Apámnak

(Levél, amit sosem küldtem el. Szavak, amiket sosem mondtam el.)

Óvodás voltam azt hiszem.

Nem tudod, de akkor anyánk leült közénk és azt mondta: „Ha nem akarjátok, nem vállunk el.”

Nem tudom, mi fordult meg a fejében, hogy ránk, kisgyermekekre bízta volna a döntést. Fogalmam sincs, akkor miért ezek a szavak jöttek az ajkára.

Ültünk a kisasztal előtt. Igazából nem emlékszem már pontosan a szavakra, amikkel elmondta a lényeget. „Elválunk. De ha ti nem akarjátok…” Csak erre emlékszem. Meg az érzésre. A tiltakozásra magamban. Nem akarom! De kimondani hangosan sosem mondtam ki. akkor sem.

A szívem elszorult, a torkom is elszorult. Vajon gyáva voltam, hogy nem mondtam? Gyáva voltam, amiért nem mondtam, ki, hogy azt akarom, maradj? Nem akarom, hogy elváljatok. Apás voltam. Szerettelek. Feltétel nélkül szerettelek. Bármit tehettél. szerettelek.

Utána évekig azt hittem, miattam váltatok el. Az én hibám volt! Én voltam az oka. Mert akkor nem kiáltottam, hogy ne tegyétek! Utáltam magam, mert gyáva voltam.

Tizenöt évesen a helyi járaton láttalak újra. A nyolcason, úgy emlékszem. Megismertelek. Hogyne ismertelek volna meg. De hogyan is mehettem volna oda hozzád? Honnan tudhattam volna, hogy akarsz engem? Nem láttalak évek óta. Hiába mondta el az én drága jó édesanyám ezerszer, vagy még annál is többször: ”Az apátok. Szeretnetek kell!” Nem akartunk szeretni, mert ő sem szeretett már.

És te?

Te mit éreztél?

Te szerettél minket? Szerettél minket egyáltalán azután, hogy ránk sem néztél évekig? Hiányoztunk neked?

Hogyan hihettünk volna a szeretetedben, amikor nem kerestél, nem írtál. Telefonálni is csak akkor telefonáltál. amikor megkérdezted, mikor akarjuk már végre befejezni a tanulást? Mikor megyünk végre dolgozni? Meddig kell még neked gyerektartást fizetni?

Tizenöt éves voltam. Tudtad egyáltalán, hány éves vagyok? Eszedbe jutott, amikor ilyesmiket kérdeztél?

Ha pedig tudtad a telefonszámunkat. Mondd, miért nem beszéltél soha egyikünkkel sem? Miért nem kérdezted meg soha, hogy vagyunk?

Érdekelt valaha, mi van velünk? Jó-e nekünk? Megvan-e mindenünk? Nem hiányzik-e egy Apa az életünkből?

Érdekelt valaha?

Akkor tizenöt évesen ezek után, mondd, hogy mehettem volna oda hozzád? Azt sem tudtam, tudod-e ki vagyok. Megismersz-e? És vajon érdekellek-e?

Minden alkalommal féltem felszállni arra a buszra. Rettegtem, miközben a buszmegállóban vártam, hogy te leszel a sofőr. Mert nem akartalak látni. Mert felkavart, hogy ott vagy. Mert én még akkor is szerettelek, de tudtam, hogy én téged nem érdekellek.

Tizenöt éves voltam. Félénk, Tele gátlásokkal, mert tudod, azt hittem a szüleim miattam váltak el. És tudod, én Apa nélkül nőttem fel. Elfelejtetted? Apás voltam. És otthagytál!

Szerettelek, mégis eldobtál magadtól.

Ez egy óvodásnak milyen lehetett, gondolkodtál rajta egyszer is? A másik lányod olyan kicsi volt, hogy nem is emlékszik rád. Neki könnyebb volt. Neki nem fájt a hiányod sohasem.

Fogalmad sincs milyen volt. Elmeséljem?

Van egy ősbizalom. Feltétel nélküli. Amikor tudod, ha szeretsz valakit, ő mindig melletted áll. Bármit teszel is. sosem lesz másképp.

Hogyan bízhatnék én bárkiben ezek után? Soha senkiben.

És valahogy mégis mindenkiben kerestem a stabilitást. Kerestelek téged, hogy pótoljam a hiányt.

Kapaszkodni és eldobatni.

Keresni és soha meg nem találni.

Mindent odaadni és cserbenhagyatni.

Százszor. Ezerszer.

Csak, hogy újraélhessem egyetlen egyszer.

A félelem és a szorongás ölelt körbe.

Az én hibám. Megint csak én rontottam el mindent. Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Sosem voltam elég jó.

Egy idő után jobban esett nem is keresni. Jobb volt feladni.

Megbocsájtani?

Azt nem lehet.

Beszéljünk róla?

Ne! Azt nem lehet! Az fáj! Hagyjuk így. Így most talán rendezettebb.

Nincs bennem már harag. Próbálok megbocsájtani.

De nincs megbocsájtás. Nekem sem és neked sem.

Fájdalom van.

Hatalmas fájdalom van. Neked is és nekem is.

Nem kell, hogy örök legyen.

Nem akarom tovább magammal cipelni. Elég volt! Nehéz kereszt negyven év súlyával nehezedik rám.

Ideje volna lerakni.

Azt sem tudtad, hogy folyamatosan bántottak, megaláztak. Nem akarok többé gyerek lenni! Mert a gyerekek gonoszak.

Nekem sosem volt apám, aki megvéd, aki mellém áll, és aki elmondja…

…amit az apák elmondanak a lányuknak.

Sosem tudtam. Senki nem tudatta velem, senki nem mondta, mire vigyázzak, mire figyeljek, hogyan védjem meg magam.

Anyám tán sejtette, hogy bántanak, de biztosan sosem tudhatta. Én sosem mondtam el neki, ha bántottak a gyerekek. Ha sárosan jöttem haza, mert ellöktek, elgáncsoltak, nevettek, gúnyoltak.

Mindössze annyit tudott, hogy elestem. Elfogadta, hiszen ügyetlen voltam világéletemben. Kétbalkezes, kétballábas talpig szerencsétlenség. Bizonytalan, elhagyatott. Milyen is lehettem volna?

Fogadjunk, hogy ezt sem tudtad.

Érdekelt valaha? Érdekelt, hogy éltem meg? Milyen volt nekem, amikor elváltunk?

Olyannak láttalak, mintha örültél volna, hogy már nem vagyunk.

Szerettelek, de elérted az elutasításoddal, az érdektelenségeddel, hogy gyűlöljelek.

Évekig nem bírtam kimondani azt a szót: Apám.

Nemzőm voltál.

Apám nekem sosem volt.

Felnőttem. Itt vagyok. Lett belőlem, akivé tettem magam.

Bántottak. Letiportak. Megaláztak.

Kemény lettem. Megerősödtem. Már nincsenek érzéseim.

Nem tudom, valaha szemtől szemben el tudom-e neked mondani ezeket a szavakat. el merem-e.

Félelem nélkül. Sírás nélkül. Harag nélkül.

Meg tudok-e bocsájtani magamnak és neked is. De mindenekelőtt magamnak, hogy bármi történt, akárhány év is szállt el, én még mindig feltétel nélkül szeretlek.

Tudom, ha ezt nem rendezzük le egymás között, akkor ennek még következményei lesznek.

De nekem elegem van! Elég volt! Be akarom fejezni.

Fel akarlak oldani a kötöttségek alól. Feloldozást akarok. Szabad akarok lenni!

Nem akarok sebeket!

Bocsánatot akarok. Mindkettőnknek.

Sosem voltam elég bátor. Elkéstem. Azt hiszem, futunk még egy kört a következő életünkben! Sajnálom! Remélem akkor és ott jobban csináljuk. Mindketten.

Maradj otthon!

Végtelen idő

Este az ágyban először adok hálát azért, hogy nincs gyermekem, pedig évekig sírtam minden éjjel Danihoz bújva, imádkozva, kérve Istent, áldja meg szerelmünket egy kisbabával. Aztán a könnyek elapadtak, maradt a megmagyarázhatatlan üresség. Hiába külföldi nyaralások egzotikus tájakon, téli síelések a legszebb hegyeken. A kisgyermekes barátnők elkoptak mellőlem, helyükre újak léptek, olyanok, akiknek sosem mesélhettem el, mi fáj legbelül. Egyedül Dani ismeri a lelkemet. Elfogad olyannak, amilyen vagyok. Megpróbál boldoggá tenni. A tenyerén hordoz, a csillagokat egyenként hozná le nekem az égről, hogy a lábaim elé tegye, ha ez lehetséges lenne.

Végül, néhány éve, húsvétra egy kiscicát vett nekem, pedig nem rajongott a macskákért. Szürke, cirmos, hízelkedő kandúrt hozott haza. Csizmásnak neveztem. Hamarosan Dani ölében aludt, miközben ő a tévét nézte a kanapén. Összeszoktak. Csizmás okos macska lévén hamar megtanulta: a virágaim nem játékszerek. Néhány hónap türelmes tanítást követően lenéző pillantással sétált el mellettük, puha tappancsain, anélkül, hogy hozzájuk ért volna. Akármennyire szerettem Csizmást, mégsem pótolta az űrt.

De most megbillent biztosnak hitt életünk, engem fizetés nélküli szabadságra küldtek bizonytalan időre, Dani ugyan még folyamatosan dolgozik itthonról, de jobbnak látom, ha csak a legszükségesebbekre költünk. A számlákra és Csizmásra.

Úgy gondolom, mégis jobb, hogy nem született meg a gyermek, akire olyan régóta vártam. Rettegnék, hogy nem tudnék neki enni adni, és nem tudnám felnevelni. Halálra aggódnám magam miatta, nehogy beteg legyen. Rettegnék, hogy elveszítem.

Munkanélküliként nyakamba szakad rengeteg szabadidő. Módszeresen tervet készítek minden napra. Szerencsére hatalmas kertünk van, ami eddig rendszerint parlagon hevert, felvetette a gaz, mert egyikünknek sem volt ideje foglalkozni vele. Néha kihúzgáltuk a derékig érő gyomokat, és felgereblyéztünk, de mindössze ennyi telt, amikor dolgoztam. Most végre használhatom az évekkel ezelőtt beszerzett vadonatúj ásót is.

Az interneten ráakadtam néhány árusra, akik a rendkívüli körülményekre való tekintettel házhoz hozzák a palántákat, ki se kelljen dugni az orromat itthonról. Válogatok virágok és zöldségfélék közül. Rendelek fűmagot is. Esténként lelkesen olvasgatom a kertészkedés fortélyait, több Facebook csoportba belépek, ahol rengeteg hasznos tanácsot kapok.

Délelőtt rendszerint a házban bóklászok, rendet teszek, főzök, de keveset eszünk, és Dani megeszi a maradékot másnaposan is, sosem morog. Home Office-ban dolgozik, szinte el sem mozdul a számítógép elől. Úgy kell rászólnom, egyen néhány falatot.

Délután ások, ültetek, úgy, ahogy azt esténként megtervezem. Kegyetlen izomlázzal ébredek reggelente, de átmozgatom a tagjaimat, és máris jobb. Évek óta nem éreztem magam ennyire elevennek. A tavaszi napsütés jót tesz a lelkemnek. Olykor megpihenek, belefeledkezem Csizmás játékába, pihenésképp megdögönyözöm, majd folytatom az ültetést. Tettrekészebbnek és egészségesebbnek érzem magam, mint eddig valaha. Újra találtam értelmet az életemben. Nem lógok folyamatosan a híreken, nem engedem, hogy körbefonjon a rettegés.

Esténként, amikor felhívom a szüleimet, vagy Dani szüleit mindig lelkesen mesélek, tele vagyok új élménnyel. Nem hagyom, hogy lehúzza őket ez a szörnyű helyzet. Muszáj optimistának maradnunk, és muszáj, hogy legyenek céljaink. Minden napra. Akármilyen kicsinykék azok a célok.

És majd ha ennek vége lesz, talán az idén ültetett füvem is kinő majd, és pikniket rendezünk a kertünkben. Meghívjuk a szüleinket, a barátainkat, a szomszédokat. Mindenkit. Sütögetünk, és majd sírva-nevetve meséjük egymásnak karanténunk történetét.

Maradj otthon!

Összezárva

Még csak két hete vagyunk önkéntes karanténban, és máris a sírógörcs jött rám. A gyerekek a kísérleti online oktatást próbálták, Ákos meg én Home-Office-ban nyomtuk.

A spájzot múlt héten telepakoltuk, fél évre való élelmet, tisztálkodó szereket és papírárut vásároltunk össze. Az első néhány itthon töltött nap simán ment. Pizzát rendeltünk, hangolódtunk, délután olvasgattunk, majd este közös családi filmnézés következett. Olyan meghitt hangulat uralkodott, mint karácsonykor, azt leszámítva, hogy nem ajándékoztuk meg egymást. Elégnek bizonyult egy mosoly, egy érintés.

Aztán következő pénteken Ákos csicseriborsó curryt akart főzni vacsorára. Lelkesen készült neki. Feltúrt mindent, fél órát keresgélt, mire rájött, hogy nincs itthon csicseriborsónk.

– Annyi szart vásároltál össze! Ez hogy a fenébe ment ki a fejedből? – vágta hozzám.

– Te is ott voltál, neked is eszedbe juthatott volna – figyelmeztettem. – Különben is évente egyszer főzöl indiait. Miért éppen most jutott eszedbe?

Otthagyott. Átment a gyerekszobába, és bevágta maga után az ajtót. Tudtam, hogy éhes, azért ilyen morcos, így gyorsan összedobtam egy rizses húst. Mire elkészült, Ákos megbékült.

– Ne haragudj! – Átölelt. – Feszült vagyok. Nem úgy megy a projekt, mint kellene.

A rizses hús elfogyott. Mióta itthon voltunk a négy fal között, többet ettünk. A gyerekek sűrűn jártak ki nasiért, én pedig többet sütögettem, elmaradtak az edzések is. Feszült rajtam a nadrág. Nem maradhatott így. Ki kellett találnom valamit, mielőtt kihízzuk a másfél szobás lakásunkat, és menthetetlenül lefolyunk a kanapéról.

Hétfőtől bevezettem a hét órai kelést és a közös reggeli tornát. Morogtak, de azért hősiesen velem csinálták, miközben a nyitott ablakon beáramlott a reggeli friss levegő. Ugrálni nem tudtunk a negyediken, mert simán leszakadtunk volna az alattunk lakók ölébe, de megtettük, ami tőlünk tellett. Kiporcióztam az ételt, eldugtam a nasit, és délután is tornáztunk fél órát.

Éhesek maradtak. Morogtak. Én pedig hittem, hogy nemsokára hozzászoknak az új helyzethez. Igyekeztem példát mutatni.

Ákosból tört ki az indulat, földbe döngölt azzal, hogy kegyetlennek, érzéketlennek és diktátornak nevezett.

Sírva vonultam a sarokba. Ez is bizonyítja, hogy nem váltam érzéketlenné, Ákos pedig nyilvánvalóan éhezett, azért vált ilyen indulatossá és türelmetlenné. A gyerekek sokkal jobban alkalmazkodtak a szabályaimhoz. Sőt, úgy vettem észre, jót tett nekik a rendszeresség. Ákos viszont felnőtt ember, önálló akarattal, akivel túl sokat voltunk összezárva. Neki is több térre lett volna szüksége, és nekem is. Beismertem, hogy a két szobás lakótelepi lakásunkban ez nehezen kivitelezhető, hiszen ha dolgoztunk, akkor is egy szobában tartózkodtunk. Ákos az íróasztalánál gubbasztott a sarokban, én pedig a dohányzó asztal mellé szorultam a laptopommal. Éjjel-nappal együtt voltunk. Akármennyire tiszteltük és szerettük egymást, mindkettőnknek hiányzott az énidő.

Letöröltem a könnyeimet, szipogtam még néhányat a konyha sarkában, majd az okos telefonomon megnéztem, mik a hírek. Sajnos sűrűsödött a helyzet, előttünk a neheze. Találtam néhány oldalt, amin megmutatták, hogy készítsünk otthon szájmaszkot, ami hatvan százalékos védelmet nyújt. Megnéztem egy videót a házikenyér sütéséről.

Amikor végre bementem a nagyszobába, Ákos a laptopjába merülve ült a foteljében. Odakuporodtam mellé. Lecsukta a gép tetejét, félre rakta és rám nézett.

– Természetesen nem vagy sem diktátor, sem érzéketlen, vagy kegyetlen. Csak arra kérlek, hagyj egy kicsit élni. Nehezen viselem a bezártságot.

– Tudom. Én is nehezen viselem – vallottam be. – Mi lenne, ha minden nap adnánk egymásnak néhány órát, amikor azt csinálunk, amihez kedvünk van? Én félrevonulnék a konyhába, elővenném a régi varrógépet, és megpróbálkoznék a varrással. Vagy a kenyérsütéssel.

Bólintott.

Másnap előkerült Ákos szekrény aljára suvasztott rajztömbje és a ceruzái. Miközben a kenyeret dagasztottam Beethoven muzsikája szűrődött ki a nagyszobából. A gyerekek is elcsendesedtek.

Rendben leszünk. Átvészeljük. Tart, ameddig tart.