Ági

Szilveszter délelőtt Anyám ébreszt. Hiába mondtam neki tegnap, hogy hagyjon rápihenni az esti bulira. Az ember fölöslegesen beszél, a szülők képtelenek megérteni a lényeget.

Rám szól, hogy szellőztessek és szedjem össze a szennyesem, ha azt akarom, hogy kimossa, majd rám csapja az ajtót. Töltött káposzta illata kúszik be a szobámba, megkordul a gyomrom. A reggelit lekéstem, és még legalább másfél órát kell várnom az ebédre. Ilyenkor kész szerencse, hogy tartok dugi csokit az íróasztalom fiókjába vészhelyzet esetére.

Mielőtt egy kupacba dobálom a szobámban szanaszét heverő ruhadarabokat, kinyitom az ablakot. A köd fehéren gomolyog a lakótelepi házak között, nem látok el a kis utca közepéig sem, pedig szokásommá vált lecsekkolni, ott áll-e az a fekete Audi. Várja-e Ágit?

A pasit egyszer láttam. Tök öreg ahhoz, hogy gimnazista lányok után koslasson. Megvan már vagy harminc. Mi a fenét bír Ági rajta? Remélem, nem a pénzét. Egy világ omolna össze bennem. Nem olyan lánynak ismerem.

Hogy a fickó mit bír Ágin? Több oldalas listát tudnék felsorolni. Ági tökéletes. Egyetlen hibája van, leszarja, hogy odáig vagyok érte, és kínlódom a féltékenységtől. Az igazság az, hogy nagy valószínűséggel fogalma sincs róla, min megyek keresztül az utóbbi hónapokban. Pontosan azóta, amióta megláttam az Audis csávóval. Sosem mertem elmondani neki. Vagyis egyszer.

Néhány hete összefutottunk a lépcsőházban. Edzésről jöttem, és láttam az utcasarkon a pasi kocsiját. Tudtam, hogy Ágira vár. Akkor megkérdeztem Ágit, mivel foglalkozik a pasija. Azt felelte, üzletember. Valószínűleg teljesen elment az eszem, mert undokul megjegyeztem, hogy csak nem kislányokkal üzletel? Azóta alig beszélünk Ágival, és pontosan érzem, hogy dühös rám. Akárhányszor találkozunk, vagy hívom, folyamatosan leráz, a cseten vissza sem ír. Azt hiszem, megbántottam azzal, hogy kislánynak neveztem. De ha egyszer úgy viselkedik, mint egy buta kislány. Vagy talán én viselkedem óvodásként? Meglehet. De ha egyszer féltem.

Akárhogy vágyom arra, hogy a pasi szakítson vele, tudom, az Ágit összetörné. Pedig biztos vagyok benne, hogy rövidesen megunja és eldobja. Ági abba belerokkan. Olyan törékeny, mint anyám kristálypoharai. Állandóan az orromra köti, hogy vigyázzak, el ne törjem őket. Ágira is így kellene vigyáznom, hogy valaki össze ne törje. Csak nem engedi.

Pedig ki vigyázzon rá, ha nem én? A szülei az év nagy részét egy hajón töltik. Óceánjárón dolgoznak mindketten. Ági rendszerint a huszonkét éves nővérével van itthon, de a nővére általában vagy az egyetemen van, vagy a barátjánál. Ágira senki sem vigyáz.

Talán azt gondolja – mint én –, hogy tizenhat évesen elég idős ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon. Van elég esze, és nem csaphatja be senki. Sokszor én is ezt gondolom magamról.

Kihajolok az ablakon, hátha jobban látok, de túl sűrű a köd, homályba vész a környék és az utca vége. Cipőkopogást hallok, odakapom a fejem. Ági az. Fekete miniszoknyája széle alig látszik a kabátja alól. Fekete harisnyában és térd fölé érő magas sarkú csizmában siet az utca vége fel. Látom rajta, hogy fázik. Minek húz miniszoknyát ilyen időben?

Akaratlanul megrándul a szám. Nyilván csak a sarokig fagyoskodik. Ott bepattan a pasija Audijába, és majd valami puccos helyen fogják tölteni a szilvesztert. Talán wellnessbe mennek, vagy valami üzletember partira, ahol a fickó úgy fogja mutogatni Ágit, mint egy trófeát, és még az is lehet, hogy Ági élvezni fogja a figyelmet.

Utána fütyülök, mielőtt eltűnne a ködben. Megtorpan, felnéz, csillogó szemmel felém int, majd maga köré fonja a karjait és fázósan beleveszik a fehérségbe. Vacog a fogam, a leheletem az arcom körül gomolyog, Ági után bámulok. Nem tudom, miben reménykedem. Talán arra várok, hogy nincs ott a kocsi. Arra várok, hogy hamarosan visszajön és elhívhatom a srácokhoz, a mi szilveszteri bulinkba. De hiába várok.

***

Megkockáztatom, fergeteges volt a szilveszteri buli, csak sajnos kevés dologra emlékszem. Azt tudom, hogy az elején folyamatosan Ágira gondoltam, ezért elhatároztam, a felejtésig fogok inni. Nem tudom, hol hallottam azt, hogy az alkohol segít felejteni. Meg azt sem, ki az, aki ezt elhitette velem.

Felejteni nem sikerült, csupán néhány mozzanat esett ki örökre az emlékezetemből. Például fogalmam sincs, miként kerültem Bálinték kertjébe, ahol telibe hánytam a rózsabokrokat, aztán meg, hogy kerültem haza.

Hunyorogva nyitom ki a szemem. Emlékszem Ágira. Arra is, hogy tegnap délelőtt lelépett a pasijával. Meglep, hogy saját ágyamban fekszem, fogalmam sincs, ezt egyedül vittem véghez, vagy segített valaki. A kabátom és a cipőm rajtam van. Izzadtságban úszom, morogva lerúgom a lábamról a cipőt, az ágy mellé hajítom a kabátom és a pulóverem. Ez a kis mozgás kikészít. Iszonyatosan fáj a fejem és háborog a gyomrom. Nincs mese, fel kell pattannom, és elérni a vécét, ha nem akarom összerókázni a szobámat. Nem sokkal később élő halottként vánszorgok vissza az ágyamba.

– Látom, jól sikerült – hallom Apa hangját a konyha felől.

Csak egy halk nyöszörgésre futja, amit akár vehet igennek is, és máris borulok vissza az ágyba.

Vad, barom dolgokat álmodok ködről, Ágiról. hullámzó tömegről, rózsabokorról. Furán forog az egész képsorozat, mintha körhintában ülne minden résztvevő, vagy csak én forgok körülöttük kábán. Néha elhomályosul az egész, máskor fókuszba kerül egy szempár, egy kézszorítás, vagy egy vicsorogva nevető arc.

Nyugtalan álomból ébredek. Fintorgom, mert izzadtsággal keveredett piaszag terjeng a szobámban. Odatámolygok az ablakhoz és kinyitom. A köd elszállt, zúzmarás hideg csap arcon. Sokáig állok ott, a fagyos levegőbe bámulok, vacogok, de nem bánom, mert végre tisztul a fejem.

Az Audi ma először parkol a ház előtt és én másnaposan tanúja vagyok, ahogy Ági kipattan a kocsiból. Integet, amíg el nem tűnik a sarkon. Vélhetőleg jobban sikerült a szilvesztere, mint az enyém. Mintha érezné, hogy figyelem, felnéz, elmosolyodik.

– Boldog új évet, Krisz! – kiáltja, mielőtt bemegy a kapun.

– Boldog új évet – mormolom, de nem valószínű, hogy meghallja.

Most már biztos, hogy az ő szilvesztere jobban sikerült, mint az enyém, és most már biztos, nem akarom tudni, mit csináltak. Kezdem érezni, hogy fázom, ezért becsukom az ablakot, és visszamászom az ágyba, de elaludnom csak hosszas forgolódás után sikerül, annak ellenére, hogy minden tagom fáj. Csak tudnám, mit csináltam az éjjel? Még mindig hullának érzem magam. Mindennek a tetejében szétvet a düh. Nem tudom, annak jobban örülnék-e, ha Ági szakítana az Audissal, de ez így most borzalmas.

Nincs kedvem felkelni, vacsorázni sem, pedig Anya kitartóan szólongat. Azt hiszem, aggódik. Írok Áginak egy üzenetet, hogy jó lenne beszélni. Nem reagál.

Azt hiszem, depressziós leszek.

***

Esélyem sincs egy ilyen pacákkal szemben. Okosabb lenne lemondani Ágiról és olyan lányokat keresni, akiknél lehet némi esélyem. Akkor is, ha egyik sem olyan, mint Ági. Messze nem ütik meg azt a lécet, amit ő.

Az is lehet, hogy már ő sem tökéletes. Megváltozott. Kerül engem. Kerül mindenkit. Csak az Audis fickó létezik számára, aki már odáig merészkedik, hogy a suli melletti kis utcában vár rá. Ági napokig haza sem jön. Aggódom, és hiába bombázom az üzeneteimmel, egyikre sem válaszol. Hiába csörgetem, fel sem veszi.

Haragszom rá. Oda akarok állni elé, a szemébe ordítani a dühömet. Mit gondol, hogy csak így eltűnik? Halálra aggódom magam miatta. Gondolom, nem érdekelné, de akkor is jobban esne, ha kimondanám. Óvodás korunk óta ismerjük egymást. Volt idő, amikor sülve-főve együtt lógtunk. Minden szabad percünket együtt töltöttük, amíg közbe nem jött az Audis ficsúr.

Hol a fészkes fenében ismerte meg? Mi a csodát mondott neki az a rohadék, hogy levette a lábáról? Ha harminc leszek, én is tudni fogom, mitől döglenek a csajok. akkorra nekem is lesz kocsim, bár valószínűleg egy használt, lestrapált jószág, de mindenesetre nekem is lesz. Ennek ellenére nem kislányok után fogok futni, mert addigra lesz állandó barátnőm. A tollamat kattogtatom. Néhány hónapja, azt hittem, Ági lesz az. Mekkora ökör voltam. Hogy tévedhettem ekkorát vele kapcsolatban? Benne csalódtam? Vagy inkább saját magamban? Nem tudom a válaszokat.

A téli szünet után úgy várom az első pénteket, mintha az életem múlna rajta. Kipurcantam hétvégére, és a tetejében szombat kora reggel edzésem lesz. Szívás.

A táskámat a vállamra dobva caplatok Ági után a hóban. Meg-megcsúszik, ahogy siet előttem. A kocsisort pásztázza. A szokott helyet. Nem veszi észre, hogy mögötte baktatok, és ugyanúgy, ahogy ő, én is az autókat fürkészem, hol vár rá a pacák. Sehol nem látom.

Ági a füléhez emeli a telefonját, majd leeresztett vállal a villamosmegálló felé veszi az irányt. Követnem kéne, de minek? A pasijához megy. Először egyedül. Hónapokig minden nap érte jött a fickó, hol a suli elé, hol haza. Ma nem.

Gonosz, kárörvendő gondolatok furakodnak a gondolataimba, miközben hazafelé csúszkálok az úton, akkor is, ha sejtem, ez mindössze annyit jelent, hogy a fickó ma történetesen elfoglalt. Elvégre üzletember. A kabátom zsebének a mélyére süllyesztem a kezem, és a cipőm orrát bámulva folytatom az utam.

Elcsalnak bulizni a haverok. Ökörködünk, és annak ellenére, hogy nem kívánom a piát, és józanul nyomom végig, egészen jól érzem magam. Bár olykor elkalandozik a figyelmem, arra számítok, Ági megjelenik a pubban a pasijával. Nem tudom, mit hiszek, nyilvánvalóan nem járnak ilyen lerobbant helyre. Mégis reménykedem. Hiába.

Hajnalban nyűgösen dobálom a sporttáskámba az edzőcuccomat. Ági jár az eszembe, akárhogy próbálom, nem tudom kiűzni onnan, pedig felkapcsolom a zenét és hangosan dübörög. Anyám rám szól, hogy halkítsam le, a szomszéd is átdörömböl, de nem érdekel.

Kedvetlenül indulok neki, zárom az ajtót és mogorván baktatok a lépcsőn. Annyira nem figyelek oda, mit csinálok, hogy kis híján átesek egy lépcsőn gubbasztó alakon. Ági az.

– Ne haragudj!

Nem győzök bocsánatot kérni, mert nyilván belerúgtam, azért zokog. Vagy már azelőtt is sírt? Nem tudnám megmondani, annyira a gondolataimba temetkeztem lefelé jövet. Odaülök mellé, átölelem. Hozzám bújik. Puha, meleg, zöldalma illata van.

Nem kérdezem, mi történt, csak magamhoz ölelem. Azt is tudom, miért nem megy haza. Szar ilyenkor egyedül az üres lakásban. Mondjuk, azt nem tudom, mitől lehet jobb, az ugyanolyan üres, hideg lépcsőházban, hacsak nem számított rá, hogy erre jövök.

– Van kedved meginni egy kakaót? – kérdezem.

Bólint.

Felnyalábolom a sporttáskámat. A mai edzést kihagyom. Fontosabb nekem, hogy vigyázzak Ágira.