Fogadás

– Hé, Bujdosó! Fogadjunk, hogy nem mersz elhívni senkit a karácsonyi buliba! Fogadjunk az új csukádban, hogy sosem mered megtenni!

És röhög az egész osztály.

– Hogy alázhattad meg ennyire? – támadok Henriknek az iskola folyosóján.

Ő csak nyeglén megvonja a vállát, és a szekrényem oldalának dől.

– Amilyen félénk, csak adtam neki egy sanszot, hogy léphessen.

– Sosem volt még barátnője. Biztosan kínos neki, hogy az egész osztály előtt nekitámadtál ezzel.

– Csak kíváncsi vagyok valamire. – A szekrényen dobol. rohadtul idegesítő.

– Na persze!

– Baj?

– Miért nem nekem tetted fel a kérdést?

– Mert te lány vagy – fintorog.

– És?

– Lányok nem hívnak randizni pasikat, hanem szépen megvárják, míg elhívják őket!

Milyen korlátolt egy figura! Éppen róla nem képzeltem volna, hogy ennyire maradi.

– Te csak hiszed! Nem a tizennyolcadik században élünk.

– Akkor menj szépen a hülye liba barátnőidhez, és hívjátok meg a srácaitokat a karácsonyi buliba! Rajta!

– Tudod, hogy Andris tetszik nekem?

– Nem. A Bujdosó Andris? Ne már!

– Elhívtam volna ma délután, de neked be kellett dobnod ezt a rohadt fogadást.

Henrik megköszörüli a torkát.

– Bocs.

– Ennyi?

– Miért, mit vársz tőlem?

– Ha nem hozzám jön ide, és nem engem hív el a karácsonyi buliba, az nekem rohadt nagy égés lesz a csajok előtt.

– Hát. Bocs. De te tényleg egy hülye picsa vagy!

– Te meg egy érzéketlen tahó!

A lépcsőn Andris fut lefelé laza léptekkel. Már eléggé kihalt a folyosó, mivel akiknek nincs hetedik órájuk, már a csengetés után elzúgtak a suliból, a többiek meg már bent ülnek a termekbe. Szerencsétlenek.

Andris megtorpan a lépcső alján és először Henrikre néz, majd rám.

– Tűnj el! – sziszegem Henrik felé, amennyire lehet csukott szájjal.

Andris hozzám jön, ebben tuti biztos vagyok. El fog hívni a buliba.

Henrik ellöki magát a szekrényemtől, kiegyenesíti a hátát, megrándul a szája széle, de nem mozdul, egy tapodtat sem. Nyilván tanúja akar lenni, hogy rendben zajlik-e a fogadása. Tőlem akkor maradjon.

Andris közelebb jön. A bakancsa orrát bámulja.

– Én csak…

– Nyugodtan kérdezd meg – bátorítom.

Tényleg igaza van Henriknek. Nagyon félénk fiú.

– Én csak azt szeretném megkérdezni… – Felemeli a fejét és zavartan rám néz, majd Henrikre. – Eljönnél velem a karácsonyi buliba?

– Örömmel! – vágom rá.

Miért nem néz már rám?

Henrik a zsebébe süllyeszti a kezét.

– Dóritól kérdezted? – érdeklődik. A hangja egészen feszült, nem jellemző rá.

Vállon bokszolom.

– Persze, hogy tőlem kérdezte, te kretén! Mit gondolsz, ki mástól?

Nincs a folyosón rajtam kívül egyetlen másik lány sem.

Henrik vállat von.

– Szerinted? – Kihívóan felemeli a fejét, és Andris még mindig őt bámulja.

Mi van már? Miért nem néz rám?

Legszívesebben az orra előtt kalimpálnék, hogy „hé, ide figyelj, ha hozzám beszélsz!” De lényegében le sem szarja a fejemet. Zavartan babrálja kapucnis pulóvere egyik zsinegét. Henrik felém bök a fejével és Andris nehezen felém fordul. Rák vörös az egész képe, még a füle is lángol.

– Eljönnél velem a karácsonyi buliba? – kérdezi meg tőlem csendesen.

– Elmennék – mormogom kedvetlenül.

Henrik Andris vállára teszi a tenyerét.

– Akkor ezt megbeszéltük – jelenti be és köszönés nélkül elhúz az udvar felé.

Andris utána bámul, mint ahogyan én is és valamiért az az érzésem, hogy én csak utánfutó vagyok.