Béklyók

A férfi elfordult a holttesttől. Mindent látott. Hagyta a helyszínelőket dolgozni.

Átbújt a kifeszített sárga rendőrségi szalag alatt, lába alatt megzörrent az avar. Vastag tollkabátja belső zsebéből elővette a cigarettásdobozát. Vizes, mohás őszi pára ülte meg az erdőt. Az édeskés illat felkavarta a férfi gyomrát.

Egy újabb öngyilkos.

Egy újabb menekülő.

Ebben a hónapban már a harmadik, és még nincs tizedike.

A férfi a szájába illesztett egy szál cigarettát. Kattant az öngyújtó. Mélyen leszívta a füstöt. Meredt bele a ködbe, bámulta az elmosódott fatörzseket. Szürreális álomnak a hatott az egész. Mintha a képzelete alkotta volna a tájat.

Halkan zörrentek a levelek, megreccsent egy gally, mégsem fordult hátra.

– Nyomozó – szólította meg fiatal társa reszketegen magasra csapó hangon. – Mi baj van az emberiséggel?

Nem nézett a fiúra.

– Gyávák – morogta két szippantás között.

A nikotin ellazította. Megnyugtatta, és kitisztította a gondolatait.

– Szerintem bátorság kell ahhoz, hogy az ember önkezével vessen véget az életének – morfondírozott a fiú. – Ezek az emberek nem félnek a haláltól, ha önként választják azt.

– Bátorság az élethez kell – felelte a férfi, és a cigaretta füstjébe meredt.

Felelőtlen barmok! – köpte volna, de erővel magában tartotta a szavakat. – Még, hogy bátrak! A leggyávább cselekedet megfutamodni a nehézségek elől.

Meghalni könnyű.

Beleugrani a semmibe.

Könnyű megfutamodni, és itt hagyni a kétségbeeséstől összetört családtagokat, a barátokat. Könnyű itt hagyni őket a kínzó önváddal, és lelépni az élet porondjáról. Gyávaság elmenekülni a gondok elől. Gyávaság a felelősséget a családra és a barátokra hárítani.

A nyomozó később sokáig ült a kocsijában egyedül. A résnyire lehúzott ablakon kevés friss levegő szüremlett be, nem tudta elnyomni az egymás után elszívott cigaretták kesernyés bűzét. A szag beette magát a férfi bőrébe, a ruhájába, mire végre elindította a rozzant audit.

A temetőbe ment.

A fiához.

Az egyetlen gyermeke harminchét éves lenne.

Ma van az évfordulója. Halálának tizenhat éves évfordulója. Szűk körű temetést tartottak. Szégyellték, ami történt. Szégyellték, hogy a pap nem vállalta a katolikus szertartást. Öngyilkosoknak nem jár a végtisztesség.

Őrlődtek. Jeleket kerestek a gyerek viselkedésében. Elemezték az utolsó napokat. Minden elhangzott szót. Többletjelentéssel ruházták fel a tetteket. Mi lett volna, ha… kezdetű mondatokkal gyötörték magukat. Nem aludtak, nem ettek Egy idő után már nem is beszélgettek. Nem volt miről.

Kínlódtak.

A férfi lehajtott fejjel állt a sír előtt. A fia és a felesége sírboltját zöldre színezte a moha. Régen járt itt. Elborzasztotta, mennyire elhanyagolt az örök nyughelyük. Élete két legfontosabb embere feküdt itt. Valamikor a mindent jelentették.

A nyomozó előkotorta a cigis dobozát a zsebéből, és a terjeszkedő mohára meredt.

A felesége a temetés utáni este szedett be két csomag gyógyszert. Egy literes üveg vodkát megivott rá. Azelőtt sosem ivott alkoholt. A búcsúlevelében csak annyit írt, hogy a gyereknek szüksége van rá. Vele kell lennie. Utána kell mennie. Nem tehet mást.

Hol volt ő akkor? Miért nem vette észre?

A válasz egyszerű. Saját nyomorával foglalkozott, és azzal, hogyan enyhíthetné saját kínjait.

– Meghalni olyan kurva könnyű! – morogta az orra alá, a sírkőre bámulva.

Elszívta a cigarettáját, elpöccintette a csikket, megfordult, és elballagott a nyálkás ködben. Bátorság az élethez kell!