A harmadik gyertya

Álruhában

Hóesésre ébredünk.

Hatalmas, sűrű pelyhekben szakad a hó. Gyönyörű. Belefeledkezem a látványba, miközben a kávésbögrémet szorongatom két tenyerem között. A pelyhek több centis puha réteget vonnak az épületek tetejére, az utakra és a terekre, mint mézeskalácsra a cukormáz.

Dani a konyhaablaknak nyomja pisze orrát, a lehelete elhomályosítja az üveget. Elmaszatolja, miközben hátranéz.

– Építünk hóembert?

– Nem érek rá, Dani. Határidős munkám van.

Felhajtom a kávét. A második, hogy észhez térjek, ha már vasárnap is dolgoznom kell. Húzós az évvége. Meghalni sincs erőm, nem még készülődni a karácsonyi ünnepekre. Mások hogy csinálják? Hogy képesek mézeskalácsot sütögetni? Lakást díszíteni? Ajándékokat venni? Csomagolni?

Én meg azt sem tudom, hol áll a fejem, úgy érzem, összecsapnak a fejem felett a tennivalók és a mélybe rántanak, mintha egy háborgó tengeren sodródnék hajótöröttként, amikor még úszni sem tudok. Szép kilátások.

Mindennek a tetejében van egy nyolc éves fiam, meg egy öt éves kutyám. Pedig magamat sem tudom rendezni, állandóan szét vagyok csúszva, kapkodok, belefulladok a mindennapokba. Még jó, hogy Dani ennyire önálló, és szinte abszolút nincs rám szorulva. Öltözik, fürdik, kaját készít magának és a kutyának is, teljesen magától. Mondanom sem kell neki. Egyedül tanul, egyedül jön-megy a suliba. Még a kutyát is levinné egyedül, de mivel félek, hogy a kóbor kutyák összeverekednének a mi szelíd Napóleonunkkal, ha nem vagyok vele, inkább elkísérem őket. Ennyi levegőzésre nekem is szükségem van, meg azért igénylem Dani társaságát. A fiam, és szeretem tudni, hogy rendben áll a szénája. Meg remélem, hogy legalább ennyire ő is igényli az én társaságomat.

– De hát úgyis le kell vinni Napóleont. – A tacskónk, amint meghallja a nevét, farkcsóválva ül le Dani lába elé, és néz rá élénken csillogó szemmel, miközben a farka ütemet dobol a konyhakövön. – Akkor építhetnénk hóembert is. Csak egy egészen kicsikét! Kérlek, Anyu!

– Nem biztos, hogy tapad a hó – próbálkozom.

– De azért kipróbáljuk?

Dani azonnal érzi a rést a pajzson. Hogy mondhatnék neki nemet?

A lépcsőházban lefelé összetalálkozunk a szomszéd sráccal. Bár, ha jobban belegondolok, Gábor annyira talán nem is srác már. Korombeli, korai harmincasnak tippelem. Ritkán futunk össze, és meglep, hogy milyen vidám mosollyal üdvözöl. Az még jobban, hogy lepacsizik Danival. Nem tetszik. Többé nem engedem le egyedül focizni.

– Na, végre eljöttök ma délután a térre?

– Nem érek rá! – hárítok.

– Határidős munkája van – sóhajt Dani, szerintem színpadiasan eltúlozva forgatja a szemeit. Beszélnem kell vele, miután hazaértünk.

– Advent harmadik vasárnapja van, még egyszer sem láttalak benneteket – kotorászik a kabátja zsebében Gábor és előhalássza a lakáskulcsát.

Mi akar ez lenni? Számonkérés?

Rám néz, a sapka alatt felcsillan a tekintete. A csodába, gyönyörű szeme van. De ez még nem jelenti azt, hogy felelősségre vonhat. Pláne nem itt, a fiam előtt.

– Mert te állandóan ott lebzselsz?

– Mondhatni – kacsint rám. – Összefuthatnánk. Dani biztosan szeretné megnézni a vásárt.

Dani bólogat.

– Nagyon szeretném.

Napóleon türelmetlenül húzza a pórázt, már menne lefelé.

– Sajnálom – morgom. Na, most megint én leszek a rossz anya.

– Tényleg kihagyjátok, amikor olyan mókás? – bámul rám.

– Mókás?!

– Gyertek el egyszer. Biztosan élveznétek. Van műsor, meg bazár kisállat simogatóval. Vannak kecskék, bárányok, és még nyuszik is.

– Nyuszik? – hökkenek meg. – Karácsonykor?

Gábor nevet.

– Annyira elképzelhetetlen? – kérdezi vidáman.

Lehet, bennem van a hiba? Tényleg én vagyok az elviselhetetlen? Aki mindenbe beleköt? Igaza volt Péternek, amikor azt mondta, hogy velem nem lehet élni? Mégis itt hagyta Danit. Ha nem lehet velem élni, akkor miért hagyta itt a fiát?

Istenem!

Mik jutnak eszembe?

Belehalnék, ha elvinné Danit. Nem lenne értelme az életemnek. Nem lenne miért felkelnem. Nem lenne miért dolgoznom.

Talán rosszul csinálom. Talán tényleg nehéz velem. Talán Daninak is.

Idén még nem is voltunk kint az adventi vásárban, pedig már a harmadik gyertyát gyújtják este. Láttam hétvégenként Dani elmerengő pillantását, olykor megemlítette ugyan, hogy szívesen kimenne, ám én mindig a munkára hivatkoztam, és az én kisfiam egyszer sem nyekergett miatta, hogy itthon kell maradnia velem meg a kutyával.

Dani a kezemet rángatja.

– Anyu, kérlek!

– Ha megígérem, akkor mehetünk végre? – kérdezem bosszúsan.

Azt hiszem, ha beleegyezek, akkor hamarabb szabadulok. Túl leszünk végre rajta és mehetünk kutyát sétáltatni, meg megépíteni azt a hóembert.

– Akkor eljöttök? – csillan fel Gábor szeme.

Minek örül ennyire?

Dani várakozásteljesen néz fel rám, érzi, hogy nekem kell kimondanom a végső szót.

– Elmegyünk.

Dani kurjongat és ugrál mellettem, mint, aki túl sok édességet evett kora reggel, és túlpörgött. Megőrjít, amikor ilyen hiperaktív. Remélem, odalent kitombolja magát, amíg összegyúrja a hóemberét.

– Ötkor gyújtják a gyertyát – figyelmeztet Gábor.

Nem érdekel, mikor gyújtják. Nem érdekel ez az egész zsibvásár. Nekem meg kell keresnem a napi betevőnket, a gyerek karácsonyi játékára valót. Nem úgy van az, hogy viháncolva várom, amíg a sült galamb a számba repül.

Ki volt az a pihentagyú, aki kitalálta ezt az egészet a sült galambról? A nem normálisa, nekem meg itt kattog az agyamban.

– Jó – mormogom és hagyom, hogy Napóleon lefelé rángasson a lépcsőn.

– Hallottad? – Ez Gábor hangja. Visszafordulok. Egy barackot nyom Dani sapkás feje búbjára. – Azt mondta: jó.

– Dani! – szólok rá a gyerekre. – Kapkodd a lábad!

Nevetve, jókedvűen ér utol és egész végig be nem áll a szája. Sikerült örömet szereznem.

Néhány percen belül másodszor is sikerül, mert segítek neki megépíteni a hóemberét, mivel kimondottan jól tapad a hó. Ideális hóemberépítéséhez. Miközben gyúrjuk a gombócokat és fel-le gurigatjuk a ház előtt, eláll a hóesés.

Meleg szendvicset ebédelünk. Egyrészt nem vagyok konyhatündér, másrészt belemerülök a munkába. Dani nem dohog érte, lelkesen reszeli a sajtot.

Ebéd után időnként felbukkan a szobám ajtajában:

– Kimegyünk a térre? – nyaggat egész délután. – Megígérted!

– Nemsokára.

– Most kéne – toporgott Dani. – Mert különben lekésünk mindenről.

Napóleon az ajtóban állt farkcsóválva, mintha sejtené, hogy az esti sétája ma hamarabb elkezdődik.

Összeborzolom Dani tüsi haját.

– Akkor szedd össze magad! – utasítottam.

Annak ellenére, hogy sötétedik, sokkal világosabbnak tűnik minden odakint. A vastag hórétegen szikrázva csillannak meg az utcai lámpák. Hófehér, és halványkékes kristálynak látszanak az egymásra tapadt pelyhek. A hó megroppan a talpunk alatt. Az autók lassan gurulnak el a letaposott, fehér rétegen. Nem tudom, milyen indokból, de a lakótelepen ritkán jár a hókotró. Bosszantó, most mégis elfeledkezem erről a kellemetlenségről, és inkább elgyönyörködöm. A fákat vastagon beborítja a fehér réteg, mintha vattával vonták volna be az ágakat.

– Olyan, mintha nem is ugyanaz az utca lenne – álmélkodik Dani.

A hideg már pirosra csípte az arcocskáját, és az orra hegyét. Csillogó szemmel nézi az ablakokban villódzó díszítéseket, a házak előtt strázsáló hóembereket, van, amelyik egészen oldalra dől, mégis rendületlenül áll és sárszemekkel figyeli az utcát.

– Napóleon nem téved el. Látod? – mutatom. Apró tacsink fekete foltként világít a fehérségben. Olykor belegázol a hótakaróba, ami a hasáig ért. Nagyot szökkenve küzdi ki magát a csapdából, hogy visszatérjen mellénk a járdára. – Ő tudja, hogy merre kell menni, és annak ellenére, hogy leesett a hó, tudja, hogy ez ugyanaz az utca.

– Persze! Mert a kutyák okosak – vágja rá Dani gondolkodás nélkül.

Ahogy közeledünk a főtér felé, úgy sokasodnak körülöttünk az emberek. Napóleont rövidebb pórázra fogom, és elkapom Dani kezét, akkor is, ha kisfiam tiltakozik ellene, mert ő már nem kisfiú. Meglehet, kibírhatatlan és elviselhetetlen vagyok, akkor sem szeretném, ha elkallódna.

A rengeteg árus kivilágított faházacskákban pakolta ki a portékáját. Még én is meg-megállok, elbámészkodom. Megcsodálom a kézműves angyalkákat, kezembe veszem őket, és forgatom. Hangosan szól a karácsonyi zene, valahogy átjárja minden porcikámat az ünnepi hangulat. Az italos bódék mellett elhaladva megsimogat a forralt bor fűszeres illata. Nem szeretem az ízét, de az illatát igen. Meghittség van benne, otthonosságot idéz, régmúlt idők beszélgetős, összebújós estéit. Hiányzik.

Ezért gyűlölöm a karácsonyi vásárt. Az emlékek miatt. A hiányérzet miatt, amit Péter távozása hagyott bennem. Nem kellett volna eljönnöm. Nem kellett volna engednem, még Dani kedvéért sem.

Összeszorítom a számat, és visszarántom a kutyát.

– Anyu, nagyon szorítod a kezemet – nyekereg Dani, miközben húzná az ujjait a tenyeremből. Elengedem.

A színpad közelében megtaláljuk az állatsimogatót, közvetlenül a Mikulás kuckója mellett.

Mikulás? Ilyenkor?

November végén feldíszített karácsonyfát helyeztek a tér közepére, és a Mikulás karácsonyig randalírozik a vásárban. Hová fajult a világ?

Dani vibráló örömét látva elszégyellem magam.

Tényleg én vagyok rugalmatlan és szándékosan keresem a hibákat? Szándékosan kötök bele mindenbe, ahelyett, hogy élvezném? Ahelyett, hogy örülnék, hogy Dani boldog?

A Mikulás kint áll a bódéja előtt, tucatnyi gyerek veszi körbe, és mesél neki. Dani is megtorpan előtte. A Mikulás felnéz, drótkeretes, üveg nélküli szemüvege mögül elmosolyodik.

– No, nézd csak, ki látogatott el hozzám?

Felismerem a hangját. A tekintetem lesiklik a domború pocakra. Ezt, hogy csinálta néhány óra alatt? Nekem mindig sportos alkatúnak tűnt. Zavar, hogy nem tudom összeegyeztetni azt, amit ismerek, azzal, amit látok.

– Te? – kérdezem megrökönyödötten.

– Úgy bizony! Igaz kispajtás? Még a mamád is felismert!

– Te tudtad? – vonom felelősségre a fiamat.

– Mit? – kérdezi Dani tágra nyílt szemmel. – Hogy ő a Mikulás? Miért, te még sosem találkoztál vele?

A Mikulás cinkos mosollyal kacsint rám, mutatóujját az orra elé emeli.

– Találkoztunk már – feleli, és néhány szem szaloncukrot osztott szét a gyerekek között. – Idén karácsonyig én vigyázok az állatokra – mutat az elkerített szalmával bevont kis karám felé.

A gyerekek megkapják a szaloncukrokat, és a szüleik unszolására lassacskán odébb álnak, hogy átadják a helyüket a következőknek.

Dani benyomul az állatok közé. Nyuszik ugrálnak körülötte, bárányok bégetnek, és néha felmekegnek a kecskék is. Valamivel melegebb lehet odabent, és idáig érzem az állatszagot, ám annyira nem kellemetlen, hogy ne maradhatnék itt egy kicsit Danival. Beljebb nem mehetek, mert Napóleon így is izgatott. A sokféle szag biztosan irritálja az orrát, és nyugtalan tőle.

Gábor felém nyújt egy szaloncukrot.

– Megéri kiszakadni a mókuskerékből olykor, nem igaz? Néha jólesik megállni néhány percre.

Elfogadom a szaloncukrot. A karácsonyi dalok megszakítás nélkül szólnak a hangszórókból, és igazat adok neki, néha tényleg meg kell állni, átélni a pillanatot.

A szaloncukor csomagolását bontogatom, csörög az ujjaim között, miközben végignézek a téren, a kivilágított fáról a bódékra siklik a szemem, majd a hatalmas adventi koszorú lila szalaggal díszített gyertyáira. A színpadon már készülődnek, gyerekkórus keresi a helyét a tanár néni utasításait követve.

– Hol vannak a rénszarvasaid? – kerül elő Dani.

– Pihennek. Hamarosan hazaindulok Lapföldre. Hosszú út vár rájuk.

– Azért, egyszer elhozhatnád őket – mormolja Dani, de közben izgatottan toporog mellettem, és ide-oda jár a tekintete, mire megállapodik a színpadon. – Ugye maradunk még?

– Maradunk.

A gyerekkórus csengő hangon a Mennyből az angyalt énekli. Gábor kihasználja, hogy Dani elbámulva figyeli a színpadot és a fülemhez hajol.

– Mit szólnál, ha egyszer meginnánk valahol egy kávét? – Elkerekedett szemmel bámulok rá. Elvigyorodik. – Miután a Mikulás visszatért az Északi sarkra. Volna kedved?

A szívem feldobban, és érzem, hogy elpirulok. Mint valami kamaszlány. Mitől jöttem így zavarba?

– Sok a dolgom. Nagyon elfoglalt vagyok – hárítok.

– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani – suttogja. A lehelete az arcomat simogatja. Csokoládé illata van. – Akkor mit szólnál hozzá, ha egyszer elkísérnélek kutyát sétáltatni?

Napóleon az állatsimogató oldala mellé kucorodik, ott biztosan melegebb van, én meg a kesztyűmet babrálom.

– Dani szokott elkísérni.

– Csatlakozhatnék egyszer?

Sosem adja fel?

– Esetleg – válaszolom.

Talán könnyebben szabadulok. Gábor megszorítja a karom.

– Szavadon foglak!

Dani visszanéz, csillog a szeme, fülig ér a szája. Boldog.

Azt hiszem végre én is az vagyok.

Néha valóban megéri átélni a pillanat örömét, és hagyni, hogy csak megtörténjenek a csodák.