Hit

Endre négy éve kényszerült elhagyni a falut, a szüleit, és állapotos feleségét. Volt választása, vagy bujdosó válik belőle, vagy kötél által végzi, mint megannyi életerős férfi az országban.

Annuska sebtében ráadta a báránybőrrel bélelt zekét, amíg édes szüléje kenyeret és szalonnát csomagolt Endrének. Még egy gyors ölelésre is futotta, mielőtt a falu határában felugattak a kutyák. Azóta Annuska nem látta a férjurát. Néhány éve még kérői is akadtak, mert a bujdosókat hivatalosan halottnak tekintették bizonyos körökben, és megannyi fiatalasszony ment férjhez újra, miután az ura nem jöhetett többé haza.

Annuska sokáig minden nap minden órájában várta a csodát és esti imájában kérte a Jóistent, hogy őrizze meg Endrét egészségben, adjon neki annyi boldogságot, amennyit távol az otthonától, és a családjától kaphat. És ha van rá mód, valamiképpen adja meg, hogy együtt lehessen szerelmetes párjával, az ő hites urával. Hálát adott minden nap, amiért összeházasodhattak és adatott nekik néhány együtt töltött esztendő, még ha ilyen nehéz időkben is.

Endre életben van, ha menekülni is kényszerült. Nem tarthat mindez végtelenségig. Eljő a kegyelem napja, és ő kivárja. Hűséges hitvese marad, még ha száz esztendeig kell is várnia.

Négy éve minden egyes decemberben egy vándor járta a környéket, és híreket, apróságokat hozott messzi földekről. Annuskának minden évben átadott egy kis batyut. Fából faragott kis figurákat rejtett a csomag. Aprócska játékszereket.

– Jól van? – kérdezte ilyenkor Annuska kezét tördelve.

– Él – jött a kurta válasz.

Annuska így adott hírt Endrének előbb édesanyja, majd egy esztendő elteltével édesapja haláláról. Röviden, mert a vándor máris fordult más asszonyokhoz, akik hírekért epedezve állták körbe. Annuska a csomagot szorongatta, amikor meghallotta a szót: „Elveszettük.” Böske néni szaggatott zokogása egészen hazáig kísérte, majd egy évig kísértette álmában.

Ötödik évben jártak, és kegyelmet hirdettek néhány elítéltnek. A több oldalas hirdetményt a tisztelendő úr olvasta fel a vasárnapi szentmisén. Örömsikolyok rezegtették meg a templom hűvös levegőjét.

– Galló Endre.

Annuska előtt elsötétült minden, az imakönyvét szorongatta maga előtt. Látni akarta, a saját szemével. Toporzékolva, az ujjait tördelve várta ki a sorát, hogy a tisztelendő úr elé járulhasson és maga olvashassa az apróra szedett betűkkel írt neveket. Endre nevét.

Milyen szomorú, hogy ezt Endre szülei nem érhették meg. Mekkora lenne most az örömük, és Annuskának is lenne kivel osztozni a boldogságon.

Ezen a karácsonyon a vándor nem hozott Annuskának batyut.

– Kérem… – esdekelt. – Lehetetlen, hogy éppen most, a szabadulása előtt ne küldene valamit az uram. Egy jelet.

A remény jelét.

A vándor ránézett, megrázta busa fejét.

– Sajnálom, asszonyság. Attól tartok, elvesztettük.

Annuska sikoltani szeretett volna, de csak tágra nyílt szemmel, némán tátogva bámulta a vándort, aki leveleket, apró csomagokat osztogatott. Nézte a csillogó szemeket, a földöntúli, boldog mosolyokat. Se megmozdulni, se megszólalni nem volt képes. A szó ott visszhangzott a szívében: „Elvesztettük.”

Szenteste magában ült a kemence szélén, vastag, kötött pulóverében. Se feldíszíteni, se sütögetni, se társaságba menni nem maradt ereje.

A jég ünnepi virágba borította az ablakát, átláthatatlanul kizárta a külvilágot, ahonnan csengős szán csilingelése, gyerekek kacaja szűrődött be magányos otthonába. Halkan kocogtatták meg az üveget. Annuska nem nézett fel. Távoli rokonok, ismerősök, jóbarátok egész álló nap keresték, hogy elhívják magukhoz estebédre, és ő egyiküket sem bocsátotta be. Hamarosan már az ajtón dörömbölve követelte a bebocsájtást a küszöbön álló. Annuska felkapta a fejét a durva hangra. Felkászálódott a kandalló elől és az ajtóhoz sietett.

– Nem fogadok látogatókat!

A dörömbölés abbamaradt, halk kaparászássá szelídült.

– Annuskám, lelkem!

Oly ismerős a hang.

Lehetséges?

– Ki van odakinn? – kérdezte reszkető hangon.

– Én vagyok az galambom. Engedj be szerelemem!

Vajon a hallása csalja meg? A képzeleti szövi védőhálóját köré, hogy meg ne bolonduljon teljesen? Annuska feltépte az ajtót.

Ott állt.

Endre kapaszkodott az ajtófélfába viseltes ruhában, csonttá aszottan, de csillogó szemmel, mosolyogva. Annuska karjai közé vetette magát, csókolta, ahol érte.

– Én drága, egyetlen jó uram! Hát visszajöttél!

Endre egy apró falovacskát szorongatott a kezében.

– Hol van? – kérdezte félénken, mint aki tart a találkozástól.

Annuska a kezébe csimpaszkodott.

– Elvesztettük – suttogta könnyes szemmel.

Endre lehajolt hozzá, a homlokát Annuskáéhoz döntötte és a szemébe nézett ott a küszöbön, a lehelete felszállt a hidegben, Annuska megborzongott a fagyos szél simogatásától.

– Nem üzented meg, galambom. Azt hittem… – Elcsuklott a hangja. – Ez tartott életben.

– Tudom.

– Miatta tértem vissza, hogy megismerhessem.

Annuska a szekrényen sorakozó apró faragványokra nézett. Remélte megbocsájtja a Jóisten, hogy nem volt igaz, és talán Endrétől is bocsánatot kaphat a bűnére, de muszáj volt valamiképpen életben tartania.

– Tudom. Mégis…

Endre szaggatott zokogással meggörnyedt. Annuska átölelte, a kemencéhez vezette, leültette a meleg padkára.

Endre Annuskába kapaszkodott.

– Mennyire hittem…

– Sajnálom, hogy csalódnod kellett. Reméltem megbocsájtod, hogy ekkorát vétkeztem ellened. Csupán vissza akartalak kapni. És most, hogy itt vagy, talán hamarosan megáld a Jóisten bennünket, és nem hiába faragtad azokat a játékokat.

Endre két hideg tenyere közé fogta Annuska rózsás arcát és megcsókolta a pirosló ajkakat.

– Édes Istenem! Mennyire hiányoztál!

Odakint az utcán, az ablakuk alatt megállva, vándorkórus énekelte a Mennyből az angyalt. Az ünnepélyes dallam beszűrődött a szobácskába, szeretettel vonta körül őket, miközben szorosan ölelték egymást, aláfestő zeneként meghitten duruzsolt kemence.