Apámnak

(Levél, amit sosem küldtem el. Szavak, amiket sosem mondtam el.)

Óvodás voltam azt hiszem.

Nem tudod, de akkor anyánk leült közénk és azt mondta: „Ha nem akarjátok, nem vállunk el.”

Nem tudom, mi fordult meg a fejében, hogy ránk, kisgyermekekre bízta volna a döntést. Fogalmam sincs, akkor miért ezek a szavak jöttek az ajkára.

Ültünk a kisasztal előtt. Igazából nem emlékszem már pontosan a szavakra, amikkel elmondta a lényeget. „Elválunk. De ha ti nem akarjátok…” Csak erre emlékszem. Meg az érzésre. A tiltakozásra magamban. Nem akarom! De kimondani hangosan sosem mondtam ki. akkor sem.

A szívem elszorult, a torkom is elszorult. Vajon gyáva voltam, hogy nem mondtam? Gyáva voltam, amiért nem mondtam, ki, hogy azt akarom, maradj? Nem akarom, hogy elváljatok. Apás voltam. Szerettelek. Feltétel nélkül szerettelek. Bármit tehettél. szerettelek.

Utána évekig azt hittem, miattam váltatok el. Az én hibám volt! Én voltam az oka. Mert akkor nem kiáltottam, hogy ne tegyétek! Utáltam magam, mert gyáva voltam.

Tizenöt évesen a helyi járaton láttalak újra. A nyolcason, úgy emlékszem. Megismertelek. Hogyne ismertelek volna meg. De hogyan is mehettem volna oda hozzád? Honnan tudhattam volna, hogy akarsz engem? Nem láttalak évek óta. Hiába mondta el az én drága jó édesanyám ezerszer, vagy még annál is többször: ”Az apátok. Szeretnetek kell!” Nem akartunk szeretni, mert ő sem szeretett már.

És te?

Te mit éreztél?

Te szerettél minket? Szerettél minket egyáltalán azután, hogy ránk sem néztél évekig? Hiányoztunk neked?

Hogyan hihettünk volna a szeretetedben, amikor nem kerestél, nem írtál. Telefonálni is csak akkor telefonáltál. amikor megkérdezted, mikor akarjuk már végre befejezni a tanulást? Mikor megyünk végre dolgozni? Meddig kell még neked gyerektartást fizetni?

Tizenöt éves voltam. Tudtad egyáltalán, hány éves vagyok? Eszedbe jutott, amikor ilyesmiket kérdeztél?

Ha pedig tudtad a telefonszámunkat. Mondd, miért nem beszéltél soha egyikünkkel sem? Miért nem kérdezted meg soha, hogy vagyunk?

Érdekelt valaha, mi van velünk? Jó-e nekünk? Megvan-e mindenünk? Nem hiányzik-e egy Apa az életünkből?

Érdekelt valaha?

Akkor tizenöt évesen ezek után, mondd, hogy mehettem volna oda hozzád? Azt sem tudtam, tudod-e ki vagyok. Megismersz-e? És vajon érdekellek-e?

Minden alkalommal féltem felszállni arra a buszra. Rettegtem, miközben a buszmegállóban vártam, hogy te leszel a sofőr. Mert nem akartalak látni. Mert felkavart, hogy ott vagy. Mert én még akkor is szerettelek, de tudtam, hogy én téged nem érdekellek.

Tizenöt éves voltam. Félénk, Tele gátlásokkal, mert tudod, azt hittem a szüleim miattam váltak el. És tudod, én Apa nélkül nőttem fel. Elfelejtetted? Apás voltam. És otthagytál!

Szerettelek, mégis eldobtál magadtól.

Ez egy óvodásnak milyen lehetett, gondolkodtál rajta egyszer is? A másik lányod olyan kicsi volt, hogy nem is emlékszik rád. Neki könnyebb volt. Neki nem fájt a hiányod sohasem.

Fogalmad sincs milyen volt. Elmeséljem?

Van egy ősbizalom. Feltétel nélküli. Amikor tudod, ha szeretsz valakit, ő mindig melletted áll. Bármit teszel is. sosem lesz másképp.

Hogyan bízhatnék én bárkiben ezek után? Soha senkiben.

És valahogy mégis mindenkiben kerestem a stabilitást. Kerestelek téged, hogy pótoljam a hiányt.

Kapaszkodni és eldobatni.

Keresni és soha meg nem találni.

Mindent odaadni és cserbenhagyatni.

Százszor. Ezerszer.

Csak, hogy újraélhessem egyetlen egyszer.

A félelem és a szorongás ölelt körbe.

Az én hibám. Megint csak én rontottam el mindent. Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Sosem voltam elég jó.

Egy idő után jobban esett nem is keresni. Jobb volt feladni.

Megbocsájtani?

Azt nem lehet.

Beszéljünk róla?

Ne! Azt nem lehet! Az fáj! Hagyjuk így. Így most talán rendezettebb.

Nincs bennem már harag. Próbálok megbocsájtani.

De nincs megbocsájtás. Nekem sem és neked sem.

Fájdalom van.

Hatalmas fájdalom van. Neked is és nekem is.

Nem kell, hogy örök legyen.

Nem akarom tovább magammal cipelni. Elég volt! Nehéz kereszt negyven év súlyával nehezedik rám.

Ideje volna lerakni.

Azt sem tudtad, hogy folyamatosan bántottak, megaláztak. Nem akarok többé gyerek lenni! Mert a gyerekek gonoszak.

Nekem sosem volt apám, aki megvéd, aki mellém áll, és aki elmondja…

…amit az apák elmondanak a lányuknak.

Sosem tudtam. Senki nem tudatta velem, senki nem mondta, mire vigyázzak, mire figyeljek, hogyan védjem meg magam.

Anyám tán sejtette, hogy bántanak, de biztosan sosem tudhatta. Én sosem mondtam el neki, ha bántottak a gyerekek. Ha sárosan jöttem haza, mert ellöktek, elgáncsoltak, nevettek, gúnyoltak.

Mindössze annyit tudott, hogy elestem. Elfogadta, hiszen ügyetlen voltam világéletemben. Kétbalkezes, kétballábas talpig szerencsétlenség. Bizonytalan, elhagyatott. Milyen is lehettem volna?

Fogadjunk, hogy ezt sem tudtad.

Érdekelt valaha? Érdekelt, hogy éltem meg? Milyen volt nekem, amikor elváltunk?

Olyannak láttalak, mintha örültél volna, hogy már nem vagyunk.

Szerettelek, de elérted az elutasításoddal, az érdektelenségeddel, hogy gyűlöljelek.

Évekig nem bírtam kimondani azt a szót: Apám.

Nemzőm voltál.

Apám nekem sosem volt.

Felnőttem. Itt vagyok. Lett belőlem, akivé tettem magam.

Bántottak. Letiportak. Megaláztak.

Kemény lettem. Megerősödtem. Már nincsenek érzéseim.

Nem tudom, valaha szemtől szemben el tudom-e neked mondani ezeket a szavakat. el merem-e.

Félelem nélkül. Sírás nélkül. Harag nélkül.

Meg tudok-e bocsájtani magamnak és neked is. De mindenekelőtt magamnak, hogy bármi történt, akárhány év is szállt el, én még mindig feltétel nélkül szeretlek.

Tudom, ha ezt nem rendezzük le egymás között, akkor ennek még következményei lesznek.

De nekem elegem van! Elég volt! Be akarom fejezni.

Fel akarlak oldani a kötöttségek alól. Feloldozást akarok. Szabad akarok lenni!

Nem akarok sebeket!

Bocsánatot akarok. Mindkettőnknek.

Sosem voltam elég bátor. Elkéstem. Azt hiszem, futunk még egy kört a következő életünkben! Sajnálom! Remélem akkor és ott jobban csináljuk. Mindketten.