Ananászkonzerv

Reggeli kávézgatás közben jutott eszembe, hogy ananászos csirkét ennék. Csirkemellem még volt néhány zacskóval lefagyasztva, és egy fél csomag rizsem is akadt a szekrényben, csak a tejszín és az ananász hibádzott. Holnap ünnep, nyilván sokan lesznek a boltban. Szerencse, hogy korán keltem. Ilyenkor még kevesebben vannak az üzletekben. Városi ember szeret lustálkodni.

Már akkor gyanút fogtam, amikor a parkolóban nem találtam helyet, így két utcával odébb kellett megállnom. Persze, március tizenötre készülnek. Húzogattam a szemöldökömet a púposra pakolt kocsik, leharcolt polcok láttán. Egymásra halmozott lisztek, konzervek és több csomagnyi WC-papír mögül alig látszottak ki az emberek. Mindössze ideges párbeszédeket hallottam, feszült suttogásokat.

Szerencsére ananászkonzervet találtam. Fél dobozzal állt még a polcon, így egyet belehelyeztem a kis kézikosaramba.

Egy pillanatra megtorpantam, és elnéztem a pánikszerűen vásárló tömeget. Megfordult a fejemben, hogy talán nekem sem ártana vennem még egy csomag rizst meg tésztát, amíg még van a polcokon. Bevallom akkor riadalmat éreztem, hogy kifosztják a boltokat, és nem kapok egy csomag rizst a csirkémhez, ha éppen kedvem támad főzni. Mint ma. Így aztán visszamentem a szanaszét szakított üres nejlonok között, amiket az eladók nem győztek összeszedni, és csak azért is vettem egy csomag rizst és egy csomag makarónit az én egy személyes háztartásomba. Biztos, ami biztos alapon. Bár ritkán támad kedvem főzni, de ijesztő volt az a sok ész nélkül felhalmozó egyed előttem. Mint a zombik, törtek előre. Nem számítottak az árak, csupán a mennyiség. Az volt a fő, hogy minél több tartós élelmiszer kerüljön a kosarukba. Az övékbe, és még véletlenül sem gondoltak a többi emberre, hogy ha megveszik az utolsó tíz, húsz, harminc darabot valamiből, akkor az utánuk következőknek mi jut? Reggel fél nyolckor.

A szívem elfacsarodott. Megszorítottam a kosaram fülét és sietve visszaindultam a konzerv sorra egy barackbefőttért, mert hátha. Felfedeztem magamon a pánik jeleit. Sosem vettem semmit, ha nem volt rá szükségem, csak azért, hogy legyen. De engem is magával vitt a tömeghisztéria.

Azért szerencsésnek mondhatom magam, mert mire visszatértem az ananászkonzervek elé, egy szövetkabátos hölgy pakolta le a maradékot a kosarába megannyi rizs, készétel, paradicsomkonzerv és előre gyártott szósz közé.

– Kérem, nem adna nekem egy ananászt? – ütötte meg a fülem egy bátortalan hang.

Fiatal anyuka a kosárban üldögélő két éves forma, copfos kislánnyal szólította meg a polcot lefosztó hölgyet. Ám az elfordította a kosarát, és mint aki meg sem hallotta a kérést, továbbállt.

– Nincs ananász – mondta a gyereknek, miközben elsimított egy tincset a homlokából.

A kislány szája lefelé görbült.

– De megígérted, hogy ananász tortát sütsz a szülinapomra – remegett a hangja, majd a következő pillanatban elpityeredett.

– Megpróbáljuk egy másik boltban, kicsim – suttogta az anyukája mellettem.

A kislányt nem lehetett megvigasztalni. A könnyei lefolytak az álláig.

A kosaramban árválkodó konzerves ananászra néztem. Magamban elbúcsúztam a hétvégi ananászos csirkémtől.

– Nekem nem fontos – nyújtottam át a kislánynak a konzervet.

Felcsillant a szeme, a sáljával letörölte a könnyeit, és rám villantotta a világ legszebb mosolyát.