Halálcsillag

A faág göcsörtösen kanyargott a fehér takaróval fedett asztalon, mély barázdáit bársonyos, zöld moha fedte.

A tanárnő megengedte, hogy közelebbről is szemügyre vehessék. Gréta utoljára maradt, a többiek már mind visszatértek az állványaikhoz, amikor ő végighúzta az ujját a vastag ágon. Korhadt, nedves illat kúszott az orrába, de ezt a rajzon képtelen lesz visszaadni. Bár lenne mód rá, hogy ugyanúgy rajzoljon, amilyet régen. Gréta elvesztette a képességét, mióta az az átok Annabella belépett az életébe és tönkrezúzta az álmait.

Gréta azóta csupán rajzolt. Vonalak álltak össze alakzatokká, árnyékot vetettek, de már senki nem mondta, hogy a képei olyanok, mintha élnének.

Senki nem lelkendezett a festményei előtt, hogy:

– Szinte érzem a tenger illatát.

Senki nem mondta:

– Összefut a nyál a számban, olyan élethű ez a csendélet azzal a citrommal.

Ha a mai művét befejezi, senki nem fogja mondani, hogy átérzi, ez mohos faág mit élt meg, amíg vergődött a rohanó hullámok hátán hánykolódva, amíg az áradó folyó idehozta. Nem fog mesélni arról, hogyan találták meg és került a rajzterem asztalára.

A kiállításon megtekintették a képeit, elismeréssel cikkeztek róla, de elveszett a varázs a szavakból. Olyasmiket írtak, hogy a nevét behelyettesíthették volna bárkiével, akárkiével. Ugyanolyan alkotást hozott létre, mint a többi száz meg száz festőtanonc.

Fásultan caplatott haza. Szakadt az eső, folyamatosan vacogott a foga és a ruhája jegesen a bőréhez tapadt, hajából a víz az arcába csöpögött. Körülötte villámok csapkodtak. Veszett egy vihart sikerült elkapnia.

Nyilván ő csinálta, mert hasonlatos volt, mint amilyen a lelkében tombolt. Belső valóságát vetített maga köré.

Annabella elvette tőle Gábort. Vagy Gábor pártolt át hét év után Annabellához. A lényegen mit sem változtatott. A rózsaszín mese azzal ért véget, hogy a „szőke herceg” elhúzott a rozoga Suzukiján a lemenő nap fényében egy másik lánnyal.

A bánat elnyomta Gréta képességét. Soha többé nem tudott olyasmit alkotni, mint azelőtt. Anya mindig azt mondta, őrizze meg felszabadult boldogságát, lelke ragyogását, mert ezek adják a tehetsége mellé a fűszert. Gréta minden nap többször meghallgatta a felvételt, de az sosem adta át az érzést, amikor Anya rámosolygott, és Gréta belebújhatott virágillatú ölelésébe.

Az ő lelke hónapok óta sötétségbe borult. Semmiféle ragyogás nem törhetett onnan elő. Bosszún járt az esze, különleges kínzási módokon, vérrel festett rajzokon. Az elsőt Annabella vérével rajzolta. A másodikat Gáboréval festette.

A lelke mélyéből indult a késztetés, gondolkodás nélkül cselekedett. Ősi ösztön bukkant felszínre, amikor levadászta őket.

A kiállítás sikeresen zárult. A látogatók beleborzongtak a félelembe, rettegés áradt képekből. Az alkotók lapja egész oldalnyit szentelt annak, hogy bemutathassa Grétát, mint a kortárs festőművészet új csillagát.