mint egy rossz álom megfoghatatlan hangfoszlányai, amik az álom után is a dobhártyáját nyaldossák, az agyába kúsznak és zsigeri félelmet szítanak.

Vége. Mindennek vége.

Dóra összefűzte maga előtt az ujjait, hogy csillapítsa keze remegését. A hátán egy izzadtságcsepp kúszott, végigreszketett a gerince mentén.

Csak a szeme sarkából érzékelte, hogy Gábor megfordult, mert megbabonázott tekintetét képtelen volt levenni a médiából jól ismert arcról. Azt mondják, ha ő eljön, akkor a halál jön el. Le kellett volna lépnie, amíg még lehetett.

– Az úr az új ügyfelünk – szólalt meg Gábor nyugodt, mély hangján.

Dóra erővel fordította a fejét a férfi felé.

– Tessék? – krákogta.

– Még ma este megcsináljuk – jelentette be Gábor merev arccal.

Dóra kinyitotta a száját, majd becsukta. Nem talált megfelelő szavakat. Új arcot adnak a halálhozó férfinek. Talán új testet is. Vajon mi történhetett, hogy láthatatlanná akar válni?

– Szedd össze magad! – Dóra észre sem vette, hogy Gábor mikor lépett elé, csak arra riadt fel, hogy a férfi megszorította vállát. Belenézett Gábor sötét szemébe, vett egy nagy levegőt, bólintott.

– Holnap este a Vezérünkön is végrehajtják a műtétet – mondta a férfi parancsolóan a sarokban. – Miután befejezte a beszédét a Parlament előtt. Feltéve, ha túléli.

Dóra a fejét rázta. Gábor megérintette a karját, a simogatás lefutott egészen Dóra kézfejéig.

– Utána elhúzunk innen.

– Feltéve, ha túléljük. – Dóra szíve összeszorult és törzsi dobolásként verte a bordát odabent.

Gábor megszorította az ujjait.

Meglepetés

Minek hajtok, még mindig? Vissza kéne, vegyek ebből az őrült tempóból, hetek óta, napi négy órás alvással húzom az igát. Tuti ez az oka, hogy ma bementem a szabadnapomon éjszakai műszakba. Majd szétvetett az ideg.

Kifizettem a lakást, törlesztettem a hitelemet, épp ideje feladnom az egyik állásomat. Mondjuk a takarítást. Vagy a kórházban mondjak fel? Ezek az éjszakai ügyeletek őrölnek fel igazán. Az is lehet, hogy újra kezdek mindent, szakmát váltok.

Képtelen vagyok tisztán gondolkodni, pedig egy ilyen döntéshez tiszta fej kell. A sapkámat feljebb húztam a szememből, mégsem találom a kulcsomat. Öt percig turkálok a táskámban, mire végre úgy döntök, hogy mindent a folyosó kopott, koszos kövére borítok. Kétszer esik ki a kezemből a kulcscsomó, mire bejutok.

Félhomályban tapogatózok a lakásban. Lerúgom a csizmám, a székre dobom a nagykabátom. A lépcsőházi folyosó fényétől még mindig könnyezem, ezért úgy döntök, nem bántom szegény fáradt szemem tovább. Ásítozva botorkálok be a hálóba, és ruhástól az ágyra esem. Azt hiszem fél pillanat sem kell ahhoz, hogy elaludjak. Arra sem emlékszem, hogy magamra rángattam volna a takarót.

Dideregve ébredek, mivel nem is húztam magamra a paplant. Igaz, hogy tél van, és mínuszok röpködnek odakint, de mitől van a szobámban ennyire hideg? Elromlott a termosztát?

A takarómért tapogatózom, a kezem valamiben megakad. Milyen fura ruhakupacot hagytam az ágyon? Nem is emlékszem. Tényleg lassítanom kéne, mielőtt teljesen bekattanok, és azt sem tudom, mit csinálok.

Felkattintom az éjjeli lámpát és sikoltva hátrébb mozdulok. Egészen az ágy legszélére. Hiába kapálózóm két kézzel, hátrabillenek. Belemarkolok a paplan szélébe, de csak azt érem el, hogy magamra rántom, miután nyekkenve a szőnyegre zuhanok.

Mi a fene ez?

Álmodom?

Vagy az agyam leblokkolt?

Túl fáradt vagyok?

Kidugom a fejem tetejét az ágy mögül. Lúdbőrzik a karom, és jeges verejték folyik végig a hátamon. Már a lepedőt bámulom, majd feljebb emelkedem. Ez egy ember. Egy férfi. Mikor hoztam haza? Lehetséges, hogy nem emlékszem?

Belemélyesztem a körmeimet a takarómba.

– Ne mozdulj! – krákogom.

Nyilván hallja, mert meg sem mozdul. Sötét szemmel, pislogva bámul rám.

– Megijesztettelek? – kérdezi mély, álomittas hangon.

Magamra rántom a takarót.

– Márk, a szentségedet! – Teljesen ébernek érzem magam. – Hogy a frászba jutottál be?

– Kulccsal.

Egynyári kalandom, akivel Görögországi nyaralásom idején találkoztam. Azt hittem augusztusban örökre elváltunk egymástól. Nem hiányzott.

 – Milyen kulccsal?

Felül és megrántja a vállát. Megkönnyebbülök, hogy pólóban és farmerben látom. Akkor csak nem vetemedtem olyasmire, amire nem emlékszem, és amitől most kínosan érezném magam.

– A tiéddel.

Felkászálódok a szőnyegről. Le kell cserélnem a zárat.

– Mire visszajövök tűnj el.

– Hová mégy?

– Pisilnem kell – jelentem be morcosan.

Márk megmozdul. Remélem, hogy kialudta magát és elhúz a balfenéken. Mi a frászt akar tőlem? Nem vagyok én olyan lány, aki epedve várja a nyári szexpartnere hosszú távú törődését. Pláne nem hiányzik, hogy beágyazza magát az én lakásomba. Még csak az kéne!

Megreccsen az ágy.

– Jobb lenne, ha nem mennél be a fürdőszobába.

Későn jön a figyelmeztetés. Kinyitom a fürdő ajtaját. A levegőm bent reked, csak hangtalanul tátogok. A csempén vér folyik, vörösre színezi a mézszínű virágokat. A kádban elvágott nyakú kakas hever véráztatta tollakkal.

– Meg akartalak lepni.

Márk hangja a fejem fölül szólalt meg. Ijedtemben felugrok, megfordulok és ököllel esem neki.

– Te nem vagy százas! – ordítom.

Lefogja a kezem és lehorgasztja a fejét.

– Pedig torta is van – jelenti be kedvetlenül. – Szülinapi torta.

– Szülinapi torta – nyögöm.

Fogalmam sincs mi a fene történik körülöttem. Ha nem tart meg, biztosan összeesem, elszállt az erő a lábamból.

– Azt mondtad, amikor elbúcsúztunk, hogy megünnepeljük a születésnapodat. Emlékszel?

Bólintok. Valahogy le kellett ráznom, és olyan ígéretet tettem, ami senkinek sem fáj. Gondoltam decemberig elfelejti, meg úgysem tudja, mikor tartom, és különben is, sosem talál meg.