Hazatérés

Hazatérés

Végre vége bujdosó éveimnek. Szinte el sem hiszem, hogy kegyelmet kaptam!

Visszamehetek a hazámba. Vissza a családomhoz, a feleségemhez és a kisfiamhoz. Mindig úgy gondolok rá, hogy fiú, habár egyetlenegyszer sem láttam, de számtalanszor álmodtam vele. Annuska mindenórás volt, amikor elhagyni kényszerültem. Én pedig az évek alatt megannyi huszárt, és paripát faragtam. Saját készítésű ládikába gyűjtögettem.

Reméltem, hogy egyszer talán megkaphatja,

hogy személyesen adhatom a kezébe,

hogy száműzetésem nem tart örökké,

hogy túlélem,

hogy egy napon hazatérhetek. Hozzá, és Annuskámhoz.

A tűz fölé nyújtom a tenyerem, a fahasábok szikrát szórva pattognak, odakünn leesett az első hó.

Hosszú utat megtettem már.

Jól haladok.

Hazaérek karácsonyra.

A ládikára siklik a pillantásom. Átadhatom ajándékomat a kisfiamnak. Elképzelem csillogó szemét, nyakába kunkorodó fürtjeit. Az álmok után ítélve, hasonlít rám, éppen olyan, mint, amilyen én voltam öt évesen. Kíváncsi, eleven. Remélem, Annuskámnak van elegendő türelme hozzá. Csodálatos, tisztaszívű teremtés, bizonyosan rendkívüli édesanya vált belőle. Nem féltem a fiamat, amíg az én Annuskám mellette van. Tudom, mindenre megtanítja, ami értékes ebben az életben. Tudom, hogy nem hagyja, hogy a nevem feledésbe merüljön.

A dombháton húzódó fenyőerdőből egész nap hallom a fejszék muzsikáját, végigkísér felfelé a hegygerincen, figyelmeztet, hogy csipkednem kell magam, ha időben haza akarok érni.

Távol minden lakott településtől, egy barlangban hajtom nyugovóra a fejem. A kisfiamról álmodom.

Kora reggel indulok útnak, nem tart vissza a sűrű hóesés. Még több napi járás van előttem. Estére talán a völgyben megbúvó falvak egyikében szállást kaphatok, és megszárítkozhatom.

Mögülem csengőszó bong távolról.

Egyre közeledik.

Hátrafordulok és a négyfogatú csengősszán megáll mellettem. A lovak prüszkölnek, leheletük az orruk körül gomolyog, miközben felhúzódzkodom a bakra.

A szánon holnap estére a kisfalumba érhetek.

Holnap este Annuskám, és kisfiam társaságában elmondhatom az esti áldást. Végre megtérhetek meleg otthonomba, szerető családom körébe. Az utóbbi év minden napján ezért fohászkodtam.

Sötétedik. Kicsiny falunk főterén terebélyes fenyőfa áll, fényes papírba csomagolt diók lógnak az ágakon, néhány piros alma átlátszó jégrétegbe burkolózva himbálózik a dermesztő szélben. A hideg ellenére kisebb kórus a jászol előtt a Mennyből az angyalt énekeli. Sáljaikat lengeti a szél, arcukat pirosra csókolja a fagy. Megállok, és egy pillanatra belefeledkezem az énekükbe.

Házacskánk – szüleim, később az én, és kicsi feleségem háza – ismerősként köszönt. Az ablakokból gyenge fény szüremlik az utcára. Láthatóan hiányzik a férfikéz itthonról. A vályogfalról mállik a vakolat, megroggyant a tető, talán be is ázik. A kerítés lécei itt-ott bedőltek, bár láthatólag valaki megpróbálta ügyetlenül betoldani a lyukakat.

Megállok az egyik kisablak előtt. Vastag jégvirágok borítják az üveget, mintha ünnepi díszbe akarnák vonni.

Lábam alatt ropog a hó, miközben a bejárathoz sétálok. Bekopogok, a ládikát magam előtt szorongatom. Szívem a torkomba ugrik. Öt év. Vajon vissza lehet hozni elveszett öt évet az életünkből?

Apró lábak dübörgését hallom, mielőtt kipattan az ajtó. Fátyolos szemmel nézek le a pöttöm angyalkára. Éppen olyan, mintha az álmaim kelnének életre, leszámítva azt a két hatalmas fehér masnit a hajában.

– Áldott karácsonyt – köszöntöm rekedten.

Kislányom megtorpan, kissé szétnyíló ajkakkal és hatalmasra nyílt szemmel bámul rám.

– Édesanyám! – sikoltja. – Itt van Jézuska! Igazán eljött hozzánk.