Maci

Zorka egy ideje unalomig nyúzott, Macit akarta, a vitrinből. Nem értette meg, hogy az nem játék, Maci a múltam része. A gyerekkorom. Hiába vettünk neki Áronnal sokkal Macinál szebb, nagyobb, puhább vadonatúj plüssmacit, piros szalaggal a nyakában, rá sem nézett. Folyamatosan az üveges szekrény előtt állt és csillag szemmel bámulta azt a régi, leharcolt medvét.

Akaratos akaromból, szelíd kérem, majd félénk szeretném lett, én pedig minden alkalommal az ölébe ejtettem saját gyönyörű, zöld gombszemű maciját. Nem értettem, miért kell az agyonvarrt, agyonmosott, karcos szemű, lógófülű az én kislányomnak. Azon nem gondolkodtam el, vajon én miért ragaszkodtam ennyire hozzá? Vagyis, nem kellett gondolkodnom rajta. Maci – csak így egyszerűen: Maci – velem volt mindig. Gyermekkorom legsötétebb óráiban, a legmélyebb gödörben, ahonnan akkor úgy éreztem, nincs kiút. Fülébe suttogtam minden bánatom. A könnyeim, és az anyám könnyei beleívódtak a szőrébe, és az akkori szomorúságomat mosással nem sikerült eltüntetni belőle.

Maci mély sebeket kapott, amikor óvodás koromban magam elé fogtam, hogy megvédjen, de apám minden alkalommal elrángatta. Anyám később óvatosan tömködte vissza a vattát a szakadt réseken át, finom öltésekkel varrta be, és a könnyei Maci testére potyogtak.

Kamaszként léptem meg, hátizsákomban Macival. Azon az éjszakán, amikor anyám meghalt, apámat pedig lecsukták. Kislisszantam, mert azt hitték a zsaruk, a mentősök, meg az egybegyűlt nagyon okos felnőttek, hogy tele hegekkel a szobámban várok. Türelmesen várom, hogy megmentsenek. Nem tudhatták, hogy akkor én már régen nem hittem a mesékben, sem a hősökben, akik megóvnak a rossz dolgoktól. Magamnak vettem kezembe az irányítást, hogy megmentsem magam és Macit. Addig egyetlen ember törődött a védelmemmel, neki sem sikerült mindig. És ő meghalt.

Szebb gyermekkort szántam Zorkának. Szebb emlékeket, igazi apát kívántam adni. Mégsem sikerült megóvnom a fájdalmaktól. Kislányom édesapja csodálatos ember volt. Tiszteltem Áront, és bár nem szenvedéllyel, de tiszta szívvel szerettem.

Mekkora mázlim volt, hogy ő akadt rám, miután Macival elillantam az anyám halála utáni kalamajkában. Befogadott, iskoláztatott, gondoskodott rólam. Anélkül, hogy feltépte volna a sebeimet, elintézte a hivatalos formaságokat, és én ebből szinte semmit nem vettem észre. Szinte. Mert olykor jöttek a gyámhivatalból merev mosolyú nők vagy férfiak, néha párosával, hogy felmérjenek. Bazári majomnak éreztem magam, mégis igyekeztem megfelelni az elvárásaiknak.

Zorka két éves alig múlt, amikor Áronnál diagnosztizálták a májában megbúvó rosszindulatú daganatot. Az orvosok legjobb esetben is mindössze fél évet adtak neki, de nem ismerték szívósságát, kitartását és hitét.

Amikor nem tudtam Áron mellett lenni a kórházban Macit odaültettem a közelébe, egy kopott székre, hogy vigyázzon rá, és tudja, hazavárom. Zorkának és nekem szükségünk van rá. Áron három évvel élte túl az orvosok legmerészebb jóslatait.

Két hónapja temettük el. Hiányzott. Felfoghatatlan volt az űr, amit maga után hagyott, bár folyamatosan éreztem a jelenlétét, és biztosan tudtam, hogy minden pillanatban vigyázott ránk.

Zorka két hónapja könyörgött Maciért. Reggel azzal kelt, este azzal feküdt. Betakargattam, meséltem neki az apukájáról, és amikor elaludt, elsimogattam sötét haját az arcából. Olyan sokféle fájdalom létezik, és nem óvhatom meg mindentől, akárhogy szeretném. Hosszan néztem, ahogy alszik, és ráébredtem, kislányom képzeletében összefonódott az apja képe Maciéval. Összeszorult a torkom és lábujjhegyen kiosontam a nappaliba.

Maci fénytelen szemével és újravarrt szájával rám mosolygott, amikor Zorka mellé tettem, hogy vigyázzon rá.