Szerelemféltés

Sietős léptekkel haladtam tova. A vérem hajtott. Minél távolabb innen! Hajamból az arcomba folyt a víz, a csontomig reszkettem átázott ruháimban. Pocsolyák loccsantak lépéseim alatt. Az utcában nem működött a közvilágítás. Sötétség rejtett. Köd takart.

Hátam mögött szirénák vijjogtak az éjszakában. A szűk sikátorban egerek motoztak a fal mellett, és egy nagyobb árny futott a sarok felé, hogy egy pillanattal később elrejtőzzön a csatornarendszerben.

Ilyen időben csak a rágcsálók, a kivert állatok és a bűnös szándékú egyedek rótták a város utcáit. Még az otthontalan csavargók is behúzódtak a kapualjakba, vagy a hidak alá.

Kezem a kabátom zsebébe mélyesztettem, az anyag hidegen, és nedvesen tapadt az ujjaimhoz, öklöm összeszorítottam a fegyver markolatán. Vacogott a fogam.

Ki vagyok én? Csatornapatkány? Kivert állat? Bűnös szándékú egyed? Egyik sem, mégis egyszerre mind a három.

Igazságot szolgáltattam ma éjjel. Akárhogy fájt, el kellett veszejtenem azt az embert, akit az életemnél is jobban szerettem. Nem maradt más választásom.

A folyó felé vettem az irányt és miután nedves sálammal gondosan letörölgettem a pisztolyt, és anélkül, hogy ujjlenyomatot hagytam volna rajta, bedobtam a gyors sodrású vízbe. Bevégeztetett.

Rosszul aludtam. Álmomban végigéltem az elmúlt heteket. Többször fuldokló zokogásra ébredtem. Saját, keserű, elveszett ordításomra.

Ancsával hónapokkal ezelőtt találkoztunk. Első látásra beleszerettem. Veszélyes játék a szerelem a mi köreinkben, eddig sikerült elkerülnöm, de most nem tehettem ellene. Később derült ki számomra, hogy Ancsa megjátszotta a szerelmet, a vágyat, azért, hogy velem bosszantsa az apját. Én meg hittem neki. Hittem a közös jövőnkben, annak ellenére, hogy az apja többször megfenyegetett.

–  Nem vagy elég jó a lányomhoz! Mit gondolsz, egy ilyennek neveltem?

Ilyennek? Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Engem is anya szült erre a kegyetlen világra, és nem farkasok neveltek, bár farkastörvények uralkodtak abban a világban, ahova tartoztam. Üzletember vagyok. Takarítószolgálatot végzek az alvilágban. Valamiből élni kell. Én sosem próbáltam finom úrnak látszani.

– Ha nem szakítasz vele, keservesen megbánod – visszhangoztak bennem a polgármester öblös szavai.

Nevetségesnek éreztem, hogy éppen engem fenyegetett. Nem volt tisztában a státuszommal, és ez nagyon meglepett. Csupán annyit tudott, hogy a sötét alakok közé tartozom. Nyilván utolsó kábítószerfutárnak titulált. Ezek szerint jól lepleztem magam.

Ancsa tudott apja fenyegetőzéseiről. Nem titkoltam előtte. Kár is lett volna, mert egyszer a nyílt utcán támadt nekem az öreg, több szemtanú előtt. Megalázott. Én mégis kitartottam Ancsa mellett. Szerettem. Az életemnél jobban. Azt hittem nincs a világon olyan hatalom, ami elválaszthatna minket.

Tévedtem.

Az apja addig furkálódott, amíg sikerre jutott. Mivel nálam célt nem talált, a lányát hajtotta uralma alá.

– Nem tudunk találkozni a héten – hívott fel tizenöt napja Ancsa, egy hideg, párás hétköznap estén.

– Baj van? – kérdeztem azonnal, mert sötét balsejtelem gyötört.

Addig a napig egyetlen randinkat sem mondta le. Pláne nem úgy, hogy az egész elkövetkező hétre előre. A fülemben lüktetett egy ér, és azt dübörögte, hogy vigyázzak, mert elkezdődött.

– Semmi baj, szerelmem – búgta a telefonba, és ezt elhiszem neki, ha mellettem áll, átölel és úgy dorombolja.

– Valahogy megoldjuk. Lopunk néhány órát, mint eddig – erősködtem. A kapcsolatunk sosem volt könnyű.

– Most ez nem fog menni. Várj, amíg jelentkezem. Várj rám türelemmel – kérte, és lecsapta a telefont.

Minden nap felhívtam, de egyszer sem vette fel a telefont. Minden nap órákat álltam a lakása előtt, hátha találkozhatunk és megmagyarázza.

Letelt a hét. Reméltem véget ér a kínlódásom. Akkor este felvette a telefont.

– Nem tudok beszélni – suttogta. – Hamarosan találkozunk, és akkor elmondok mindent – ígérte.

Hamarosan.

Odarohantam a lakásához, mint az utóbbi héten minden nap, különböző időpontokban. Éppen akkor álltam meg a szomszéd kapualjban, amikor egy taxi kanyarodott a ház elé. Ancsa érkezett. Már indultam felé, amikor egy ismeretlen férfi szállt ki mellőle. Belekarolt, és együtt indultak fel a lakásba. A férfi napokig vele maradt, ki sem mozdultak otthonról, pedig hajnaltól, késő estig dekkoltam a lépcsőházzal szembeni kapualjban. Sejtettem, hogy házhoz rendelik a kaját, mert ételfutárok sűrűn jöttek-mentek a napokban. Óránként hívtam, de nem vette fel.

Elcsigázottan, fáradtan adtam fel a jeges szélben ácsorgást. Hazamentem és döntöttem. Magamhoz vettem a fegyveremet. Rájuk törtem az ajtót. Ancsát a nappaliban találtam egy halom aktával körülbarikádozva. A fehér papírokat bepöttyözte a vére. A fickót a zuhany alatt lőttem le, a vére a vízzel együtt ömlött a lefolyóba.

Álmomban végigéltem az utolsó pillanataikat, mint egy végtelenített felvétel, úgy pörgött a szemem előtt az a néhány képkocka. Ancsa szemében a felismerés, majd a rettegés, tátott száján át bugyborékoló vér. A férfi háttal állt nekem. Énekelt. Gyorsan vége lett.

A telefonom csörgése riasztott.

– Ügyes. – Álmomból riasztva is megismertem ezt a hangot. – A Don tizenkettő harmincra vár.

– Mi a fene? – mordultam. Mit követtem el, hogy magához hívat a helyi keresztapa? Minden munkámat a legprecízebben végeztem, sosem panaszkodtak a munkámra.

– Ebédre – közölte kimérten a hang a telefonba. – Ne késs!

Megszakadt a vonal. Kábán keltem, automatikusan nyomtam a tévé távirányítójára. Az összes csatorna vezetőhírként futtatta az éjszakai mészárlást. Kávéval a kezemben leereszkedtem az ágy szélére. Az ismerős képkockákat bámultam. A felvétel és a bemutatott képek a bűntett helyszínén készültek.

– Információink szerint mindkét áldozat Weiner polgármester úr gyermeke. – A kávé a torkomon akadt, prüszkölve köhögtem szét a takarón. – A polgármester úr évek óta nem látta a fiát, aki állítólag összerúgta a port a maffiával. A fiatalember a húgánál húzta meg magát egy időre. Úgy tűnik, sikertelenül. Esélyük sem volt a menekülésre. Úgy tudjuk az alvilág egyik fejvadásza talált rájuk, és végezte ki őket.