Maradj otthon!

Összezárva

Még csak két hete vagyunk önkéntes karanténban, és máris a sírógörcs jött rám. A gyerekek a kísérleti online oktatást próbálták, Ákos meg én Home-Office-ban nyomtuk.

A spájzot múlt héten telepakoltuk, fél évre való élelmet, tisztálkodó szereket és papírárut vásároltunk össze. Az első néhány itthon töltött nap simán ment. Pizzát rendeltünk, hangolódtunk, délután olvasgattunk, majd este közös családi filmnézés következett. Olyan meghitt hangulat uralkodott, mint karácsonykor, azt leszámítva, hogy nem ajándékoztuk meg egymást. Elégnek bizonyult egy mosoly, egy érintés.

Aztán következő pénteken Ákos csicseriborsó curryt akart főzni vacsorára. Lelkesen készült neki. Feltúrt mindent, fél órát keresgélt, mire rájött, hogy nincs itthon csicseriborsónk.

– Annyi szart vásároltál össze! Ez hogy a fenébe ment ki a fejedből? – vágta hozzám.

– Te is ott voltál, neked is eszedbe juthatott volna – figyelmeztettem. – Különben is évente egyszer főzöl indiait. Miért éppen most jutott eszedbe?

Otthagyott. Átment a gyerekszobába, és bevágta maga után az ajtót. Tudtam, hogy éhes, azért ilyen morcos, így gyorsan összedobtam egy rizses húst. Mire elkészült, Ákos megbékült.

– Ne haragudj! – Átölelt. – Feszült vagyok. Nem úgy megy a projekt, mint kellene.

A rizses hús elfogyott. Mióta itthon voltunk a négy fal között, többet ettünk. A gyerekek sűrűn jártak ki nasiért, én pedig többet sütögettem, elmaradtak az edzések is. Feszült rajtam a nadrág. Nem maradhatott így. Ki kellett találnom valamit, mielőtt kihízzuk a másfél szobás lakásunkat, és menthetetlenül lefolyunk a kanapéról.

Hétfőtől bevezettem a hét órai kelést és a közös reggeli tornát. Morogtak, de azért hősiesen velem csinálták, miközben a nyitott ablakon beáramlott a reggeli friss levegő. Ugrálni nem tudtunk a negyediken, mert simán leszakadtunk volna az alattunk lakók ölébe, de megtettük, ami tőlünk tellett. Kiporcióztam az ételt, eldugtam a nasit, és délután is tornáztunk fél órát.

Éhesek maradtak. Morogtak. Én pedig hittem, hogy nemsokára hozzászoknak az új helyzethez. Igyekeztem példát mutatni.

Ákosból tört ki az indulat, földbe döngölt azzal, hogy kegyetlennek, érzéketlennek és diktátornak nevezett.

Sírva vonultam a sarokba. Ez is bizonyítja, hogy nem váltam érzéketlenné, Ákos pedig nyilvánvalóan éhezett, azért vált ilyen indulatossá és türelmetlenné. A gyerekek sokkal jobban alkalmazkodtak a szabályaimhoz. Sőt, úgy vettem észre, jót tett nekik a rendszeresség. Ákos viszont felnőtt ember, önálló akarattal, akivel túl sokat voltunk összezárva. Neki is több térre lett volna szüksége, és nekem is. Beismertem, hogy a két szobás lakótelepi lakásunkban ez nehezen kivitelezhető, hiszen ha dolgoztunk, akkor is egy szobában tartózkodtunk. Ákos az íróasztalánál gubbasztott a sarokban, én pedig a dohányzó asztal mellé szorultam a laptopommal. Éjjel-nappal együtt voltunk. Akármennyire tiszteltük és szerettük egymást, mindkettőnknek hiányzott az énidő.

Letöröltem a könnyeimet, szipogtam még néhányat a konyha sarkában, majd az okos telefonomon megnéztem, mik a hírek. Sajnos sűrűsödött a helyzet, előttünk a neheze. Találtam néhány oldalt, amin megmutatták, hogy készítsünk otthon szájmaszkot, ami hatvan százalékos védelmet nyújt. Megnéztem egy videót a házikenyér sütéséről.

Amikor végre bementem a nagyszobába, Ákos a laptopjába merülve ült a foteljében. Odakuporodtam mellé. Lecsukta a gép tetejét, félre rakta és rám nézett.

– Természetesen nem vagy sem diktátor, sem érzéketlen, vagy kegyetlen. Csak arra kérlek, hagyj egy kicsit élni. Nehezen viselem a bezártságot.

– Tudom. Én is nehezen viselem – vallottam be. – Mi lenne, ha minden nap adnánk egymásnak néhány órát, amikor azt csinálunk, amihez kedvünk van? Én félrevonulnék a konyhába, elővenném a régi varrógépet, és megpróbálkoznék a varrással. Vagy a kenyérsütéssel.

Bólintott.

Másnap előkerült Ákos szekrény aljára suvasztott rajztömbje és a ceruzái. Miközben a kenyeret dagasztottam Beethoven muzsikája szűrődött ki a nagyszobából. A gyerekek is elcsendesedtek.

Rendben leszünk. Átvészeljük. Tart, ameddig tart.