Az utolsó utáni pillanat

Az ajtóban megtorpanok. A kopott hátizsák pántja hátraránt, pedig csupán a legszükségesebbeket pakoltam bele. Szerencse, hogy be bírtam cipzárazni anélkül, hogy szétszakadt volna.

Sietve és nesztelenül gyömöszöltem egymásra a ruháinkat, miközben mellettem bűzölgő hányásában fetrengve horkolt Zénó, ugyanúgy, mint évek óta minden este. Ritka, józan pillanataiban mindig megígérte, hogy ezentúl másképp lesz. Ennek ellenére Rebeka hét hónapra született, mert Zénó tett róla, hogy a gyermekünk ne maradhasson pocakom védelmében. Már akkor el kellett volna hagynom.

Elmenekülni.

Nem megszánni. Nem elhinni a hízelkedését.

De én hittem benne.

Hiába ment elvonóra. Mindössze öt hónapig maradt tiszta.

A torkom összeszorul. Rebeka ma lett fél éves. Magamhoz ölelem. Nemrég megmosdattam, és a legszebb ruháját adtam rá. Annak ellenére, hogy minden porcikám fáj, bármeddig képes lennék a karomban cipelni.

Csak el innen.

A plédet megigazítom a hátán és a fején, mielőtt lenyomom a kilincset.

Végignézek a konyhán. Búcsúzom.

Tekintetemmel simogatom kedves tárgyaimat, és eszembe jutnak gyermekkorom vidám percei. A konyhaszekrényen sorakozó gyűrött, elsárgult lapú könyvek, a kedvenc történeteimmel átsegítettek a nehéz perceken. Egészen eddig.

Érzelmi örvényben hánykolódom. A mélybe ránt, máskor a felszínre öklendez, hogy levegőhöz juthassak, mielőtt, újra a sötétség legalsó bugyrában küszködve találom magam, attól függően, hogy mely emlékfoszlányok bukkannak elő a tudatomból.

Az emlékek hol meleg karjaikkal ölelnek körbe, és puha, jóleső simogatásuk betakar, én boldogan elbújnék közöttük. Más emlékek jeges karmaikkal fojtogattak, karistolnak, mély barázdákat ejtenek a lelkemen. Hadakoznék ellenük, de nem tudom, hogyan. Nem tudom, mit tegyek, hogy eleresszenek.

Az asztalon, és az asztal körül a konyhakövön kisebb halmokban üres sörös dobozok hevernek. A hamutálból kifolynak a csikkek. A falakba, a bőrömbe ivódott az állott kocsmaszag, alig érzem.

A gyerekszoba felé nem bírok nézni. Belém égett kitörölhetetlenül. Zsibbasztóan.

Öklendezem.

El innen!

Csendesen csukom be magam mögött az ajtót. Nem hiszem, hogy Zénó felébredne, de megtanultam, hogy az ördög sohasem alszik.

Miért csak most?

Miért ilyen áron?

Mindössze a megállóig kell eljutnom. Húsz perc múlva indul a következő járat a városba. Majd a buszon átgondolom, onnan merre tovább? Felírtam az egyik segélyszervezet telefonszámát. Már csak telefonálnom kell valahonnan. Láttam egy utcai fülkét a városban, a buszpályaudvar közelében.

Csak addig jussunk el.

Fáj a lábam. Nehezemre esik a járás. Az utcán panaszos nyervogásra kapom fel a fejem. Rozsdás bámul rám vádlón. Talán érzi, hogy itt hagyom.

Megtorpanok.

Tenyeremet Rebeka hátára simítom, és óvatosan lehajolok. Minden mozdulat keserves, összeszorítom a szám, fáj az ínyem ott, ahol néhány órája kiesett két fogam. Pedig szép fogak voltak. Egészségesek, erősek. Könnyek gördülnek le az arcomon. Milyen buta dolog néhány fogat siratni. Semmiség, ahhoz képest, hogy élek.

A macska elfészkelődik a karomban, Rebekához bújik, majd felkapja a fejét, szőrét felborzolva fúj, és miákolva kiugrik a kezemből. Eltűnik a fészer mögött. Bármennyire sajnálom, nincs időm keresgélni.

El kell mennem innen.

Elrejtőzni.

Megvédeni Rebekát.

A gyerek feje hátrabicsaklik. Homlokán tátongó sebben megalvadt vér feketéllik, mint egy világtalan harmadik szem. Végigsimítok rajta, vállamra fektetem hófehér arcocskáját.

Színes pillangók rebbennek körülöttünk, és szárnyaikkal végigsimítanak Rebeka jéghideg bőrén, mielőtt fejére húzom a takarót.