Kapcsolódások

– Nálunk töltöd a karácsonyt – vigyorgott elégedetten a video hívás képernyőjén Erika. Láthatóan vidáman, hogy ezt kitalálta. Az eszébe sem jutott, hogy elfelejtette megkérdezni, akarom-e.

– Lehetetlen – vágtam rá.

– Nem kérdés volt, nincs választásod! Huszonnegyedikén délelőtt elmegyek érted.

Másodperceken belül ki kellett találnom egy hihető kifogást.

– Nem mehetek – próbálkoztam, a tenyeremet a farmeromba töröltem. Teljesen leblokkoltam, egyfolytában az kattogott a fejemben, hogy nem akarok, nem kényszeríthet olyasmire, amit nem akarok. Még akkor sem, ha egyébként a legjobb barátnőm. Az egyetlen barátom.

Sürgősen találnom kell valami kibúvót. Csupán egyetlen baj volt. Ha hazudtam, azt Erika azonnal észrevette. Éppen ezért a legjobb barátnőm. Jobban ismert, mint én saját magamat.

Mielőtt folytathattam volna, Erika letámadott.

– Mégis miért ne jöhetnél?

– Dolgom van – nyögtem. Kiszáradt a szám.

Erika fürkészőn bámult az arcomba a képernyőn át. Álltam a tekintetét.

– Ugyan, mi dolgod lehet karácsonykor? – kérdezte összehúzott szemmel.

A karkötőmet piszkáltam.

– Eladtam a szüleim házát.

– Éppen most?

– Éppen most. – Forróság kúszott a nyakamon át az arcomba.

Másfél éve árultam, eddig egyetlen komoly vevőt sem sikerült felmutatnom, ezt Erika ugyanolyan jól tudta, mint én.

– Ki vesz házat decemberben? – hitetlenkedett.

Megrántottam a vállam.

– Gondolom elég sokan.

– Hm. Nem ez a tendencia – morfondírozott. – Amennyire én tudom, télen pang az ingatlanpiac.

– Van, aki karácsonyra házat ajándékoz – vágtam rá.

Szívem szerint kikapcsoltam volna a kamerát, mert úgy éreztem, lassan belefulladok a hazugságaimba, és képtelenség, hogy erre Erika ne jönne rá rövid időn belül.

– Ez mindenképpen jó hír – ujjongott. – Ettől függetlenül nálunk fogsz karácsonyozni.

Sosem adja fel.

– Lehetetlen. Január másodikáig ki kell pakolnom mindent – hadartam.

– Két ünnep között itthon vagyunk Péterrel. Átugrunk, segítünk kipakolni.

Nagyot nyeltem.

– Igazán nem akarom elrontani a pihenéseteket.

– Tudod jól, Péter imádja a régi házak kacatjait. Nekiajándékozol valami régiséget, és kvittek vagyunk. De először együtt karácsonyozunk. Különben sem pakolászhatsz karácsonykor.

– Miért ne pakolászhatnék? – kérdeztem harciasan.

– Mert ünnep.

– Nekem ugyanolyan, mint bármelyik másik nap. Annyi különbséggel, hogy nem dolgozom.

Pedig mennyivel jobb lenne, ha dolgozhatnék. Sajnos a cég – ahol dolgozom – huszonkettedikén leállt és csak január harmadikán kezdjük újra a munkát.

– Akkor sem maradhatsz egyedül karácsonykor!

– Miért ne maradhatnék? – kérdeztem, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, miért gondolja azt, hogy nem maradhatok egyedül karácsonykor.

– Tudod jól, miért nem!

– Fogalmam sincs – vágtam rá. – Milliónyi, vagy annál is több ember tölti a világon egyedül a karácsonyt. Nem nagy tragédia.

– Engem nem érdekel a milliónyi másik ember. Lehet, hogy nekik ez nem tragédia. Oké. Elfogadom. De neked igenis az. Szeretném megelőzni azt, hogy karácsonykor rendőrök állítsanak be hozzám a halálhíreddel.

Megalapoztam a félelemét azzal, hogy tavaly karácsonykor bevettem két doboz gyógyszert és megittam rá néhány üveg pezsgőt. Péter törte rám az ajtót, és gyomormosás után a tavalyi karácsonyomat a pszichiátrián töltöttem.

– Nem valószínű, hogy éppen téged értesítenének, ha meghalnék – húzogattam a számat.

– Akkor kit?

Vállat vontam.

– Nem tudom – vallottam be. Senkim sem volt. – A hullaházat. Nyilván.

– Ja – morogta. – Nyilván. Egy okkal több, hogy ne hagyjalak egyedül karácsonykor. Szóval szedd össze magad. Holnapután találkozunk!

Elköszönt és bontotta a vonalat. Esélyem sem maradt tiltakozni. A homlokomat a tenyerembe ejtettem, nehezet sóhajtottam. Mindenképpen elő kellett kerítenem egy potenciális vásárlót a házra, méghozzá két napon belül, ha nem akartam lebukni Erika előtt. Mégpedig nem akartam lebukni.

Az egész éjszakát a számítógép előtt töltöttem. Visszakerestem minden üzenetet, amiben a szüleim háza felől érdeklődtek. Eleinte több jelentkező akadt, akik kifizették volna azt az összeget, amit kértem, viszont egyikkel sem tudtam megállapodni. Mert nem igazán akartam. Abban a házban nőttem fel. Csodálatos gyermekkorom színtereként szolgált. Szíven szakadt meg, ha arra gondoltam, el kell adnom, így hát minden vevőben találtam kifogást, folyamatosan elhárítottam őket azzal, hogy már tárgyalok valakivel. Tizennyolc hónap elteltével megcsappant az érdeklődők száma, amit természetesen nem bántam. Egészen mostanáig.

Hajnalban szédültem az ágyamba, és a telefonom kitartó csörgésére ébredtem. A fejemre rántottam a párnát. A zene újra kezdődött, nem akart abbamaradni. Morcosan vettem fel. Hunyorogva néztem az óra digitális zöld számjegyeit. Képes fél nyolckor felébreszteni.

– Oké! Veletek karácsonyozom – morogtam kásás hangon a mobilomba.

Két órája hunytam le a szemem. Jobb lett volna, ha lenémítom a telefont. Vagy sokkal inkább kikapcsolom.

– Elnézést a korai zavarásért. A ház miatt telefonálok.

Az ismeretlen férfihangra felültem az ágyban, az álom utolsó maradéka is eloszlott.

– Nem gond. Nem aludtam – vágtam rá határozottan, reméltem, a reggeli hangom nem árul el.

– Sajnálom, hogy felkeltettem. – Mosolygós hangon kért bocsánatot és nem tiltakoztam tovább. – Semmiképpen nem kockáztatnám meg, hogy megelőzzenek, ugyanis még mindig érdekel az ingatlan. Mondanám, sajnálom, hogy zátonyra futottak a tárgyalásai a másik vevőjével, azonban ez hazugság volna. Kimondottan örülök az e-mailjének. Mikor találkozhatunk?

Tágra nyílt szemmel hallgattam végig, majd megköszörültem a torkom. Egy óra mindenképpen szükséges ahhoz, hogy magamhoz térjek.

– Találkozzunk fél tízkor a ház előtt. Megfelel?

– Hogy a bánatba ne! – nevetett a telefonba. – A mihamarabbi viszont látásra, Mónika!

– Viszont látásra… ööö…

Pedig bemutatkozott, de túl korán volt és túlságosan megdöbbentem, ahhoz, hogy megjegyezzem a nevét.

– Kornél – segített ki. Határozottan éreztem, jót derül rajtam a telefon másik végén.

– Igen. Kornél – ismételtem behunyt szemmel. Simán vissza tudnék aludni.

Miközben lefőztem a kávét, megpróbáltam visszaidézni, mikor találkoztam Kornéllal. Sehogy sem tudtam felidézni sem az időpontot, sem az arcát, sem a benyomásaimat róla. Ő mindenestre emlékezett rám. Nem tudtam, ezt jó jelnek vegyem, vagy baljós ómennek, így aztán jobbnak láttam, ha nem foglalkozom a dologgal. A lényeg, akadt vevőm, és megesküdtem, január másodikán készen állok majd, hogy átadjam a házat. Fáj vagy nem fáj. Megteszem.

Rekordgyorsasággal készültem el, kilenc előtt néhány perccel már a szüleim háza előtt álltam. Néhány hete szedtem rendbe az udvart, viszont a múlt pénteki viharos szél letépett néhány ágat a fákról. Összeszedegettem, és egy kupacra dobáltam őket a kerítés mellé. Odabent kellemes meleg fogadott. Nem akartam, hogy tönkremenjenek a falak, így átlagos tizenhat fokra állítottam a termosztátot. Ha órákig itt lennék, akkor biztosan fáznék, de így, a kinti hideghez képest, egészen elviselhető volt.

Végigjártam a helyiségeket, szeretettel végigsimítottam a régi bútorokon. Ráférne a házra egy alapos portalanítás. A szívem elfacsarodott, amikor arra gondoltam, azt már az új tulajdonosai fogják megejteni.

– Hát vége – suttogtam a csendbe rekedten, majd elmorzsoltam egy könnycseppet. Véglegesen véget ért a gyermekkorom.

Visszakozhatnék. Újra visszamondhatnám az egészet. Elszégyelltem magam a gondolatra. Nem csinálhatok folyamatosan hülyét az emberekből. Saját magamból bármikor, ahányszor szeretném. Az utóbbi időben sűrűn összejött, azonban másokkal nem játszhatok a végtelenségig. Persze sokan, sokféleképpen megteszik, én mégsem akartam beállni a sorba.

Bekukkantottam a spájzba. A stelázsin ott sorakoztak azok a befőttek és a lekvárok, amit Anya tett el három éve. Meg akartam őrizni örökké. A padlásfeljáró előtt megtorpantam. Évek óta nem jártam odafenn, és most késztetést éreztem, hogy felmásszak a meredek falépcsőn. A telefonomra pillantva megnéztem, mennyi az idő és megindultam felfelé a poros feljárón, felnyomtam a csapóajtót. Porral kevert dohszag csapott meg. Elfintorodtam, a garbóm felhúztam az orromra, felcsavartam az égőt és körbenéztem.

Papírdobozok és zsákok hevertek egymás tetejére halmozva. Idegen szemnek talán rendszertelen rendetlenségben, de én felismertem a szervezettséget benne. Arra gondoltam, a régi ruhákat odaadom egy szeretetszolgálatnak. Eszembe jutottak a könyvek, a szüleimnek ugyanis hatalmas gyűjteménye volt. Azokat majd kiválogatom, amire nem lesz szükségem, azt felajánlom a könyvtárnak. Péter meg elviheti a bútorokat, vagy bármit, amit szeretne, ha segít kipakolni a házat. Erika megígérte a nevében és nem kételkedtem benne, hogy jönni fog. Barátnőm sosem ígért olyasmit, amiről tudta, hogy Péter utálná, és fordítva ugyanez a helyzet. Ennyire jól működtek együtt. Mint én és Dani.

A kezem ökölbe szorult, levegő után kapkodtam, rám tört a köhögő roham, mert mélyet szippantottam a padlás állott, rossz levegőjéből, irritálta a torkom. Jobbnak láttam lemenni.

Az nagyszobában egy idegen férfivel találtam szemközt magam. Magas, szövetkabátos. Kedves tekintetű, egészen jóképű. Az a fajta, aki szerintem simán bejön a nőknek és a férfiaknak egyaránt.

Nem emlékeztem rá. Éppen a könyvespolc előtt nézelődött, amikor betoppantam felkapta a fejét.

– Nyitva találtam a kaput. Gondoltam bejövök.

– Remélem, Kornél. – Reménykedtem, hogy nem egy vadidegen állított be körbenézni. Bólintott, én mögé bámultam, keresve a feleségét, a párját. – Egyedül jött? – kérdeztem végül, mert nem bukkant fel senki, neszt sem hallottam odakintről.

– Egyedül.

– Körbevezethetem?

– A férjét nem hozta magával? – Megdermedtem. Kíváncsian vizslatott. – Ha jól emlékszem, múltkor mindketten eljöttek.

Nagy levegőt vettem, a kezem a kabátom zsebébe süllyesztettem, és ökölbe szorítottam.

– A férjem elhunyt – válaszoltam reszkető hangon.

A tekintetébe döbbenet költözött.

– Sajnálom.

Megszorította a karom, nem éreztem erőt, hogy elrántsam az érintése elől.

– Nem tudhatta – suttogtam.

Végignézett fekete öltözetemen.

– Figyelmetlen voltam. Ne haragudjon.

Ami azt illeti, ő is talpig feketét viselt és most zavarba jöttem, mert nem tudtam eldönteni, ő is gyászol vagy valamiféle divatot követ, esetleg szimplán csak szereti a feketét.

– Maga is? – kérdeztem.

Butaság, mégis másként éreztem volna, ha összeköt bennünket a gyász.

Megköszörülte a torkát.

– Az édesapám – felelte elgondolkodva.

– Részvétem – hadartam gyorsan. Most úgy éreztem, jobb lenne, ha mégis csak egyszerűen szereti a feketét.

– Mi történt a férjével?

– Baleset. Tavaly karácsonykor.

Felszisszent. Elengedte a karomat, hátrébb lépett.

– A Kovács annyira gyakori név. Nem hittem, hogy köze lehet hozzá.

– Honnan hallott róla?

Megköszörülte a torkát, elmélyülten bámult valamit a hátam mögött. Szigorúan összeszorította a száját, az arca halovány rózsaszínben játszott

– Körbevezet? – Nem nézett rám. – Úgy emlékszem, tetszett a ház.

Miután körbevezettem, el ámulatba ejtette a ház fekvése, a belső elrendezés, a tágas terek.

– Én is imádom.

– Akkor miért adja el? – érdeklődött.

Azért, mert nem akarom, hogy a barátnőm hazugságon kapjon. Ezt természetesen nem vallottam be neki.

– Ideje – feleltem.

– Beköltözhetne.

– Van lakásom – hárítottam.

Egy lakás, amitől még úgy sem kívánkoztam megválni, mint gyermekkorom színhelyétől. Egy lakás, ahol Danival éltem, és az ő emléke ölelt körbe mindenkor.

– Ugyanilyen kellemes, mint ez a ház? Csendes környéken, gyönyörű kilátással a Dunára?

– Nem egészen.

Ha őszinte akartam lenni magamhoz, akkor beismerem, közel sem ilyen tökéletes a belvárosi lakás. Éjjel-nappal hangos, forgalmas főútra néző ablakai nem sok csodálnivalót kínáltak. Viszont közel esett Dani irodájához, így praktikussági okokból választottuk.

Kornél megfogta a két vállam, maga felé fordított.

– Gondolja át. Ez a ház illik magához. Biztos veszni hagyná?

Gyomrom görcsbeugrott.

– Nem érdekli?

Rám nézett. Gyönyörű barna szemei csillogtak.

– De. Nagyon is érdekel.

– Nem értem.

– Hagyok egy kis időt, hogy átgondolhassa.

– Nekem muszáj felmutatnom egy vevőt – esengtem.

– Pénzre van szüksége?

– Teljesen másról van szó.

Mielőtt elengedte a vállam, megszorította. Jólesett, mert bátorításnak hatott, mintha ki nem mondottan azt közölte volna velem, hogy minden rendben lesz.

– Találkozzunk két ünnep között. Meghívom egy kávéra és elmesélheti, mire jutott.

Bólintottam.

– Rendben.

– Majd keresem. Felveszi a telefont?

Meglepődve néztem rá.

– Természetesen – nyögtem.

– Igyekszem nem túl korán keresni – mondta határozottan. Elpirultam.

– Ne zavartassa magát – vetettem oda tettetett könnyedséggel, miközben kikísértem.

Amikor elhajtott valami újszerű modern kocsival, aminek a nevét nem tudtam, mert nem voltam járatos az autómárkákban, akkor gondolkodtam el azon, hogy elfelejtettem kérdezni a családjáról. Pedig érdekelt, rajta kívül még kik költöznek a szüleim házába. Gyerekbarát környék, nyilván nem magának venne családi házat. Úgy gondoltam, magányos férfiak panellakásban laknak, mert kevesebb a gond vele.

Gondosan bezártam a nagykaput és határozottan visszamásztam a padlásra. A dobozokban kutakodtam, amikor megtaláltam gyermekkorom karácsonyi díszeit. Miután elköltöztem, és saját életemet alakítottam, édesapám kisebb fát állított fel, olyat, ami a nappali asztalán elfért, így kevesebb díszt aggattak rá. Fogalmam sincs, miért hittem, hogy a sok, gyönyörűséges díszt, amiket kimondhatatlanul imádtam, kidobták. Talán azért, mert első évben rákérdeztem és édesanyám azt válaszolta, azok a díszek a gyerekkorom részei. Nyilvánvalónak gondoltam, hogy megszabadult tőlük, mint ahogyan a gyermekkorom is véget ért.

Miután édesanyám meghalt, édesapám fát sem díszített két évig. Nálunk töltötte a két utolsó karácsonyát.

Három dobozban megtaláltam az összes régi díszt, külön négyszögletesre vágott selyempapírba csomagolva, gondosan szalma közé helyezve, hogy véletlenül se törjenek össze. Megismertem édesanyám keze munkáját, ő ennyire precízen minden apróságra odafigyelt.

Könnybe lábadt a szemem, ahogy az első rózsaszínű, átlátszó üveggömböt a kezembe vettem. Megsimogattam, majd finoman visszasimítottam rá a papírt.

Olyan óvatosan, lassan vittem le a dobozokat és helyeztem a nagyszoba poros szőnyegére, amennyire csak tudtam. Mindhárom dobozzal megismételtem a manővert. Feltekertem a fűtést, előkotortam a porszívót, nekifogtam a takarításnak. Mire észbe kaptam, besötétedett.

Elégedetten néztem körbe a házban. Csillogtak-villogtak a polcok, kellemes gyöngyvirág illat terjengett mindenütt. Hirtelen felindulásból kocsiba pattantam, és felkerestem a legközelebbi fenyőfa árust. Ugyan, holnap már szenteste, de még éppen tudtam miből válogatni. Az árus fiatalember kedvesen megengedte, hogy körbenézzem a kínálatot, megforgatta nekem az összes fát, amíg ráakadtam a legszebbre. Másfél méteres, formás ágak terebélyesen terültek szét a törzse körül. Szívsajogva figyeltem, ahogy a fiatalember hálóba tekerte, és bedobta a csomagtartómba. Reméltem, mindennek ellenére egyben marad, és megússza a kalandot.

Átjárt az izgalom, ahogy lassan bekanyarodtam a szülőházam elé. Kinyitottam a nagykaput, beálltam az udvarba. Elhatároztam, a ma éjszakát itt töltöm. Talán az ünnepeket is.

A fenyőfát a falnak támasztottam, felszaladtam a padlásra a fenyőtalpért. Gyorsan megtaláltam, mert átláttam a káoszt. Ismertem a rendszert a rendezetlenségben. A tenyerem ragadt, mire sikerült megfelelően befaragnom a fát, a nagyszobát gyanta és fenyőlevél illata töltötte be. A szoba közepére helyeztem a karácsonyfámat, és mielőtt nekiláttam a díszítésnek behunyt szemmel élveztem. Régen éreztem azt a békét, ami akkor körülölelt.

Kinyitottam a dobozokat, egyenként megcsodáltam gyermekkorom díszeit. A hófehéren csillogó tetejű házacskákat, a fenyőfaformákat, hóemberkéket, aprócska mikulásokat, és a kézzel festett gömböket. Mindegyikről eszembe jutott számtalan emlék. Édesanyám csilingelő kacagása, édesapám karcos nevetése, habos kakaó, édes sütemény, szánkózás a kert végi dombon.

Késő este lett, mire sikerült feldíszítenem a karácsonyfámat. Plédet vettem elő és az ülőgarnitúrára kucorodtam. Kényelmesen elfértem rajta, anélkül, hogy kihúztam volna. Egy bolyhos díszpárnát húztam a fejem alá, a fenyőfaizzó színes fényeit bámultam, hamarosan elnyomott az álom.

Régen aludtam ennyire kellemesen. Az ablakon beszökő nap fénye végigcirógatta az arcomat. Kinyitottam a szemem, mosolyogva figyeltem a világító fámat. A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, mennyi az idő. A képernyő sötéten ásított rám. Kicsit lustálkodtam, mielőtt feltápászkodtam. A táskámból előkotortam a töltőmet. A mobilom kijelzője tíz órát mutatott és rengeteg nem fogadott hívást Erikától.

– Ó te jó ég! – üvöltött barátnőm a telefonba. – Már azt hittem csináltál magaddal valamit.

– Aludtam – feleltem.

– Egy órája itt állok az ajtódban. Már szóltam Péternek, hogy jöjjön, és törje be az ajtót. Úton van, értesített egy tűzoltó haverját is. A frászt hoztad ránk! Nem hallottad, hogy csengetek meg dörömbölök?

– Nem vagyok otthon.

– Tessék?

– Jól vagyok. Mindössze szeretnék néhány napot egyedül lenni. Megérted?

– Nem. Nem értem meg!

Tudtam, Erikával nehéz dolgom lesz, mert amit egyszer a fejébe vett, annak úgy kellett lennie. Emellett természetesen tudtam, hogy jót akart, ennek ellenére most úgy éreztem muszáj egyedül átgondolnom néhány dolgot. Danit egy éve vesztettem el, és ahogy arra Kornél rávilágított, szerettem a szülői házat. Most éreztem, hogy feltölt.

– Sajnálom! Megígérem, hogy huszonhatodikán délután meglátogatlak benneteket.

– Esküszöl? – kérdezte csendesen. Úgy éreztem kezd belenyugodni a döntésembe.

– Esküszöm – mosolyogtam magamban.

– Péter alig várja, hogy körülnézhessen a házban. Legszívesebben most azonnal odamenne.

Nyeltem egy nagyot, reméltem, Erika lódít egy kicsit. Nem szerettem volna, ha fény derül a búvóhelyemre.

– Most semmiképpen nem alkalmas – feleltem, próbáltam határozottan szólni. – Hamarosan megbeszéljük!

– Holnap videocseteljünk – indítványozta. – Látni akarom, hol töltöd a karácsonyt.

– Felveszem a telefont, ha hívsz, de semmi videó hívás – ellenkeztem.

– Csak nem valami pasival léptél le, anékül, hogy nekem szóltál volna! Tudod, mennyire veszélyesek ezek az internetes társkeresők. Tudod, mennyire ellenzem. Azért nem szóltál előre?

– Era – szóltam rá szelíden, hogy véget vessek a szóáradatának, és végre levegővételre kényszerítsem. – Nyugodj meg. Egyedül vagyok. Csak szükségem van időre, hogy átgondoljam az életem.

Erika sóhajtott.

– Nem fontolgatsz semmiféle életellenes tettet elkövetni?

Felnevettem a körülményes megfogalmazást hallva.

– Meg sem fordult a fejemben ilyesmi.

– Biztos?

– Biztos – vágtam rá. – Mindössze újratervezek. Nem készülök meghalni.

– Hát jó. – Érezhetően kezdett megkönnyebbülni. – Biztos nem jössz át? Szívesen látnánk, nálunk is tudnál újratervezni. Segíthetnénk Péterrel. Tudod milyen kreatív és gyakorlatias.

– Ne haragudj. Ha eldöntöttem, mihez kezdjek, akkor mindenképpen meghallgatom a véleményeteket, szívesen fogadom a jó tanácsokat, de ez most az én ügyem. Jó helyen vagyok.

– Biztos? – kérdezte bizonytalanul. – Küldhetnél képet, hogy elhiggyem.

Bevillant egy ötlet.

– Rendben. Később küldök néhányat.

– Komolyan? – lelkendezett. – Megkönnyebbülnék.

Hosszan búcsúzkodtunk, mire végül letettük a telefont. Én pedig utolsópillanatos vásárlóként – mint aki éppen most döntötte el, hogy magának készíti a karácsonyi menüt – felkerekedtem, és a legközelebbi bevásárlóközpontba kocsikáztam. Útközben bekapcsoltam az autórádiót. Már nem fájt, amikor meghallottam Mariah Carey All I Want For Christmas Is You című dalát. Együtt énekeltem a rádióval, miközben bekanyarodtam a parkolóba.

Úgy tűnt, nem én vagyok az egyetlen utolsópillanatos a környéken, mert hatalmas tömeg válogatott a lepusztult polcok között. A szemfülesebbek korán lerabolták a szupermarketet, így meg kellett elégednem a maradékkal. Arra a gondolatra, édesanyám karácsonyi menüjét készíthetem el, örömömben táncot járt a szívem. Mióta elment, nem ettem sem töltött pulykát, sem fahéjas burgonyát, sem pedig aszalt szilvás pudingot. Izgalom járt át, a nyál összefutott a számban, amikor elképzeltem, a terített asztalon a finomságokat, és az egy pohár vörösbort mellé.

Ma délután megfőzök, és két napig lazítani fogok. Bekucorodom édesapám kedvenc hintaszékébe, egy pohár teával vagy kakaóval. Olvasgatni fogok a szüleim könyveiből, vagy végignézem a réges-régi fotóalbumokat.

A jövőmről nem sokat kellett gondolkodnom, amint Kornél kitette a lábát, tudtam, nem adom el a házat. A lakás értéke sokkal nagyobb, nem is szerettem, mindössze Dani emléke miatt ragaszkodtam hozzá. Viszont Danira tudtam emlékezni bárhol. Örökké az életem része maradt. Ugyanúgy ahogyan a szerelmünk, és az együtt töltött hat évünk. A jó és a rossz dolgok egyaránt. Viszont az emlékével tovább tudtam lépni. Eljött az ideje.

Annyira elgondolkodtam, hogy összekoccantam egy másik kosárral. Nyilván a gazdája éppen ugyanannyira belemerült a gondolataiba, mint én.

– Mónika!

Felkaptam a fejem a csodálkozó hangra. Kornél araszolt hátrébb a polcok között szégyenlős mosollyal.

– Bocsánat.

Tetszett, ahogy zavarba jött, pedig én pontosan ugyanolyan hibás voltam abban, hogy egymásnak koccantunk, mint ő.

– Szintén utolsópillanatos? – kérdeztem a lehető legbarátságosabb hangon.

– Úgy tűnik – nézett körbe. – Igazság szerint elfelejtettem a karácsonyt.

– Lehetséges elfelejteni? – álmélkodtam.

– Nincs miért megünnepelnem. Igazság szerint, kitörölném a naptáramból ezt a három napot.

Tavaly én is úgy gondoltam, mindörökké így lesz, most mégis itt állok, várakozásteljesen. A karácsony nem arra való, hogy kitöröljük a naptárból.

– A karácsony éppen megfelelő időpont arra, hogy újraértékeljünk mindent, ami fontos számunkra.

– Vannak dolgok, amiket nem lehet újraértékelni. Amik mindörökre azok maradnak, amik. Amiket legszívesebben meg nem történté tennénk. Magának nincsenek ilyenek?

– Nincsenek – vágtam rá magabiztosan.

– Még a halálesetek sem?

Danira gondoltam. A szüleimre.

– Még a halálesetek sem – feleltem. – Ezek éppen azok a dolgok, amikre ráfér az újraértékelés. Mit gondol, Kornél? A halottak azt várják tőlünk, hogy mindörökké gyászoljuk őket? Azt várják, hogy elfelejtsünk élni, ugyanúgy eltemessük magunkat, ahogyan őket? Élve? Ezt gondolja?

Kornél a hajába túrt.

– Nem tudom.

– Én tudom, hogy ilyet nem kívánnak tőlünk. Ha szerettek minket, akkor a túlvilágon is azt szeretnék, hogy megtaláljuk a boldogságunkat.

– Mi van azokkal, akik nem szerettek minket? – kérdezte vissza. Nem értettem, hogy jutott eszébe ilyesmi. – Akik nem ismertek minket?

– Sok horrorfilmet néz – mosolyogtam rá.

– Sok sötét árny kapaszkodik a lelkembe.

Úgy mondta, mint aki el is hiszi. Megborzongtam.

– Lenne kedve vidámabb témákról társalogni?

– Igazából szeretnék magával vidámabb témákról társalogni – bólintott.

– Egyedül lesz karácsonykor?

– Igen. Úgy tervezem, dolgozom egy keveset. Vagy inkább megfeszített tempóban, hogy kizárjak mindent.

A kosaramra néztem, majd rövid gondolkodás után levettem még egy üveg bort a polcról.

– Töltse velem az ünnepeket.

Magam is meglepődtem, milyen hirtelen ötletnek engedtem. Sosem hívtam idegeneket magamhoz látogatóba, nem még napokra. De valahogy olyan érzés kerített hatalmába, hogy ott áll mellettem Dani, a szüleim, körbeölelnek, és vigyáznak rám. Mintha ők sugalmaznák, ezt a meghívást.

– Szeretném, de…

Kornél megakadt. Sejtettem, a következő pillanatban már az udvariassági köröket fogjuk futni, hogy aztán a pénztárnál elbúcsúzzunk egymástól, ezért közbevágtam.

– Csak, ha a munkát otthon hagyja. – Bizonytalanul nézett rám, én meg határozottan folytattam. – Így egyikünk sem maradna egyedül. Fogja fel amolyan terápiának. Mesélhetne azokról a sötét árnyakról.

Hálás voltam neki, amiért lemondott a házvásárlásról. Neki köszönhettem, hogy nekifogtam az átértékelésnek. Ennyivel tartozom, hogy megindítom egy boldogabb élet felé. Hátha nekem is sikerülhet, mert Kornél nem látszott túlzottan boldognak. Talán a karácsony miatt. Állítólag karácsonykor megnövekszik az öngyilkosságok száma, mert a magány ilyenkor mélyebb, és a kilátástalanság sűrűn sötét. Ha Kornélt megmentem az öngyilkosságtól, az vitathatatlanul egy jó pont nekem. Azt hiszem a megfeszített munkába is bele lehet halni, a munkaalkoholizmus is az öngyilkosság egy formája.

– Ha nemet mondok, elrabol? – kérdezte, végre megjelent újra az a játékos mosoly a szája sarkában.

Együtt főzőcskéztünk. Kornél sosem hallott a mennyei töltött pulykáról, sem a fahéjas burgonyáról, de még az aszalt szilvás pudingról sem. Hagyományos halászlevet rittyentett, elkészült vele, mire én a pulykát egyáltalán a sütőbe toltam. Így megegyeztünk, hogy halászlét ebédelünk, a pulykát meg vacsorára fogyasszuk, és az lesz a következő néhány napra való betevőnk.

A délután folyamán lőttem néhány képet Erikának, hogy megnyugodjon. A hó éppen akkor kezdett szállingózni, így lekaptam egy hópihét az egyik fűszálon. Készítettem fényképet a kedvenc díszemről a karácsonyfámon. Lefényképeztem a halászlét a tányéron, a sültpulykát az ünnepélyesen megterített asztalon.

Még mindig nem tudom, hol vagy – írta vissza egy mosolygó fej kíséretében. – De azt látom, éhen halni nem fogsz! Boldog karácsonyt!

Visszaírtam neki, hogy boldog karácsonyt és félretettem a telefonomat. Feltűnt, Kornél elő sem vette a mobilját. Elszomorított, hogy egyetlen ember sem volt olyan fontos az életében, hogy legalább egy kósza üzenetet írjon neki, nyilván senkitől nem várt jókívánságokat.

Jólesett, hogy Kornél kimondatlanul is megértette, nem szex társaságnak hívtam, nem egy jó kis numerára vágytam. Elfoglalta, sőt belakta a szüleim szobáját, a gyermekkori zugomat pedig meghagyta nekem.

Általában a nappaliban töltöttük az időnket, a karácsonyfa előtti kanapén, az izzó villózásait figyelve, vagy csak gyönyörködve a díszekben egy pohár bort szorongatva. Frank Sinatra karácsonyi albumait hallgattuk unos-untalan bakelit lemezen. Néhol recsegett, olykor megugrott a tű, de utánozhatatlan hangulatot varázsolt a szobába.

Kornél jó társaságnak bizonyult. Sokat kérdezett Daniról, meghallgatta a róla szóló történeteimet. Velem nevetett a vicces részeknél, papír zsebkendőt tolt elém, amikor sírtam. Azzal, hogy órák hosszat beszéltem Daniról, úgy éreztem megtisztulok. A gyász szelídült, és hajnal felé már nem fájt annyira beszélni róla. Kornél hallgatott, alig szólt közbe. Néha úgy tűnt egészen máshol járnak a gondolatai, nem figyel rám, aztán hamarosan kiderült, hogy mindig képben volt, minden szavamat követte. Magáról keveset beszélt. Nem faggattam. Talán önzőségből, mert jólesett beszélni.

Hajnalban elbúcsúztunk egymástól, és nyugovóra tértünk. Ki-ki saját szobájában. Ismételten jól aludtam.

Reggel hólapátolásra ébredtem. Az ablakom alól jött az ismerős hang. Egy pillanatra csukott szemmel megrohantak gyermekkorom emlékei, amikor édesapám lapátolta a havat, én pizsamámra húztam a nagykabátomat és a csizmámat, úgy rohantam ki hozzá. Annyira szerettem a hóesést, a havat. Édesanyám beparancsolt, és amíg felöltöztem, teát készített. Csak azután mehettem ki, miután megettem a vajas-mézes kenyeremet, és megittam a gyömbér teámat. Addigra édesapám befejezte a hólapátolást és együtt építettük meg a hóemberemet, majd a szomszéd gyerekekkel szánkózni meg hógolyózni mentünk. Mire átfagyva hazaértünk jólesett a forró leves, a vastag, horgolt pacsker, az otthon melege.

Kinyitottam a szemem, egy köntöst magamra kapva, papucsban kibotorkáltam a ház elé. Térdig érő hó esett az éjszaka, Kornél éppen végzett a hólapátolással. Felnézett, hátralökte a sapkáját a szeméből.

– Menjen be. Megfázik – szólt rám aggodalmaskodóan.

Teával és vajas-mézes kenyérrel vártam. A kabátját a konvektor elé terítette egy szék támlájára, vizes csizmáját mellé, egy rongyos szőnyegre. Honnan tudta, hogy az a szőnyeg pontosan ebből a célból került oda? Sáros, havas cipők szárogatására.

– Nem fogja megbánni, ha itt marad. Gyönyörű környék.

Maradhatna maga is – akartam mondani.

A szívem elszorult, a gyomrom görcsbe ugrott. Annyira szerettem volna, ha örökre így maradunk. Itt a kis szülői házamban, az emlékekkel, a nevetésekkel a sírásokkal. Főzőcskéznénk, beszélgetnénk. Azaz csak én beszélnék, ő meg hallgatna. Felesleges magyarázkodás nélkül értene és egyszer talán ő is elkezdene beszélni. Mennyire szerettem volna!

– Köszönöm, hogy nem engedte, hogy eladjam – feleltem rekedten.

A teájába bámult.

– Nem hagyhattam, hogy örökre megbánja, és élete végéig ezzel a teherrel éljen.

– Honnan tudta?

Felnézett. Egyenesen a szemembe.

– Szereti, nem?

– Igen. Szeretem – vágtam rá.

– Láttam, éreztem, hogy fáj a szíve érte. Megértettem. Valahogy így voltam magam is. Csak hát, maga volt itt előbb, Mónika. Az öné.

Lehetne a miénk – gondoltam. Reméltem, olvas a tekintetemből.

Talán így is volt, mert megrázta a fejét. Néztem, ahogy beleharap a kenyérbe, a méz lefolyt az állán, át az ujjaira. Mozdultam, hogy odahajoljak és lenyaljam, de időben észbe kaptam. Uram Isten, mik jutottak az eszembe. Elkaptam a tekintetem, mert zavarba jöttem saját gondolataimtól. Féltem, Kornél megsejt valamit arról, mik járnak a fejemben.

Nevetős napunk volt. Fényképeket nézegettünk. Észre sem vettem, mikor bújtam oda Kornél karjába, hogy mindketten lapozgathassuk a vastag, széles lapú, nehéz fotóalbumot. Amikor ráeszméltem a helyzetemre, behunytam a szemem, egy pillanatig megengedtem magamnak, hogy belefeledkezzem Kornél illatába, a rámtörő kellemes érzések hatalmukba kerítettek, nem engedtek. Így maradtunk, és meséltem. Ő pedig hallgatott.

Hajnaltájt elköszöntünk egymástól.

Reggel eszembe jutott, azt ígértem Kornélnak, megszabadítom a démonaitól. Erre én ráztam le magamról a bilincseimet, és szabadítottam fel a lelkemet.

Együtt kávéztunk.

– Délután meglátogatom a barátnőmet. Velem jön?

– Igazán nem akarok zavarni.

– Nem zavarna. Örülnék, ha eljönne.

Kornél a szemembe nézett.

– Tudom, hogy örülne – felelte.

Leesett az állam. Nyitott könyv voltam a szánára, akiben úgy olvas, ahogy szeretné? Ismeri a legtitkosabb gondolataimat is?

– Akkor? Velem jön?

– Nem mehetek.

– Miért nem? – Olyan makacsul értetlenkedtem, mint egy kisgyerek, és éppen ugyanúgy követeltem a válaszokat.

– Ideje hazamennem.

– Nem mehet haza. Meg sem küzdött a démonaival. Még mindig a lelkébe kapaszkodnak, és nem eresztik.

A hangom könyörgőre sikeredett, ő elmosolyodott.

– Van, amivel értelmetlen harcolni. Van, ami napról napra nehezebb teherré válik. – Megfogta a vállam, mert biztosan látta, hogy ajkamra tolul az a sok kérdés, a rengeteg miért. – Ne kérdezzen. Csak fogadja el, hogy létezik olyasmi, amit nem lehet meggyógyítani.

Megráztam a fejem.

– Nem fogadhatom el. Megígérte, hogy átértékeli a halottaival kapcsolatos érzéseit. Maga jön. Eleget beszéltem én. Addig sehová sem megyek, amíg nem végeztünk.

Bevezettem a nappaliba, lenyomtam a kanapéra. Törökülésbe helyezkedtem vele szemben, figyelmesen az arcára néztem.

– Idegesítően tud nézni – mondta csendesen. – Olyan érzésem van tőle, hogy a vesémig lát.

– Pedig nem látok.

– Jobb lenne, ha tudna olvasni a gondolataimban.

Elpirultam.

– Gondolja?

Komolyan bólintott.

– Könnyebb lenne. Mert beszélni. Magának. Nem tudok erről.

Felsóhajtottam.

– Pedig el kell keserítenem, nem tudok gondolatokat olvasni.

– Nyilván. Ha tudna, sosem enged be az életébe.

– Kénytelen lesz szavakba önteni mindazt, ami a fejében van, mert nem értek a rébuszokhoz – közöltem szigorúan.

Megkönnyebbültem, amikor újra elmosolyodott.

– Maga nagyon kedves, és vicces lány, tudja?

– Nem. Nem tudom. És már nem vagyok lány – fedtem meg. – Özvegy vagyok.

Fekete özvegy.

Hogy a fenébe jutottak eszembe ilyen baromságok?

Fészkelődött a kanapén.

– Jobb, ha én most elmegyek.

– Megígérte.

Felugrott.

– Nem ígértem semmit. Nem beszélhetek. Erről, pont magával nem beszélhetek, Mónika!

Úgy rohant ki, mint ahogy egy tornádó végigsöpör a városon. Megdöbbenten néztem, és amikor észhez tértem utánaszaladtam. Nagykabátban szorongatta a kilincset, a vállára vetette az utazótáskáját.

– Ne menjen el! – kapaszkodtam a karjába. Miért magázódunk még mindig? – Kérlek! Ne menj el! Megígérem, nem faggatlak többet!

Remegett a hangom, annyira szerettem volna, ha marad. Megrándult a szája széle.

– Miattam halt meg – mondta.

A kezem lehullott a karjáról. Döbbenten néztem rá.

– Miről beszélsz?

A tekintetében bujkáló fájdalom mindent megmagyarázott. A gyomrom görcsbe rándult, szívem a torkomba ugrott.

Nem. Nem. Nem! – dübörögte. – Nem lehet!

Szememet csípték a könnyek.

– Sajnálom, hogy elvettem tőled, én pedig büntetlenül megúsztam. Jó volt az ügyvédem, az özveggyel is könnyen boldogult. Hatott az együttérzésére, azzal, hogy előadta, mennyire esendő vagyok, mennyit veszítettem én is. Rosszkor voltam rossz helyen – hadarta, szinte levegővétel nélkül. – Még mindig azt mondod, el lehet engedni a démonokat?

Megfordult, én pedig végignéztem, ahogy keresztülmegy a kerten. A hó ropogott a lába alatt. Amikor becsukódott mögötte a nagykapu, akkor zuhantam össze.

Erika nem győzte adogatni nekem a papírzsebkendőket.

– Nincsenek véletlenek – ismételgette folyamatosan. – Baleset volt. Neki éppen úgy, mint Daninak. Azt mondtad, nem tudták egyértelműen bebizonyítani a vétségét.

– Mert jó volt az ügyvédje – szipogtam. – Beismerte.

– Vagy csak ezt akarja hinni. A túlélők lelkiismerete nem hagyja élni.

– Belehalok – nyögtem.

Erika a szemembe nézet.

– Mondd, mibe halsz bele, Moncsika? – kérdezte gyengéden. – Abba, hogy ott volt tavaly karácsonykor, ugyanabban a balesetben és túlélte, vagy abba, hogy beleszerettél, és tudod, sosem látod többé?

– Megölte Danit – zokogtam.

– Dehogy ölte meg! A bíróság felmentette. Nem találták vétkesnek. Rosszkor volt rossz helyen. Megesik. Ne felejtsd el, Dani vérében találtak alkoholt, ami nem olyan meglepő, hiszen céges karácsonyról tartott hazafelé.

A lelkem mélyén nem értettem, miért nem hívott taxit, ha ivott. Még, ha csak egy pohárkával is. Miért kockáztatott? Tudta, hogy hazavárom.

– Már majdnem hazaért – üvöltöttem elkeseredetten. – Majdnem otthon volt. Haza kellett volna érnie hozzám.

Erika magához ölelt.

– Tudom, drágám – simogatta meg a hajamat. – Tudom.

– Senkim sem maradt.

Ami azt illeti Kornélnak sem. De ez valahogy nem érdekelt.

– Én itt vagyok, vigyázok rád – suttogta Erika a fülembe.

Kornélnak egyetlen barátja sem maradt. Talán szándékosan intézte így. Talán büntette magát a hülye lelkiismerete miatt. Talán valóban nem az ő hibája volt, mindössze rosszkor volt rossz helyen. Ugyanúgy ottmaradhatott volna, mint Dani.

Erika karjába kucorodva magamhoz vettem a telefonomat.

Találkozzunk! – írtam.

Szinte azonnal jött a válasz.

Azt hittem többé látni sem akarsz.

Én is azt hittem – válaszoltam. – De muszáj ezt megbeszélnünk! Tudnom kell, mi van benned!

Reméltem végre feloldódik, és elmondja, mi az, ami bántja, ami nem hagyja élni. Sejtettem, hogy a baleset óta kapaszkodnak azok az árnyak a lelkébe, és húzzák a sötétség felé.

Beszéljünk – írta a következő üzenetben.

Holnap várlak ebédre a szokott helyen – pötyögtem be sebesen. – Ezúttal te beszélsz, én pedig hallgatok. Vállalod?

Amikor egy okét kaptam válaszul Erikára mosolyogtam. Ő megsimogatta a vállamat.

– Minden rendben lesz.

Elhittem neki.