Grízes tészta

Megígértem anyának, hogy suliból hazafelé bemegyek a boltba. Húztam a szám.

– Már megint grízes tésztát fogsz főzni?

Lefekvés előtt belestem a spájzba. Három üveg baracklekvárunk maradt abból, amit Nagyi hozott ősszel. A takaróm alatt elpityeredtem. Sokáig lesz még grízes tészta.

Anya mellém bújt az ágyamba, átölelt, megszeretgetett. Beszélt az új munkájáról, arról, hogy nemsokára finomakat ehetünk.

Aztán az orromra kötötte, amit minden este:

– Ne állj szóba idegenekkel! Akkor sem, ha kedvesnek tűnnek. Akkor sem, ha kiskutyájuk van. Akkor sem, ha megengedik, hogy megsimogasd azt a kiskutyust.

Untam.

Jobban szerettem apa meséit zsákos emberekről, meg a csapdáikról. Ijesztőek voltak, de aztán apa mindig megnevettetett, hogy ne féljek. Mostanában senki, nem nevettet meg.

– Ha baj van, szaladj be a sarki kisboltba – folytatta anya –, és szólj Gréta néninek.

Gréta néni anya barátnője. Azért mehettem egyedül vásárolni a boltjába, mert ő biztos nem csapott be. Hiába mondtam anyának, hogy azért, mert gyerek vagyok, engem nem lehet ám olyan könnyen becsapni. Kitűnő vagyok matematikából. Már a szorzótáblát is tudom.

– Szeretném, ha Vanesszát nem hoznád fel minden délután. Nem szeretem, hogy vele barátkozol! – simogatta anya a hajamat.

– Ő legalább szórakoztat, ha egyedül vagyok – ellenkeztem.

Vanessza volt az egyetlen az osztályban, aki rajtam kívül még sok grízes tésztát evett, és ugyanúgy utálta, mint én. De nekünk legalább meleg volt az otthonunk. Ő sokat fázott. Szerettem, ha velem volt, mert utáltam itthon egyedül lenni.

Reggel megtaláltam az asztalra kikészített ötszázast, és egy listát anya kerek betűivel. Szerettem volna olyan szépen írni, mint anya, de fogalmazásórákon külalakra mindig kettest adott Ildi néni. Anya ilyenkor szomorkodott. Pedig igyekeztem.

Délután megmondtam Vanesszának, hogy ma nem jöhet. Sírva szaladt el. Én a boltig sírtam.

Kosárba raktam a grízt, meg a tésztát, és nem bírtam ki, levettem egy Pilóta kekszet is. Hullámzott a kék csomagolás az ujjam alatt. A kedvencem. Megszagoltam, egy pillanatig arra gondoltam, megveszem. Megeszem hazáig. Anyának majd azt mondom, elvesztettem a pénzt, azért nem vásároltam.

Végül mégis visszatettem a polcra a kekszet.

– Szeretnéd?

Kedves néni lépett elém, levett néhány Pilótát a polcról. Tátva maradt a szám, amikor mondta, megveszi nekem. De Gréta néni észrevett, és szigorúan magához hívott. Nem engedett, amíg a kedves néni el nem ment. Könnyes szemmel figyeltem, ahogy kifizetett három csomag Pilóta kekszet, amiből az egyik az enyém lehetett volna. Búcsúzóul rám mosolygott.

Gréta néni egészen a bolt ajtóig kísért. Megigazította a hátamon a nehéz iskolatáskát.

– Ismerted?

Megráztam a fejem.

Az égen gyülekező fekete felhőket néztem. Fekete bárányok. Még lábakat is gondoltam hozzájuk. Különlegesek voltak. Olyanok, mint apukám. Egyszer belőlem is fekete bárány lesz. De ez titok.

Befordultam a sarkon. A kedves néni várt rám.

– Szeretnél? – nyújtotta felém a kekszet.

Mindennél jobban szerettem volna. A nyelvemen éreztem az édes, csokis krém ízét. Szerettem volna beülni mellé a kocsiba, mert egy cuki kiskutyát is láttam a hátsó ülésen. Felé léptem. Eszembe jutott, anya.

Lehajtottam a fejem, belekapaszkodtam a hátizsákom pántjába. Hazáig szaladtam.

Vanessza többé nem jött iskolába. Azt mondták, megszökött. Talán elrabolták. De én tudtam, hogy a kedves nénivel ment el, hogy ne fázzon többé.