Babacsoda

Viki az ágyon feküdt felpolcolt lábbal.

– Bármelyik nap megérkezhet – simogatta domború hasát, a telefont úgy fordította, hogy Adorján láthassa Svájcból a video híváson. – A mi kis csodánk.

– Óriási! Otthon hagylak fél évre, és mire hazamegyek…

– Mire hazajössz, meglesz a babánk.

– Az orvos azt mondta, ne reménykedjünk.

– Szerencse, hogy az orvosok tévednek olykor – vágott közbe Viki.

– Szeretnék ott lenni veled a szülésnél. Évek óta várjuk a csodát, erre most az egész terhességet kihagytam.

– Ne bánd! Rosszullétek…

– Eltitkoltad! Pedig akkor még otthon voltam.

– Örültél volna, ha minden reggel hányni látsz? Különben, ha tudod, el sem indulsz Svájcba.

– Bántad volna?

– Te bántad volna. Talán még nem most. De később mindenképpen.

Adorján nem tiltakozott.

– Szeretnék veled lenni.

– Hamarosan, drágám! Hamarosan együtt leszünk.

Miután Viki bontotta a vonalat, maga mellé dobta a telefonját, felugrott az ágyról.

– Három hét. Ideje megszületned. – Megpaskolta a halmot a kismamaruha alatt.

A falevelek színesen táncoltak a kora őszi napfényben. Kóbor macska galambokra vadászott a közelben, vidám pillangók repkedtek a letakart babakocsi körül, Viki egyenes derékkal tolta végig a parkon.

Mári néni, a kertszomszédjuk tipegett oda mellé.

– Megengedi, hogy megnézzem? – kapaszkodott a kocsiba csillogó szemmel, csupa ránc mosollyal.

– Belekukkanthat – húzta el a szövetpelenkát Viki, így a néni bepillanthatott a kocsi mélyére.

– Egy cukorfalat, ugye? – Viki is belenézett a kocsiba, a rózsaszínű plédet megpillantva felszaladt a szemöldöke. Aprót sikkantott. – Istenem! Otthon felejtettem! Megbocsájt, ugye? Haza kell rohannom! Vigyázna a babakocsira, kérem? Tíz percen belül visszajövök, de kocsi nélkül gyorsabb. Megérti, ugye?

A néni megcsóválta a fejét.

– Menjen csak, kedvesem.

Viki eliramodott a belváros felé. Húsz perc elteltével visszatért egy bömbölő csomaggal a karján. Arca kipirult, a feje jobbra-balra járt, a tekintetében nyugtalanság.

–  Nem akar elhallgatni. – Folyamatosan rázta a pólyát. – Biztosan mindenki minket bámul. Arra gondolnak, milyen rossz anya vagyok.

A néni Viki felé nyújtotta a kezét.

– Megengedi?

Viki átadta neki a babát, a néni pedig leült a padra. Ringatta a csecsemőt, miközben mosolygó arccal duruzsolt neki. Dajkálására a kicsi elcsendesedett.

– Maga varázsló.

– Dehogy vagyok én varázsló, kedvesem. A babák érzik az ideges környezetet, egy nyugodt személy kezében megnyugszanak. Ne legyen ennyire szétszórt. Van egy gyönyörű kisbabája, a férje hamarosan hazatér. Nyugodjon meg végre. Ne féljen tőle. Hiszen csupán egy kisbaba.

Rendőrautók vijjogtak el a park körül. Viki a kicsiért nyúlt.

– Rettenetes a hangzavar idekinn. Jobb lesz, ha hazamegyünk.

Mire Adorján megérkezett, addigra összeszoktak a babával. Két hét alatt Viki összeállított egy kis könyvet Adorjánnak, az első emlékekből.

– Csodaszép! – ölelte magához a púderillatú csöppséget Adorján. – Az én fiam.

Viki kikapta a gyereket Adorján kezéből.

– Az én fiam!

– Had fogjam még egy kicsit – kérte a férfi –, két hétig csak a tied volt.

Viki vonakodva adta vissza a gyereket. A háttérben halkan szólt a tévé.

– Lakossági felhívás! A képen látható csecsemőt tizenkét napja rabolták el egy bevásárlóközpontból…

Adorján a televízió felé fordult, de addigra Viki kikapcsolta a készüléket.

– Rettenetes! – Adorján magához ölelte a gyereket. – Ki tudja milyen gyerekcsempészek vagy szervkereskedők figyelik, hogy lecsaphassanak. Amikor olyan soká vártunk a mi kis csodánkra.

–  Nem vehetik el! – suttogta Viki Adorján fülébe. – Ő most már a mienk.