Újratervezés

Dina a telefon kijelzője fölé hajolt, lába folyamatosan járt a szék alatt, ezzel ütemes kaffogásra késztette a papucsát, kezében remegett a mobil. Érzékei eltompultak, mintha víz alá merült volna. A frissen főtt kávé illata hiába töltötte meg a kicsinyke konyhát, a fürdőszobából áthallatszó víz zubogása erősítette a merülés érzetét benne, és Gábor hiába fütyörészte Dina kedvenc dalát. ő fel sem fogta. Mindössze a kijelző betűit látta tisztán, a vonalak élesen kirajzolódtak a háttérből.

Dina az álmára gondolt. Mi a fene volt, ha nem figyelmeztetés?

Felkapta a fejét, amikor abbamaradt a vízcsobogás, hamarosan kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Dina sebesen odacsúsztatta a telefont az asztal másik szélére, a mikro elé púpozott újságkupac mellé. Tenyerébe fogta a csészéjét és a még mindig meleg kávé fölé hajolt. Az illata rendszerint életre keltette reggelenként, azelőtt, hogy belekortyolt, de most görcsbeugrott a gyomra. A gőz az arcába kúszott, pislogott néhányat, így sikerült elűznie a könnyeket.

Gábor lehuppant mellé, elkapta az odakészített csészéjét.

– Tündér vagy – mormogta. Dina felpillantott. Gábor tekintete éppen akkor akadt meg a mobilon. – Megvan a telefonom – jelentette be diadalmasan, miközben Dinára vigyorgott.

A lány kibámult az ablakon. Hajnalodott, úgy vöröslött az ég alja, mintha véráldozattal köszöntene rájuk a nap.

– Volt egy álmom.

– Hm – morrant mellette Gábor. – Olykor én is álmodom, csak reggel már sosem emlékszem, mit.

Dina felkapta a fejét. Észre sem vette, hogy kimondta. Talán jobb is így. Kibeszélheti, mielőtt délután belesüpped a pszichológusa foteljébe, és ott tör ki belőle az egész.

– Fura volt.

Gábor letette a csészéjét, előrehajolt.

– Akarsz róla beszélni? – kérdezte komoly képpel, de a vidámság ott bujkált a szeme sarkában.

– Szeretnék – nyögte ki Dina bátortalanul.

– Akkor rajta. – A férfi a mobiljára pillantott. – Van még fél órám.

– Azt álmodtam, hogy az egész életünknek semmi értelme. Játékszerek vagyunk. Bábok, akiket ide-oda tologatnak egy játszótéren.

Gábor felhúzta a szemöldökét.

– Ez mintha szembemenne mindennel, amiben hiszel.

Dina az asztalterítőt simogatta. Természetesen tudta. Az ő hite szerint a lélek mindig azt kapja, amit megérdemel. Hitt a karmában. Éppen ezért riasztotta meg az álma. Hiszen voltaképpen az ő agyában fogant, saját fantáziájából született a rémálom, amiben minden értelmetlen.

– Végülis csak egy álom volt. Valahogy mégis annyira valóságosnak tűnt.

– Elmeséled?

***

Váratlan és Hirtelen születésükkor kapták a nevüket, ugyanis Hirtelen szinte előzmények nélkül csusszant erre a világra, Váratlanra pedig nem számítottak, meglepetésszerűen bukkant fel, amikor követte ikertestvérét. Nevükhöz méltóan cseperedtek, folyamatosan arra késztetve Anyaapát, hogy újratervezzen.

– Hamarosan visszatérek. Addig, ha lehetséges, ne okozzatok semmiféle galibát! – szólt az ikrekre Anyaapa aznap reggel, mielőtt elindult otthonról.

Az ajtó becsapódott. Az ikrek tekintete egymásra villant, csibész mosoly ömlött el az arcukon. A Mindenség terme volt kedvenc helyük, ahol szabadon garázdálkodhattak, amikor Anyaapa elment hazulról. Sosem zárta be az ajtókat, annak ellenére, hogy tisztában volt ikrei természetével.

– A hirtelen és a váratlan események az élet velejárói – mondogatta. – Amolyan karma.

Így hát Hirtelen és Váratlan lesték az alkalmat, mikor szabadulhatnak be a Mindenség termébe. Előtte el kellett menniük két testvérük szobája mellett.

Bekukkantottak fivérük nyitott ajtaján. Fájdalom a földön ült, körülötte megnyomorított, sebzett bábuk hevertek szanaszét, vagy a plafonról lelógatva, zsinórra rögzítve himbálóztak. Fájdalom előtt is feküdt néhány horpadt példány. Ezekbe éppen vastag tűket döfködött, miközben démoni torokhangon kacagott. Felnézett, összeszűkült a szeme, amint észrevette az ikreket. Váratlanra és Hirtelenre menten bábuzápor zúdult, így az ikrek inkább sarkon fordultak.

Nővérük, Szeretet szobájából éteri muzsika szűrődött ki. Az ikrek bedugták fejüket, hogy meggyőződjenek róla, Szeretet sem akadályozhatja meg a mókájukat. Nővérük a fotelban ült, karjában puha takaróba bugyolált bábukat ringatott, lábával bölcsőt hintáztatott. A szobája csupa szín, melegség, puhaság, színtiszta zene. A bábui, amikkel éppen nem foglalkozott, párnázott ülőalkalmatosságokban, vagy ágyakon pihentek.

– Unalmas – fordult el Hirtelen és Váratlannal a nyomában besurrant a Mindenség termébe.

Odabent sötétség fogadta őket, mindössze halovány fény táncolt a falakon. Az egész teret kitöltő kék üveggömbben nyüzsögtek a bábuk, néhol olyannak tűnt, mintha hangyaboly burjánzott volna. Az ikrek leemelték a védőburát és kíváncsian nézték a zsivajt.

Idősebb pár ordítozott egymással egy tízemeletes panellakás földszinti konyhájában. Váratlan elővette a bicskáját, levágta a vékony szálon függő lámpát, úgy hogy az a konyhaasztalra esett és ripityára törött. Egymásra nevettek, amint meglátták a rémült némaságot az imént még veszekedő házaspár arcán.

– Mint, amit elvágtak – hahotázott Váratlan. – Most te jössz!

Hirtelen belecsapott az óceánba. A víz fodrozódott, magas hullámokat vetett, majd mindenestől elsodorta az útjába kerülő épülteket és bábukat.

– Mint egy becsapódás – kacagott.

Fiatal fiú és lány andalogtak kéz a kézben egy falucska utcáján. Az ikrek végigkövették a napjukat.

– Túl tökéletes – fintorgott Hirtelen, miközben a copfját tekergette az ujja köré. – Túl meseszerű. Még Anyaapa történeteiben sincsenek ilyen szirupos túlzások.

Váratlan egyetértően bólogatott.

– Veszettül azonos hullámhosszon rezegnek. Működik köztük a kémia, emellett bőségesen akad mondanivalójuk egymás számára.

– Ráadásul gyereket akarnak. El tudod képzelni, milyen túlzóan édeskés gyerekkora lenne annak a porontynak? – billegett Hirtelen elmélázva.

Váratlan megvakarta a kobakját.

– Bolygassuk meg őket kicsit. Melyiket vegyük ki?

Hátuk mögül megszólalt Fájdalom reszelős hangja.

– Én akarom!

– Ez nem igazság! – kontrázott rá Szeretet. – Ha az ikrek mókáznak, mindig te kapod a babákat.

Fájdalom konokul felemelte az állát.

– Mert én észreveszem, ha rosszban sántikálnak.

– Most én szeretném! – kérte szelíden Szeretet.

Váratlan megrántotta a száját, derült égből villámcsapást játszott. A távoli házak mögül előrángatott egy másik bábot, és a pár közé állította.

– Játsszuk azt, hogy a srác inkább őt válassza, mert nagyobb a...

–… az IQ-ja?

Váratlan felröhögött.

– A bankszámlája. Természetesen.

Hirtelen elfintorodott.

– Természetesen.

Váratlan mesterkedése összekeveredett Hirtelen két legyet egy csapásra játékával, így Fájdalom és Szeretet hamarosan mindketten megkapták, amit akartak.

A fiú Fájdalom markába repült, a lányt Szeretet ölelte a keblére.

A mókát Anyaapa felbukkanása szakította félbe.

– Kértelek benneteket, ne okozzatok több galibát – szólt az ajtóból Anyaapa csendesen. – Mutassátok, ezúttal kiknek az életére törtetek?

Fájdalom és Szeretet engedelmesen nyújtotta Anyaapa felé a bábuját. Anyaapa megcsóválta a fejét.

– Nem teljesítették be a sorsukat – állapította meg. – Kénytelenek lesznek újra élni az életüket.

Az ikrekkel a nyomában elindult a kert végében álló kis lakhoz, ahol Dézsavíz lakott. Dézsavizet valójában Déjà vunak hívták, ám az ikrek, amikor beszélni tanultak, félreértették a nevét, így keresztelték át.

Dézsavíz a helyiségben elterpeszkedő asztal fölé hajolt, milliárdnyi részből álló kirakós darabkáit illesztette össze. Jöttükre felpillantott, arcán bosszúság.

– Több évi munkám veszett kárba – mutatott a lyukas területre, ahol szanaszét hullottak a töredékek. – Lehetséges lenne, hogy egyetlenegyszer ne tegyetek tönkre jól funkcionáló összekapcsolódásokat? – bosszankodott.

Az ikrek vigyorogva vállat vontak.

– Túl jól működtek együtt – morogták.

– Abban a helyzetben – javította ki őket Anyaapa.

– Sok tapasztalat állt előttük – dohogott Dézsavíz, miközben a tenyerébe söpörte a kirakós összekuszálódott darabkáit. – Újratervezésre lesz szükség – nézett fel Anyaapára.

– Intézkedem, hogy megismétlődjön megtapasztalásuk sorozata. – Egy-egy nyaklevest kevert le az ikreknek kétfelől. – Hatékonyan romba döntöttétek életek munkáját.

– Mi nem tehetünk róla – visszhangozta Váratlan és Hirtelen egyszerre.

– Ezzel egyetértek, Anyaapa – vágott komoly képet Dézsavíz. – Nem ők tehetnek róla. Meglehet, ha bezárnád a Mindenség termét, többé nem fordulna elő ilyesmi.

– Nem tehetem – válaszolta Anyaapa. – Hirtelen és Váratlan okkal jöttek erre a világmindenségre. Szerepük van a kirakósodban, ha most bosszankodsz is miatta. Általuk lesz színesebb az összkép, ha egyszer összeáll.

Dézsavíz kedveszegetten az ábrát tanulmányozta.

– Meglehet. Feltéve, ha valaha összeáll.

– Átküldöm Hitet. Úgy tűnik, szükséged van támogatásra.

– Ja, az jó lesz – morogta Dézsavíz az orra alatt. – Egyben segíthetne visszaállítani a széthullott darabkákat.

– Az a te feladatod, Déjà vu.

Eközben az ikrek az asztal körül sertepertéltek, kezükbe vettek egy-egy darabkát és figyelmesen tanulmányozták a mintázatokat.

– Rakjatok le mindent a kezetekből, mielőtt visszaindulunk – nézett Váratlanra és Hirtelenre Anyaapa szigorúan. – A zsebeiteket is pakoljátok ki! – parancsolt rájuk, miután meglátta a vigyort a képükön. – Nem vihettek ki semmit innen, megértettétek?

Visszahúzódva a szobájukban Hirtelen felugrott ikertestvére ágyára.

– Mutasd, te mit szereztél?

Váratlan lerángatta a zokniját, előhúzott egy kirakós darabkát belőle.

– Valami kék.

Hirtelen szétnyitotta az ujjait, megmutatta, mi lapul a tenyerében.

– Ez meg zöld.

– Szerinted illenek egymáshoz?

– Próbáljuk meg!

Összeillesztették a két darabkát, amik összekapaszkodtak, és mindkettőjükön bizsergés futott végig.

Kintről Anyaapa hangja csattant fel.

– Vigyétek vissza a helyére!

Mire megérkeztek Dézsavíz otthonába, őt a földön térdelve találták a szanaszét hulló darabkák tengerében. Arcán könnyek patakja folyt, miközben különböző színű kosarakba szedegette a kirakós elemeit szín szerint.

Hirtelen és Váratlan letérdeltek mellé, szó nélkül segítettek eltakarítani a káoszt, amit okoztak.

***

– Te voltál. És én voltam. – Dina nehezen találta a szavakat. – A lány, meg a fiú, akiknek szétszórták a kirakósát. Akiknek széttúrták a boldogságát.

Gábor kényszeredetten felnevetett.

– Hülyeség.

Dina felkelt, a mosogatóba tette a csészéjét. A szíve összeszorult, kiverte a víz.

– Az – nyögte. – Hülyeség.

– Figyelj, nekem most mennem kell, de beszéljünk erről délután, ha hazajöttem.

Gábor hangja elfojtottan rekedten csengett, Dina enyhe remegést érzett benne.

– Pszichológus délutánom lesz– figyelmeztette.

– Tudom. Utána.

Így hát Dina a pszichológusának mesélte el először, hogy belenézett Gábor telefonjába. Elolvasta az üzeneteit. Igen, tudja, csúnya dolog, de amikor reggel rápillantott, egy női név villogott a kijelzőn. Kata. Tudni akart, ki az a Kata. Jobb lenne tudatlanságban élni. Persze már késő.

Megsejtette! Érezte! Ezért álmodta azt a baljóslatú szörnyűséget. Mert a nők megérzik az ilyesmit. Mit tudhatja ezt egy férfi! Ha mégoly pszichológus is. Ráadásul éppen most, amikor…

Persze még nem biztos. Mindössze egyetlen tesztet csinált. Orvos nem látta. Meg ugye korai örülni. Ráadásul úgy összezavarodott.

A buszmegállóig vonszolta magát. Gábor várja. Beszélni akar. Vajon elmondja, hogy szeretőt tart? Elhagyja? Melyiküket? Azt a ribancot vagy őt?

Ahogy Dinától telt, sietett, de a buszt elkerülő útra irányították egy baleset miatt, így több mint fél órát késett az eredeti terveihez képest.

A sarkon, az utcájukba befordulva azonnal észrevette a rendőrautót a ház előtt. A torka kiszáradt, egész testében cikázott az ideg. Remegve dugta be a kulcsot a zárba, amikor kiszállt két egyenruhás a kocsiból. Egy nő és egy férfi. Éppen úgy néztek ki, mint Váratlan és Hirtelen az álmában.

– Polyák Edina?

– Igen. Én vagyok. – Fülében dobolt a vére. – Miről van szó?

– Bemennénk, ha megengedi.

Nyilván, ha nem engedi, akkor is bejönnének, így bevezette őket a konyhába. Sötétség borult a házra, Gábor még nem érkezett haza. Órák óta itthon kéne lennie. Biztos a nőjével van! Biztos elfelejtette, mennyi az idő. Dina keze ökölbe szorult. Ráadásul a rendőrség is beállított. Mit akarnak tőle éppen ma?

– Jobb lenne, ha leülne – húzott ki az asztal alól egy párnázott széket a rendőrnő.

Dina engedelmesen leereszkedett a szélére, kezét tördelve bámult rájuk.

– A párom hamarosan hazaér. Ő talán…

Megakadt. Talán mi? Miként fejezze be ezt a mondatot? Gábor okosabban tudna felelni? Mindenre tudna válaszolni? Tény, nem esne pánikba úgy, mint most ő. Pedig semmi oka pánikolni. Tisztességesen élt, nem lopott soha semmit, nem bántott másokat. Hűséges maradt, bármekkora kísértéssel találta szemközt magát, mert Gábor megérdemelte, hogy tisztességesen játszanak. Legalábbis eddig azt hitte.

– Nos. Éppen róla lenne szó – jelentette be a férfi.

Dina szeme elkerekedett.

– Gáborról?

Mit követett el? – zakatolta a szíve.

Nem elég, hogy megcsalja, most már törvényt is szeg? Ha valaki elindul a lejtőn, nincs megállás.

– Baleset történt.

Dina ezután csak mondatfoszlányokat fogott fel. Frontálisan ütközött. Életét vesztette. Megköszönnénk. Azonosítaná.

– Tudunk segíteni? – hajolt hozzá a rendőrnő és egy pohár vizet nyújtott felé.

Dina reszkető kézzel vette el.

– Esetleg hívjunk fel valakit? – kérdezte a férfi rekedten.

Dina megrázta a fejét, miután ivott néhány kortyot, visszaadta a poharat.

– Biztosan tévednek – suttogta.

Gábor életben van, a szeretőjénél. Ő nem lehetett a hatos úton a roncsok alatt. Talán éppen most zuhanyozik, hogy lemossa magáról a ribanc érintését, a szagát. Valaki mást találtak élettelenül. Nem Gábort! Valaki mást!

– Látni akarom – állt fel határozottan.

Meg akart győződni a tévedésről, és mire hazaér, Gábor várni fogja. Mérges lesz, mert késett, de nem baj, mert ez azt jelenti, életben van.

Dina megszédült. Meleg patak folyt a combján, a szoknyája alól végig csupasz lábán. Elhomályosult a látása, majd sötétségbe borult a világ.

Éles, folyamatos sípolás térítette magához. Üres, fehér fény vette körül. Nem félt, mert Gábor ott állt mellette. Felé nyújtotta a kezét.

– Megpróbáljuk újra? – kérdezte.

Dina tenyere a férfiébe simult. Gábor a szakadék szélére vezette. Áttetsző köd gomolygott alattuk. Dina nem tudta, milyen mély, és azt sem, hol ér véget, ennek ellenére együtt ugrott Gáborral. Arcába csapott a szél, haját borzolta, megkönnyebbült boldogság járta át a lelkét.