Hiba a rendszerben

Dóra kinyitotta átlátszó ernyőjét. A túloldalon sikerült megállnia, amikor néhány órával ezelőtt hazajött a magánklinikáról. Gábor már akkor szólhatott volna. Az eső ütemesen dobogott a feje felett, piszkosszürke, csíkokban csorgott le az esernyőjén, vékony sárréteg folyt végig a kocsija ablakán is, amikor beszállt.

A kormányon dobolt, mielőtt elindult. Váratlan esemény, és ha Gábor ilyen későn hívja, akkor az azt jelenti, megint illegális ügybe keveredtek.

A fényszórók hiába világítottak, alig látott ebben a sáros esőben, az ablaktörlők ütemesen kattogtak, alig győzték, és csak maszatolták az ablakot.

– Ki fog fogyni az ablaktisztító folyadék – morfondírozott Dóra magában. – Mondtam neki, hogy nem vállalom, hogy az volt az utolsó! – ütött a kormányra. – Megmondtam!

Egyszer lebuknak, és kivégzőosztag elé küldik mindkettőjüket, mielőtt azt a sok pénzt egyáltalán elkölthetnék. Most kellene felmarkolnia a saját részét és eltűnni. Skandinávia még biztonságos. Azt mondják.

A téglaépület a portán kiszűrődő gyenge fényen kívül sötétségbe burkolózott. Dóra elhajtott a főbejárat előtt és odaát, a beroggyant tetejű, régen szociális otthonnak használt elhagyatott épület takarásában állította le a kocsiját.

Az utca ezen szakaszán a térfigyelő kamerákat leverték a múlt hónapi tüntetésben, és még nem sikerült helyrehozni őket. Ez a negyed is zavargások központjává vált. Fejére borította fekete vízhatlan dzsekijei kapucniját, nem vesződött az esernyővel. Tornacipője ugyan cuppogott a sárban, de baj nélkül átért az állami kórház hátsó, üzemi bejáratához. Beütötte Bernhardt professzor beléptető kódját. Évekkel ezelőtt egy borgőzös esten szedte ki belőle, az utolsó pillanatban, mielőtt az idős férfit likvidálták.

Hiba a rendszerben. A beléptető kódokat egy ilyen leamortizált, szegényeknek fenntartott kórházban senki nem ellenőrizte, vagy törölte. A tisztogatók eddig nyilván nem néztek utána, hogy az ki, mikor jön-megy, különben feltűnt volna nekik a hiba. Különben feltűnt volna nekik, hogy ide már senki nem jár gyógyítani.

A folyosó alján halványan világított a világoszöld vezetőfény Dóra sietős léptekkel haladt végig a kihalt folyosón. Most kell eltűnnie, amíg nem késő. Reggel elmegy a pénzért, és lelép innen. Doh és penészszag kúszott az órába. A háta mögött lepotyogó vakolat csendesen ért a kőre.

A régi sebészet az egész második emeletet elfoglalta. Gábor régi, elhagyatott főorvosi szobája azonnal az első ajtó jobbra, közvetlen a valamikori nővérpult előtt nyílott. Kihaltan tátongtak a szobák, a társadalom alsó rétegének élelemre sem maradt pénze, a kórházi ellátás pedig vagyonokba került. Csupán azért nem dózerolták le az épületet, hogy fenntartsák a látszatot, miszerint a szegényeknek is fenntartanak egy egészségügyi intézményt a városban. Az nem számított, hogy az épület nappal és éjjel kongott az ürességtől. Az enyészet martalékává vált, és már a kötelezően kirendelt biztonsági személyzeten kívül egyetlen ember sem dolgozott itt. Sem orvosok, sem ápolók.

Dóra kopogás nélkül nyitott be a szobába.

Gábor az ablak előtt állt és a háta mögött összekulcsolt kézzel a feketére festett üveget bámulta, az íróasztalán gyenge fénnyel izzó olvasólámpa megvilágította magas, szikár alakját. A háta enyhén meggörnyedt.

Öregszik – állapította meg Dóra. – Be kéne fejeznie, mielőtt rámegy az egészsége. Mindkettőnk élete.

A tekintete a sötét sarokban álló árnyékra siklott. Alacsony, köpcös, kerekfejű ember alakja bontakozott ki, ahogy megmozdult a sötétben. Dóra felismerte, szíve a torkába ugrott, a levegő bent rekedt a tüdejében.

A titkosszolgálat első embere nézett szembe vele.

– Hónapok óta figyeljük magukat – suttogta bele a csendbe.

Dóra fülébe úgy kúsztak a szavak, mint egy rossz álom megfoghatatlan hangfoszlányai, amik az álom után is a dobhártyáját nyaldossák, az agyába kúsznak és zsigeri félelmet szítanak.

Vége. Mindennek vége.

Dóra összefűzte maga előtt az ujjait, hogy csillapítsa keze remegését. A hátán egy izzadtságcsepp kúszott, végigreszketett a gerince mentén.

Csak a szeme sarkából érzékelte, hogy Gábor megfordult, mert megbabonázott tekintetét képtelen volt levenni a médiából jól ismert arcról. Azt mondják, ha ő eljön, akkor a halál jön el. Le kellett volna lépnie, amíg még lehetett.

– Az úr az új ügyfelünk – szólalt meg Gábor nyugodt, mély hangján.

Dóra erővel fordította a fejét a férfi felé.

– Tessék? – krákogta.

– Még ma este megcsináljuk – jelentette be Gábor merev arccal.

Dóra kinyitotta a száját, majd becsukta. Nem talált megfelelő szavakat. Új arcot adnak a halálhozó férfinek. Talán új testet is. Vajon mi történhetett, hogy láthatatlanná akar válni?

– Szedd össze magad! – Dóra észre sem vette, hogy Gábor mikor lépett elé, csak arra riadt fel, hogy a férfi megszorította vállát. Belenézett Gábor sötét szemébe, vett egy nagy levegőt, bólintott.

– Holnap este a Vezérünkön is végrehajtják a műtétet – mondta a férfi parancsolóan a sarokban. – Miután befejezte a beszédét a Parlament előtt. Feltéve, ha túléli.

Dóra a fejét rázta. Gábor megérintette a karját, a simogatás lefutott egészen Dóra kézfejéig.

– Utána elhúzunk innen.

– Feltéve, ha túléljük. – Dóra szíve összeszorult és törzsi dobolásként verte a bordát odabent.

Gábor megszorította az ujjait.