Biztonság

Szükségem van levegőre, még ha Tamás nem is érti meg. Ki kell mozdulnom a négy fal közül. Fel kell kászálódnom az ágyból, a fájdalmak ellenére.

Annyira szeretek élni.

Annyira szeretnék élni.

Szembesülni a múlandóságommal kegyetlenség. Elfogadhatatlan.

A váróterem környékén sétálok. Sötét van, a szél hidegen arcomba csapja a hópelyheket. Összehúzom magamon a sálat. A lépcső tetején, az ajtószegletben hajléktalan gömbölyödik koszos takarói alatt. Elmormolok magamban egy imát érte.

Megkerülöm az épületet, és visszaballagok a hátsó soron. Ilyenkor már nem találkozom senkivel. Nem akarom, hogy lássák, mivé lett a testem. Gyenge, szánalmas. Alig vonszolom magam. Az ég felé fordítom az arcom, hópelyhek ülnek a bőrömre, a szempillámra.

Tegnap megkértem Marát, hogy vigyázzon Tamásra, ha én már nem leszek. Ordított, hogy ne beszéljek szamárságokat. Mintha ő nem akarna szembesülni a tényekkel. Mintha valami csodára várna. Pedig nemrég még azt hittem vágyik arra, hogy eltűnjek. De tegnap sírt. Nem tudtam eldönteni, hogy miattam, vagy Tamás miatt.

Nemrég még szeretők voltak. Talán most is azok. Valamikor érdekelt. Most nem érek rá ezzel foglalkozni. Mióta rájöttem, hogy nehéz lesz túlélnem, és talán nem is fog sikerülni, az a legfontosabb számomra, hogy a szeretteimet biztonságba tudjam. Azt akarom, hogy ne fájjon nekik olyan kegyetlenül, ha én már nem leszek. Azt akarom, hogy tudják, jó helyen leszek. Mert biztosan tudom, hogy jó helyen leszek és vigyázni fogok rájuk. Tamásra és Marára is. Szabadon szerethetik egymást. Bűntudat nélkül. Remélem, megértik, és boldogok lesznek.

Élesen sípol a telefonom. Bekapcsolva hagytam a mobilnetet. Tamás hív Vieberen. Felveszem. Erőtlen a hangom. Azt mondja, aggódik. Elmaradtam. Azt mondja, elém jön. Nem tiltakozom. Tamás egy lovag. Mióta beteg lettem, többszörösen az. Talán Marával is szakított azóta. Ezt sajnálom. Jó lenne, ha újra összejönnének, ha én már nem leszek. Ha nem éppen most jönne rá, hogy még mindig szeret.

Tamás bakancsának talpa alatt ropog a hó, ahogy közeledik. Átölel. Gyengéden, de határozottan vezet az otthonunk felé.

– Megfázol – suttogja rekedten.

– Nem kell féltened – szorítom meg az ujjait. Remeg a keze az érintésem alatt.

Ő is érzi, amit én.

– Nem akarlak elveszíteni.

Olyan halk, hogy alig hallom. Talán ki sem mondja, csak én képzelem, mégis fáj. Elütném poénnal, vicceskedve, hogy nincs mit tenni, ezt dobta a gép. Akár elfogadjuk, akár nem, nekünk ez jutott. Ha nem jött volna a betegség, talán már régen elhagyott volna. De nem akarom szembesíteni a tényekkel. Nem akarok még több fájdalmat okozni.

– Csak légy boldog, miután elmegyek.

Megütközve néz rám.

– Hogy lehetnék boldog nélküled?

– Marával talán sikerülhet – mondom.

Nincs bennem harag.

– Ne mondd ezt! – tör ki belőle kétségbeesetten.

Látom, hogy belerokkan ebbe az egészbe. A szívem szakad meg, hogy nem fogadja el azt a boldog jövőt, amit mutatok számára.

– Hasonlóak vagytok.

Azért szeretem mindkettőjüket. A barátnőmet és a férjemet is ugyanabból az erős, megtörhetetlen anyagból faragták. Fáj látnom, hogy pont én töröm meg őket. De fel fognak állni. Tudom. Együtt. Támogatva egymást.

– Vigyázok rátok. Ígérem.

Tamás nem válaszol. Az ujjai az enyémek köré záródnak erősen. Megrázkódik a válla, és egy forró könnycsepp a homlokomra hullik, amikor magához von.