Testvérkék

– Anya! – kiált ki Zsombi a kisszobából. Hangjában sértődött indulat remeg.

Dulakodás zaja szűrődik át, majd Dorka nyafogós, sírásra görbülő hangja.

– Anyaaa!

Emese megnézi a kiságyban szunnyadó Fannit. Arcocskája rózsás, folyamatosan jár a cumi a szájában, álmában is. Ráhúzza a takarót, és alig várja, hogy ledőlhessen egy kicsit. Talán azért ilyen fáradt, mert egész éjjel nyugtalanul forgolódott, de előtte rá kellene nézni Zsombira és Dorkára.

– Maradjatok egy kicsit csendben! Hagyjátok pihenni Anyát és a kishúgotokat – szól a gyerekekre szigorúan Zoltán, és nyomatékosan becsukja az ajtót, ami elnyeli a gyerekek civódását.

Zoltán nem jön be a nagyszobába, odakint marad a konyhában. Talán nem akar zavarni, talán figyel, hogy a gyerekek veszekedése ne fajuljon túlságosan el. Emese a franciaágy szélére húzódik, közel a kiságyhoz, becsukja a szemét, hálával telt szívében túlcsordul a szeretet. Ennyi év után is szereti Zoltánt, mert figyelmes és gondoskodó. Mindemellett a legjobb apuka ezen a világon.

Nem tudja, mennyi ideig aludt, de csupán perceknek tűnik, amikor Fanni sírdogálására ébred, nehezen nyitja ki a szemét, emelkedik fel a párnáról. A pléd lecsúszik a derekára. Talán Zoltán terítette rá. Emese alig érez erőt magában ahhoz, hogy felkeljen. A padló megnyikordul. Zoltán lábujjhegyen oson a kiságyhoz, kiveszi a kicsit.

– Pihenj csak – hajol Emeséhez, meleg, kávé illatú lehelete az arcát csiklandozza, mielőtt megcsókolja a homlokát. – Elleszünk!

Emese nem tiltakozik. Tudja, hogy boldogulnak nélküle. Sosem féltette a gyerekeket Zoltán gondjaira bízni. Mindig odafigyel rájuk, mellette biztonságban vannak mindannyian.

Csak tudná, miért ennyire gyenge? Miért nincs ereje semmihez?

– Anya beteg? – hallja félálomban Zsombi ijedt hangját, de bágyadt ahhoz, hogy kinyissa a szemét.

– Csupán fáradt – válaszolja Zoltán szelíden. – Gyertek! Hagyjuk pihenni!

– Odabújhatok mellé? – cincogja Dorka és máris odakucorodik Emese karjába, a franciaágy szélén.

Hamarosan Zsombi is elfészkelődik az édesanyja háta mögött. Vézna, izmos karjával átöleli, és a nyakába szuszog. Emese megfogja mindkettőjük puha, meleg kezecskéjét. Kimondaná, mennyire szereti mindkettőjüket. Annak ellenére, hogy itt van Fanni és rengeteg energiáját leköti, ő ugyanúgy szereti őket, mint régen. De mielőtt megszólalhatna, az álom újra magába rántja.

***

Zsombi a tányérok mellé rakosgatja az összehajtott szalvétákat, pontosan úgy, ahogy Anyától látta, és előkotorja a fiókból az evőeszközöket. Nagyfiú. Megoldja. Apa bolognai spagettit főzött. Zsombi megterít, amíg Dorka Fannira ügyel.

– Ha szót fogadunk, akkor Anya meggyógyul? – néz fel Zsombi az asztal mellől, majd újra a terítésnek szenteli a figyelmét.

Apa nem válaszol. Nem is néz rá. Zsombi már azon van, hogy megnoszogatja kicsit, hogy feleljen, mert neki fontos a válasz, de Dorka érkezik csendesen, pisze orra elé teszi a mutatóujját.

– Elaludt – suttogja. – Ügyes vagyok, Apa?

Apa odamegy, megsimogatja a szőke fürtöket.

– Büszke vagyok rád, Dorka. Okosan vigyázol Fannira.

– Anya is büszke rám?

– Igen, kicsim! Anya is végtelenül büszke rád.

Zsombi csörrenve az asztalra ejti a kanalakat.

– Ha jók leszünk, meggyógyul, igaz?

Apa magához öleli Dorkát és nehezet sóhajt.

– A doktor bácsik és a doktor nénik mindent megtesznek azért, hogy meggyógyulhasson. Bízzunk bennük. És bízzunk Istenben.

– Én bízok! – csicsergi Dorka vidáman.

– Én is – suttogja Zsombi és nem árulja el, hogy ez a bizalom tele van félelemmel, ami megingatja a hitét. Szégyelli magát a félelméért. És szégyelli, hogy esténként sír, amikor senki nem hallja.

– Délután bemehetünk meglátogatni, igaz? Ha ügyesek leszünk. Igaz? – ráncigálja Apa pulóverének ujját Dorka.

Apa nehezen bólint, majd elengedi Dorkát és az asztalra helyezi a fazekat.

– Rózsi mama jön vigyázni Fannira. Nem akartok inkább itthon maradni vele? Jókat bohóckodnátok, mindenfélét játszanátok. Nem lenne jó?

– Nem – vágja rá Zsombi határozottan, majd csikorogva kihúzza a széket.

Dorka megrázza a fejét, szanaszét repkednek az arca körül a loknik.

– Nem – suttogja vékonyka hangon. – Anyuval jobb lesz. Ugye, Zsombi?

Sosem voltak azelőtt ekkora egyetértésben, csak mióta Anya kórházban fekszik. Azóta Dorka nem hisztizik annyit és nem bosszantja folyamatosan, mert legtöbbször Fanni kiságya mellett dúdolgat. Zsombinak hiányoznak a régi civódások. Hiányzik Dorka csacsogása. Megfogadta, ha Anya hazajön, és Dorkának már nem kell folyton Fanninak énekelnie, hogy elaludjon, mert ott lesz mellette Anya, akkor majd sosem küldi ki a szobájából Dorkát, még akkor sem, ha felbosszantja. Nem fog vele kiabálni, és nem lökdösi, hogy hagyja békén, és menjen onnan.

Ha Anya meggyógyul, akkor majd Zsombi igazán jó nagytestvér lesz. Megígérte. Anyának. Apának. És éjjelente a sötétségbe suttogta, hogy Isten lássa, mennyire bízik benne. Még, ha fél is, hogy Anya örökre kórházban marad, és már nem fog tudni Fannira vigyázni. Ő azért bízik, hogy egyszer mégis hazatér. Az sem baj, ha folyton fáradt, mert ő jó fiú lesz. Sokkal jobb, mint azelőtt volt. Be tudja tartani, ha nagyon odafigyel.

***

Sokan vannak. Mind tetőtől-talpig feketében. Sírnak, hangoskodnak, és a gyerekeket ölelgetik.

Dorka egy óvatlan pillanatban behúzódik a nagyszobába, magára csukja az ajtót, a kiságy mellé lopakodik a nyálas puszik elől, és Fanni kezecskéjét simogatja a rácson keresztül. A húgocskája alszik, éppen csak megmozdítja a picurka ujjacskáit, amikor Dorka hozzáér, és szusszan egyet.

Zsombi csúszik ki a franciaágy alól.

– Utálom őket!

Csupa por a ruhája, és pókháló ragadt a hajába. Amikor letérdel a kiságy mellé, Dorka kiszedi a világosbarna, kócos tincsek közül a porcicákat.

– Senkit sem szabad utálni – suttogja figyelmeztetően, majd a szoknyájába törli Zsombi hajából kiszedett szöszöket. – De én is utálom őket. Csak Apát nem. De Apa nem bújhat el előlük.

Zsombi a kiságyra terített plédbe dugja az orrát a rácsok között.

– Anya szaga van – motyogja remegős hangon.

Hetek óta nem említette Anyát. Nem kérdez, és nem beszél róla.

– Fanninak is Anya szaga van – hunyja be a szemét Dorka és a rácsos ágyhoz hajol, kicsit megrántja Fanni kezét, és megpuszilja. Tényleg Anya szaga van.  A kishúga felnyöszörög. – Bocsánat – súgja Dorka. – Nem akartalak felébreszteni.

Fanni tágra nyílt szemmel néz rájuk. Nagyokat cuppog, és lefelé biggyed a szája. A könnyek hamarabb megjelennek a szemében, minthogy felsírna. Zsombi megigazítja a cumit a szájában.

– Nem akartunk felébreszteni.

Zsombi Fanni fölé hajol és grimaszol neki, ahogy Anyától tanulta. Fanni hüppög egy kicsit, két könnycsepp legördül pufók arcocskáján, de a szeme máris mosolyra húzódik. Zsombi felé kapálózik két apró karjával. Zsombi kiemeli és hármasban odakucorodnak a nagy franciaágyra, ami még őrzi egy kicsit Anya illatát.

– Mesélsz Anyáról? – kérdezi Dorka félénken. Megsimogatja Fanni ujjacskáit. – Nem akarom, hogy Fanni elfelejtse.

Azt nem mondja ki, hogy fél, hogy ő elfelejti, mert amíg nem mondja ki, addig nem is válhat valóra.

Zsombi összegömbölyödik Fanni másik oldalán.

– Miattam halt meg – suttogja rekedten. – Mert féltem, és mert nem bíztam eléggé.

Dorka összecsücsörített szájjal gondolkodik. Átnyúl Fanni felett és megfogja Zsombi kezét.

– Nem biztos, hogy miattad – mondja szelíden. Zsombi szeméből kipotyognak a könnyek. Dorka lesimogatja őket. – Én is féltem – vallja be. – Mesélsz róla?

Zsombi az inge ujjába törli az orrát, és bólint.

– Mesélek.

– Minden nap?

– Minden nap.