Maradj otthon!

Végtelen idő

Este az ágyban először adok hálát azért, hogy nincs gyermekem, pedig évekig sírtam minden éjjel Danihoz bújva, imádkozva, kérve Istent, áldja meg szerelmünket egy kisbabával. Aztán a könnyek elapadtak, maradt a megmagyarázhatatlan üresség. Hiába külföldi nyaralások egzotikus tájakon, téli síelések a legszebb hegyeken. A kisgyermekes barátnők elkoptak mellőlem, helyükre újak léptek, olyanok, akiknek sosem mesélhettem el, mi fáj legbelül. Egyedül Dani ismeri a lelkemet. Elfogad olyannak, amilyen vagyok. Megpróbál boldoggá tenni. A tenyerén hordoz, a csillagokat egyenként hozná le nekem az égről, hogy a lábaim elé tegye, ha ez lehetséges lenne.

Végül, néhány éve, húsvétra egy kiscicát vett nekem, pedig nem rajongott a macskákért. Szürke, cirmos, hízelkedő kandúrt hozott haza. Csizmásnak neveztem. Hamarosan Dani ölében aludt, miközben ő a tévét nézte a kanapén. Összeszoktak. Csizmás okos macska lévén hamar megtanulta: a virágaim nem játékszerek. Néhány hónap türelmes tanítást követően lenéző pillantással sétált el mellettük, puha tappancsain, anélkül, hogy hozzájuk ért volna. Akármennyire szerettem Csizmást, mégsem pótolta az űrt.

De most megbillent biztosnak hitt életünk, engem fizetés nélküli szabadságra küldtek bizonytalan időre, Dani ugyan még folyamatosan dolgozik itthonról, de jobbnak látom, ha csak a legszükségesebbekre költünk. A számlákra és Csizmásra.

Úgy gondolom, mégis jobb, hogy nem született meg a gyermek, akire olyan régóta vártam. Rettegnék, hogy nem tudnék neki enni adni, és nem tudnám felnevelni. Halálra aggódnám magam miatta, nehogy beteg legyen. Rettegnék, hogy elveszítem.

Munkanélküliként nyakamba szakad rengeteg szabadidő. Módszeresen tervet készítek minden napra. Szerencsére hatalmas kertünk van, ami eddig rendszerint parlagon hevert, felvetette a gaz, mert egyikünknek sem volt ideje foglalkozni vele. Néha kihúzgáltuk a derékig érő gyomokat, és felgereblyéztünk, de mindössze ennyi telt, amikor dolgoztam. Most végre használhatom az évekkel ezelőtt beszerzett vadonatúj ásót is.

Az interneten ráakadtam néhány árusra, akik a rendkívüli körülményekre való tekintettel házhoz hozzák a palántákat, ki se kelljen dugni az orromat itthonról. Válogatok virágok és zöldségfélék közül. Rendelek fűmagot is. Esténként lelkesen olvasgatom a kertészkedés fortélyait, több Facebook csoportba belépek, ahol rengeteg hasznos tanácsot kapok.

Délelőtt rendszerint a házban bóklászok, rendet teszek, főzök, de keveset eszünk, és Dani megeszi a maradékot másnaposan is, sosem morog. Home Office-ban dolgozik, szinte el sem mozdul a számítógép elől. Úgy kell rászólnom, egyen néhány falatot.

Délután ások, ültetek, úgy, ahogy azt esténként megtervezem. Kegyetlen izomlázzal ébredek reggelente, de átmozgatom a tagjaimat, és máris jobb. Évek óta nem éreztem magam ennyire elevennek. A tavaszi napsütés jót tesz a lelkemnek. Olykor megpihenek, belefeledkezem Csizmás játékába, pihenésképp megdögönyözöm, majd folytatom az ültetést. Tettrekészebbnek és egészségesebbnek érzem magam, mint eddig valaha. Újra találtam értelmet az életemben. Nem lógok folyamatosan a híreken, nem engedem, hogy körbefonjon a rettegés.

Esténként, amikor felhívom a szüleimet, vagy Dani szüleit mindig lelkesen mesélek, tele vagyok új élménnyel. Nem hagyom, hogy lehúzza őket ez a szörnyű helyzet. Muszáj optimistának maradnunk, és muszáj, hogy legyenek céljaink. Minden napra. Akármilyen kicsinykék azok a célok.

És majd ha ennek vége lesz, talán az idén ültetett füvem is kinő majd, és pikniket rendezünk a kertünkben. Meghívjuk a szüleinket, a barátainkat, a szomszédokat. Mindenkit. Sütögetünk, és majd sírva-nevetve meséjük egymásnak karanténunk történetét.