Hol a határ?

Alig csukódott be az ajtó Péter mögött, éppen a kabátját akasztotta fogasra, amikor Renáta már ott toporgott a széles előtér boltíve alatt, kinyúlt, kopott pulcsijának szélét tekergette az ujjai között. Csak azért viselte örökösen Péter régi felsőjét, mert úgy gondolta, ez elrejti azt a nyolckilónyi felesleget, amivel a szülés óta küszködött.

– Megint későn jöttél – mondta egyik lábáról a másikra állva a férfi hátának.

Egész nap alig látta. Reggel korán ment, hogy munka előtt letudja az edzést, és minden nap egyre később ért haza.

– Nehéz ügyön dolgozunk – morogta Péter.

Anélkül, hogy hozzáért volna, kikerülte Renátát. A nőt megcsapta a tusfürdő illata, és Renáta elhitte volna, hogy kései edzésről jött, de orrába kúszott egy enyhe, édeskés parfümillat, ahogy Péter elhaladt mellette.

Figyelte, ahogy a férfi a hűtőhöz lép, kivesz belőle egy doboz sört, pohárért nyúl, majd kihúzza az asztal alól a széket és elterpeszkedik rajta. Meglazította a nyakkendőjét, kigombolta a zakóját, sóhajtva öntötte az italt az üvegpohárba.

– Sokat túlórázol mostanában – állt meg Renáta a konyhaajtóban.

– Sokat költesz mostanában – vágta oda a férfi foghegyről, nagyokat kortyolt a söréből, miközben a telefonját babrálta.

Noel kevert ki négykézláb a szobából, hangos sikongatásokkal nyugtázta, hogy az apja hazajött. Péter letette a telefonját, felvette a gyereket és az ölébe ültette.

Renáta feltette a fazekat a tűzhelyre, alágyújtott, a kékes lánggal lobogó tűzet bámulta.

– Téli ruhákat vettem Noelnek.

– Mért nem mész turkálóba? Úgyis egy hónap alatt kinövi! Azért veszel újat, hogy aztán elajándékozhasd a nővérednek? Még az ő kölykeit is én tartsam el?

Renáta megmerevedett, a konyhapultba kapaszkodott.

– Ne beszélj így a családomról!

– Mert, mi lesz, ha így beszélek? – kérdezte gúnyosan.

Renáta összehúzta magát. Lehajtott fejjel bámulta a lassan gőzölgő levest.

– Semmi – suttogta. – A turkálóban vásárolok. Te is tudod.

Noel hangosan gagyarászott saját kis nyelvén, majd koppanás, mintha leejtett volna valamit az asztalterítőre.

– Ne játssz a telefonommal! – Péter bosszúsan morgott az asztal mellől. – Kifolyik a pénz a kezed közül – folytatta keményen. – Mintha homokban kotorásznál. Persze, nem te dolgozol meg érte. Nem te gürcölsz reggeltől-estig. Könnyen jön, könnyen megy, mi? Csak a segged mereszted itthon, egész nap. Nem fogyibogyókra kéne költened, hanem kevesebbet zabálni!

Renáta átölelte magát a karjaival.

– Én nem…

– Mit nem? És nézz már rám, ha hozzád beszélek!

Renáta nagy levegőt vett, végre megfordult és Péterre nézett.

– Nem költök szamárságokra.

A férje arrébb rakta a telefonját, a kicsi hiába nyújtózott utána, nem érte el. Nyűglődött érte, de láthatóan Pétert ez nem zavarta, visszatartotta Noelt, és kiitta az utolsó cseppet is a poharából.

– Csak szamárságokra költesz. – Elfintorította az orrát, és Renáta felé nyújtotta a gyereket. – Arra sem vagy képes, hogy tisztába rakd, mire hazajövök. Foglalkozol te egyáltalán valamivel?

Renáta lejjebb tekerte a gázt, majd elvette a férfitől Noelt.

– Természetesen – habogta.

Péter felhorkantott.

– Csak éppen látszatja nincsen.

Renáta bevitte a gyereket a járókába, aki sírva fakadt, ahogy otthagyta. Szívfájdító zokogása kísérte vissza Renátát a konyhába, miközben ő sebtében berakta a húst a mikroba, mielőtt Péter szóvá tenné, hogy hol késik a vacsorája.

– Elővennéd a tányérokat, kérlek? – A férfi fel sem nézett a telefonjából, csak összehúzta a szemöldökét. – Amíg tisztába teszem a gyereket.

Péter nem válaszolt, tovább bámulta a mobilja képernyőjét.

– Hallgattasd el a kölyköt! Nem hallom a gondolataimat! Az embernek egy perc nyugta sincsen!

Renáta szeme könnybe lábadt, miközben befelé ment. Péter úgy beszélt Noelről, mintha nem is az ő gyereke, hanem valami utálatos utcakölyök lenne. Renáta kivette Noelt a járókából és a pelenkázóra fektette. Gyors mozdulatokkal rendbe tette, és összeszedte annyira magát, hogy rámosolyogjon a kicsire, aki gurgulázva visszakacagott, miközben felé kalimpált a kezecskéivel.

– Azonnal visszajövök – ültette le Noelt a járókába és a keze ügyébe helyezte a játékait. – Viselkedj szépen, mert apa nagyon fáradt – suttogta, megsimogatta a gyerek szőke buksiját.

Noel mintha megértette volna, csendesen gügyögött maga elé. Kint kettőt pityegett a mikro.

Renáta kedvtelenül nyugtázta, hogy Péter elővett még egy doboz sört, de ahhoz nem vette a fáradtságot, hogy megterítsen, így miután az asztalra helyezte a húsos tálat, kinyitotta a szekrényt, és három tányért tett csendesen a vászon terítőre, majd miután az evőeszközökkel is végzett, odahúzta a gyerekülést az asztal mellé.

Amint a fazekat odatette az asztal közepére, Péter azonnal felemelkedett és teleszedte a tányérját. Meg sem várta, hogy Renáta kihozza a gyereket és odaüljön vele az asztalhoz. Noel türelmetlen sikongatásokkal várta, míg az anyja az előkét a nyakába biggyesztette és összenyomkodta neki a zöldségeket, majd elé tette. A kicsi marokra fogta a kiskanalát és máris tömte befelé a pépet. Renáta csak ezután mert magának a levesből, mire Péter fújtatott.

– Minek eszel ilyen későn?

– Most értél haza.

– Persze, fogd rám.

Renáta kedvetlenül eltolta maga elől a tányért.

– Sajnálom.

– Ne már! Most miért nem eszel, ha már kiszedted? Megsértődtél? Csak azt ne mondd, hogy elment az étvágyad! – Teli szájjal felnevetett. Tészta darabkák röpködtek a fogai közül.

Noel az apját figyelte és nyilván azt gondolta, valami vicces dolog történt, mert ő is elkezdett teli szájjal kacagni. Renáta szeme könnybe lábadt. Felállt az asztaltól és a szobába szaladt.

– Persze, most még picsogjál is! Mintha nem lenne elég gondom. Meg hagyd itt a kölyköt, persze! Hogy te mekkora picsa vagy! Nehogy már nyugodtan tudjak enni! Látod, ezért nem fogok elhízni, úgy, mint te, mert folyamatosan felbaszol idegileg!

***

– Nem bírom tovább, Detti! – zokogta Renáta a barátnőjének, amikor az péntek délelőtt meglátogatta. – Senkinek érzem magam. Egy nullának. Rossz feleség vagyok, borzalmas anya.

– Ezt ő mondta?

– Nem kellett mondania. Tramplinak érzem magam, aki semmire sem jó.

– Főzöl, mosol, rendben tartod a házat, neveled a gyerekét. Kíváncsi lennék, hogy boldogulna fordított helyzetben – háborodott fel Detti.

– Ez női munka.

– Naná, hogy az – fintorgott Detti. – Meg az is, hogy csendesen tűrjél, és széttedd a lábad, ha úgy kívánja urasága.

Renáta összeharapta a száját, de végül mégis kitört belőle, amit több mint egy éve titkolt, mert szégyellte még a legjobb barátnője előtt is.

– Mióta megszületett Noel hozzám sem ér. Néhány hónapja átköltözött a nappaliba.

– Az az ő baja – horkantott Detti, majd felhúzta a szemöldökét. – Gondolod, megcsal? – hajolt előre a széken, és suttogott, mintha bárki meghallhatná és továbbadhatná Péternek, miről beszéltek. Pedig a kis konyhában rajtuk kívül senki sem volt. Noel a szobájában aludt.

Renáta egy papírzsebkendőbe fújta az orrát. Teljesen átázott, így kidobta, majd újabbat vett elő a csomagból. Újabb szemtörölgetés, trombitálás.

– Sokat dolgozik – szipogta.

– Mind ezt mondja.

Renáta megrázta a fejét.

– Betelefonáltam a céghez.

– Mit csináltál!?

– Mit tehettem volna? Péter telefonja lemerült.

– Vagy kikapcsolta.

– Igen – tátogta Renáta és ismételten egy papírzsebkendőbe temetkezett.

Detti a szemét forgatta.

– Megalázod magad.

– A titkára vette fel, azt mondta, Péter éppen tárgyal, de átadja, hogy kerestem.

– Az a bizonyos titkár, aki mellesleg a haverja? Más? Rúzsfolt? Hajszál? Ilyesmi?

Renáta a körmét piszkálta, miközben megrázta a fejét.

– Semmi. Olykor érzek a ruháin parfüm illatot. Émelyítő. Édes.

– Az nem a tied.

– Tudom, hogy nem az enyém. Viszont lehet… – megakadt. Iszonyatosan vágyott magyarázatot találni.

– Mi? – támadt neki Detti.

– Ügyfél – mondta ki Renáta bizonytalanul.

– Ügyfél? – kérdezett vissza Detti elképedve. – Ezt te sem hiszed el.

– Biztosan van magyarázat – sírta el magát Renáta újra.

– Van. – Reménykedve nézett a barátnőjére, és Detti szeme felvillant. – Megcsal.

Renáta hosszú percekig zokogott, telefújt tucatnyi zsebkendőt.

– Szeretnék olyan jó nő lenni, mint régen – szipogta. – Akkor értékelne.

Detti fújt egyet.

– Mert jó a tested? Arra vágysz, hogy azt értékelje?

– Neki ez fontos. Hogy meg tudjon jelenni velem nyilvánosan.

– Most is elvihetne magával a fogadásokra, ha akarna. Nagyon csinosan fel tudnál öltözni attól, hogy kicsit szélesebb a csípőd, és maradt egy pici pocakod. Annyi, hogy nem zörögnek a csontjaid, úgy, mint régen… Hahó! Ettől te még egy jó csaj vagy!

Renáta hevesen rázta a fejét.

– Péternek már nem, és én szeretnék neki tetszeni.

– Mit szólsz hozzá, ha jövő héttől elviszlek magammal edzeni? Adj magadnak fél évet, és jobb kondiban leszel, mint valaha. Akkor aztán majd teperhet utánad, mert addigra remélhetőleg megjön az eszed is.

– Félek, nem lesz rá pénzem. El kell számolnom Péterrel az utolsó fillérig.

– Ne szórakozz.

– Ez így fair. Ő hozza haza a pénzt. Természetes, ha tudni akarja, mire költök. A gyesem alig elég a pelenkára.

– És ő mire költ, ha szabad kérdeznem? – sziszegte Detti.

– Az ő pénze. Arra költi, amire akarja. Akár el is kurvázhatná, vagy elkocsmázhatná az egészet, de ő nem teszi – ismételte meg Péter szavait Renáta. Akkor fájtak, most mégis ezzel védekezett.

– Ez egy állat – tört ki Dettiből. – Miért nem hagyod itt?

– Hogy hagyhatnám? Ez az én házam is.

– Azt majd elintézi a bíróság. Addig, amíg a helyzet rendeződik, becsomagolsz, fogod a gyereket és átköltözöl hozzám. Tuti tudnál home-office-ban dolgozni, ha megbeszélnéd a munkahelyeden. Alig várják, hogy visszamenj.

– Szeretnék három évig itthon lenni Noellel, hogy én nevelgessem. Azt mondják, az első három év a legfontosabb.

– Hahó! Otthon lennél. Akkor dolgoznál, amikor alszik, vagy játszik. Nem kellene minden nap főznöd, mosogatnod. Felszabadulna egy csomó időd, amit most a háztartásra fordítasz.

– Nem is tudom.

– Nem értelek. Ha attól félsz, hogy elvenné tőled a gyereket, hidd el, esélye sincs! Akármilyen ügyvédcimborái is vannak. Ahhoz nagyon link anyukának kellene lenned. Te pedig példás anyuka vagy. Ha akarod, tanúsítom. a bíróságon is.

Renáta tágra nyitotta a szemét, és még az álla is leesett.

– Erre nem lesz szükség – felelte fátyolosan –, mert én nem hagyhatom el Pétert.

Most Detti lepődött meg.

– Miért nem? – szegezte neki a kérdést.

Renáta egy papírzsebkendőt csavargatott. Az asztalterítő virágmintáit bámulta.

– Mert szeretem.

– Ezt most nem mondod komolyan – háborgott Detti. – Megcsal. Cselédnek használ. Megaláz. Mit szeretsz benne?

– Azt a srácot, aki valaha volt. Az a Péter, akibe beleszerettem még ott van valahol mélyen eltemetve a lelke mélyén. Tudom.

Detti felsóhajtott és kiitta a kávéja maradékát.

– Mikor ébredsz végre fel? Meddig fogsz még tűrni? Te nem szereted Pétert, csak egy ábrándot kergetsz. Egy álomképet, ami nem jön vissza többé.

Renáta az összegyűrt zsebkendőt az asztalra dobta és az üres csészéjébe bámulta az alján maradt cseppeket.

– Nem tudod, mit érzek. Nem vagy bennem!

– Nyilván nem. De látom, mit művel veled, és látom azt is, hogy szenvedsz!

– Szeretem. A gyerekem apja. Mindössze az a helyzet, hogy mélyponton van a kapcsolatunk. Megoldjuk. Egészen biztosan megoldjuk, mert az a Renáta, akibe beleszeretett, itt van. Itt, a hájréteg alatt. Csak ki kell hámoznom valahonnan, és akkor minden a régi lesz.

– Térj észhez! Soha többé nem leszel ugyanaz, mint ahogyan ő sem. – Detti az asztalra csapott, mire Renáta összerezzent, de nem nézett rá.

– Megváltozom, és újra szeretni fog.

– Figyelj rám, Reni! Ha akarnál, sem lehetnél ugyanaz. Tele vagy sebekkel. Olyan sebekkel, amelyeket ő okozott. Mit kell, elkövessen ahhoz, hogy felfogd végre, ennyi volt. Vége van. Lépj tovább, amíg nem késő!

– De Noelnek apa kell.

– Biztos, hogy egy ilyen apa?

– Mindegy, Detti. A lényeg, hogy apa legyen.

– Azért, mert neked nem volt apád, még nem tudhatod, nem te jártál-e jobban.

Renáta a fejét rázta.

– Azt akarom, hogy a fiam rendes családban nőjön fel. Ezért akár megváltozom, ha kell – hajtogatta folyamatosan, és hitte, hogy ezzel újra rendbe jön a kapcsolata Péterrel.

– Nem elég csupán neked változnod, Reni!

– Ha én változom, ő is változni fog – bizonygatta Renáta. Hitte, hogy így lesz. – Együtt rontottuk el, együtt is fogjuk rendbe hozni.

– Tönkremész, ha meg akarsz neki felelni. Inkább térj észhez, és állja a saját lábadra. Megteheted, hogy ne függj senkitől. Rendes állásod van, ahová bármikor visszamehetsz.

– Köszönöm, hogy feljöttél, de most sok dolgom van.

– Csak gondolkodj! – kérte Detti.

Renáta felállt és a mosogatóba tette a kávéscsészéket.

– Még oda sem tettem az ebédet, és ha ma időben hazaér, joggal lesz dühös, és joggal fog haragudni rám.

Detti felállt, megölelte Renátát.

– Hívj fel, ha bármi van! Akármikor.

– Mi lenne?

Detti nem válaszolt.

– Éjjel is, ha úgy érzed. Én itt vagyok. Segítek! Ne várd meg, amíg késő lesz!

– Mi a szar folyik itt? – bődült el Péter az ajtóban.

Renáta összerezzent Detti karjai között, máris eltolta magától a barátnőjét. Nem hallotta a kulcscsörgést, sem az ajtót kinyílni. Mióta állhat ott Péter? Végighallgatta a beszélgetésüket?

– Mondtam, Detti. Éreztem, hogy hamarabb hazajön. Mondtam, hogy dühös lesz! – hadarta Detti zavarodottan.

– Mi van itt? Traccsparti? – Odalépett Detti elé. – Teledumálod a fejét a feminista nézeteiddel! Keress magadnak inkább egy pasit ráérő idődben, ne itt szítsd az indulatokat. Még, hogy segítesz! Hogy tudnál te segíteni? Mi? Életedben nem volt még egy normális párkapcsolatod!

Detti kihúzta magát és szembenézett Péterrel.

– Méltatlanul bánsz a nővel, aki a gyereked anyja. Szerencséd, hogy eltűr.

Péter fujtatott, és Renáta odaszaladt hozzá, lefogta, mert úgy érezte, menten nekiesik Dettinek, és megüti.

– Kérlek, menj el – kérte Dettit kétségbeesetten.

– Még egyszer meg ne lássalak a lakásomban! És te – nézett Péter Renátára – be ne merd engedni többé ezt a ribancot.

– Tisztességgel beszélj – emelte fel a hangját Detti önérzetesen.

– Tűnj az otthonomból.

– Addig nem, amíg meg nem győződöm, hogy Renátának nem esik bántódása.

Péter szeme Renátára villant. Ökölbe szorult a keze

– Mit hazudozol te ennek a ribancnak össze-vissza? Azt mered mondani neki, hogy bántalak?

Renáta megfogta Detti karját és kihúzta a folyosóra.

– Menj!

– Maradok! – makacsolta meg magát Detti.

– Nem látod, hogy csak felbosszantod a butaságaiddal?

– A butaságaimmal? Ébredj fel, végre, és vedd észre mit művel veled.

– Menj innen! – kérte Renáta remegő hangon. – Könyörgöm!

Detti megszorította Renáta karját.

– Hívj fel!

Renáta bólintott és becsukta mögötte az ajtót.

– Ne haragudj – lépett vissza a konyhába. – Melegítek egy kis sültet tegnapról.

– Ja, jó lesz – horkantott Péter.

– Korán jöttél. – Renáta elmosolyodott és végigsimított Péter karján. – Az én hibám, hogy beengedtem. Sajnálom.

Péter elsiklott Renáta tenyere alól.

– Ne találkozz vele többet! – vetette oda foghegyről.

– Nem fogok! Örülök, hogy ma végre időben hazajöttél. Elmehetnénk valamerre Noellel, ha felébredt, és ha nem bánod.

Péter megtorpant.

– Szemináriumra megyek hétvégén. Csak azért jöttem, hogy összecsomagoljak. – A karórájára nézett. – Így is késésben vagyok.

Renáta nagyot nyelt.

– Nem mondtad…

– Elfelejtettem – vakkantotta Péter. – Éhes vagyok, melegítsd meg az ebédet, amíg bepakolok.

– Talán…

– Talán mi? – fordult hátra az ajtóból Péter.

– Talán veled mehetnék. Úgy, mint régen. Emlékszel? Elkísértelek minden alakalommal, hogy feldobjalak.

Péter szája megrándult.

– Gyerekkel ez bajos lenne.

– Megkérhetném édesanyádat, hogy vigyázzon Noelre. Szívesen megtenné.

– Noel kicsi ahhoz, hogy egész hétvégére rásózd anyámra – mordult fel.

– Boldogulnának. Hidd el!

Péter biccentett.

– Elhiszem – vakkantotta. – Esetleg egy másik alkalommal. Na! Igyekezz az ebéddel! Hétvégén legalább lesz időd rendbe szedni ezt a rumlit itthon – nézett körül a patyolat tiszta konyhában, ahol még a konyharuhák is katonásan álltak. – Meg magadat is! Ha néha belenéznél a tükörbe, és látnád, amit én, neked is elmenne a maradék életkedved!

Renáta szája széle megremegett.

– Igyekszem…

– Az igyekezet kevés. –Becsapódott mögötte az ajtó.

Péter szó nélkül tömte magába az ebédjét. Kétszer szedett belőle. Renáta a kezét tördelve állt a mosogató mellett, onnan nézte, hogy a férje a telefonjába merül. Bepötyögött néhány üzenetet, majd az utazótáskáját a vállára vetve köszönés nélkül távozott. A gyerekszobába be sem ment, hogy az alvó Noelre ránézzen.

– Megváltozom – súgta Renáta a bejárati ajtóra meredve. – Ígérem.