Variációk egy témára1

A mindenség összes csillaga

Az esküvőnk napján Hanna szemében a mindenség összes csillaga fénylett. Lehet, hogy szentimentális vagyok, de akkor ez az egész világot jelentette számomra. Az évek során a csillagok egyenként kihunytak a tekintetében, és már csak néhány ragyog fel olykor. Mindent megadnék azért, hogy újra olyan boldognak láthassam, mint akkor.

Nehéz időket élünk, és Hanna arcát hetek óta az aggodalom szürke fátyla takarja. Minden este a nyolcórai taps az erkélyen számára a nap fénypontja. Beszűrődik a zene a nappaliba, és az ütemesen összecsapódó a tenyerek ritmusa. A mobilommal a fülemen kissé előrehajolok a kanapén, belefeledkezem Hanna kerek popsijába, és a zene dallamára ringó csípőjébe. A függönyt meglebbenti a szél, és ráeszmélek, hogy elfelejtettem a vonal másik végén csacsogó anyámat. Hátradőlök a pamlagon, és igyekszem összpontosítani, még akkor is, ha olyan fáradt vagyok, hogy menten elaludnék. Belekortyolok az asztal szélére készített energiaitalomba. Akármennyire szeretnék pihenni, nem tehetem, még rengeteg tanulnivaló vár rám.

Anyám minden hétfőn telefonál, hogy megkérdezze, rendben vagyunk-e, és havonta egyszer megemlíti, hogy ideje lenne nagymamává tennünk. Megőrjít ezzel, akkor is, ha tökéletesen értem, miért erőlteti.

Hulla vagyok, kikészültem. Sok a meló, kevesen vagyunk, mert néhány idősebb kolléganő bizonytalan ideig fizetés nélküli szabadságra kérte magát, ugyanúgy, mint három anyuka, akik az online oktatás miatt nem tudták kire bízni a gyermekeiket. Alig állok a lábamon, két műszakot nyomok hetek óta.

– Nem akarunk gyereket! – mordulok bele a telefonba, amikor anyám ismételten előhozakodik a kedvenc témájával.

Zsigerből hazudok neki, és ő már észre sem veszi. Az erkélyajtó felé pislantok. Véget ért a zene, Hanna ott áll, még elkapom fénytelen pillantását, mielőtt becsukja az erkélyajtót.

Anyám önjelölt pszichológusként megint előadja a nagymonológot a női lélek gyógyulásáról, egy kisbaba elveszítése után.

– Jelenleg nem ideálisak a körülményeink ehhez. Nem beszélhetnénk másról? – vágok a szavába, és elmesélek neki néhány szórakoztató történetet a munkahelyemről.

Amikor fél órás beszélgetés után léteszem a telefont, Hanna a kanapé szélére kucorodva néz rám.

– Mióta nem akarunk gyereket? – kérdezi. Még a hangja is megremeg.

Nem értem. Hiszen ismer, és bár mostanában nem jött szóba közöttünk a gyerek téma, tudnia kellene, hogy ugyanúgy belehaltam a vetélésébe, mint ő. Talán nem pontosan azokat a szinteket éltem meg, de bennem is ott a hiány.

– Félreértettél.

Hanna bólint.

– Igen. Én is azt hiszem.

Megnyugszom. Felveszem a jegyzeteimet, hogy készüljek a vizsgára. Hanna felkel a kanapéról, csendesen magára csukja a háló ajtaját, pedig szeretem, ha itt van mellettem. Persze nem kívánhatom, hogy hajnalig gubbasszon a kanapé szélén, amíg tanulok, csak azért, mert megnyugtat a jelenléte.

Hannával tizenöt éves korunk óta ismerjük egymást. A barátság érett lassanként szerelemmé köztünk. Anyám az első pillanattól imádta, miközben az évek során, olykor hazavitt, aktuális szerelmeimben mindig talált valami kivetnivalót. Madarat lehetett volna fogatni vele, amikor megtudta, hogy szalagavató előtt elhívtam Hannát randira. Ha megengedem neki, talán még el is kísér, nehogy elbarmoljak valamit, annyira drukkolt értünk. Apám szerint, az a bizonyos, titokzatos női megérzés dolgozott benne. Fogalmam sincs, mit érzett. Azt, hogy illünk egymáshoz, vagy azt, hogy könnyedén el tudnám rontani.

Amikor Hanna néhány csodálatos együtt töltött év után véletlenül terhes maradt, teljesen nyilvánvaló volt, hogy feleségül veszem. Ha ő is akarja. Falusi kis házunk mögötti mezőről szedtem neki csokrot, és egy vékonyka gyűrűvel – amire az összes akkori ösztöndíjamat költöttem – kértem meg a kezét a réten. Miután könnyes szemmel igent mondott, illatos szénakazalban szerelmeskedtünk. A délutáni nap égette a bőrünket, a frissen vágott széna vörös cirádákat, apró piros pontocskákat hagyott rajtunk emlékbe, de életem egyik legcsodásabb pillanatát éltem át akkor.

Úgy gondoltam, felnövök a feladathoz, rendes férj és apa leszek, így évet halasztok az egyetemen, és elmegyek dolgozni, amíg Hanna a baba mellett lediplomázik. A tőlem telhető legjobbat akartam neki adni, így apám közbenjárása által Robi felvett a boltjába dolgozni.

Cikiztek a haverok eleget az esküvő miatt, értetlenkedtek a döntésem felett, jóslatokba bocsátkoztak a jövőmmel kapcsolatban. A legtöbben arra tippeltek, hogy soha többé nem megyek vissza az egyetemre.

Tévedtek.

Persze, valahol megértem, hogy én voltam a fő beszédtémájuk. Több, számukra sokkal kedvezőbbnek tűnő opció közül választhattam, ráadásul a házasság ódivatú, főként, ha ilyen korán köttetik. Aggódtak értem.

Nem árulok el titkot, ha elmondom, én sem úgy terveztem az életemet, hogy huszonkét évesen megnősülök. De voltaképpen mire vártam volna? Megtaláltam az igazit. Tudtam, Hannával szeretném leélni életem hátralevő részét, mindössze annyi történt, hogy előrébb hoztunk egy időpontot.

A szüleink teljes vállszélességgel támogatták a projektet, minden tartalékukat arra áldozták, hogy a lehető leggyorsabb, és legcsodálatosabb esküvőt hozzák össze nekünk. Minden tiszteletemet kivívták azzal, hogy ez ilyen flottul sikerült nekik.

Mivel egyikünknek sem akaródzott visszamenni a vidékre, a szüleink nyakára, ideje volt saját lábunkra állni. A fővárosban maradtunk, kivettünk egy lerobbant albérletet, amit fenn tudtuk tartani csekélyke fizetésemből és Hanna ösztöndíjából. Saját kezünkkel festettük a falakat, barátoktól, ismerősöktől kapott kiselejtezett bútorokkal rendeztük be, és csinosítgattuk apránként, hogy az otthonunknak érezhessük.

Ennek már három éve. Elképedek, az idő múlásán. Olyan, mintha tegnap történt volna

A babát az esküvő utáni héten elvesztettük. Talán a túl nagy stressz, vagy a túlfokozott izgalom okozta, amivel a házasságkötés járt. Nem tudom. Mára leszoktam arról, hogy okokat keresek. Megtörtént. A közös veszteségbe mindketten kicsit belehaltunk lelkileg. Hosszú hónapokig tartott a gyászunk. Attól tartok, ezt a hiányt életünk végéig cipelni fogjuk önmagunkba mélyen eltemetve. És Hannának még sokkal nehezebb lehetett, mint nekem.

Sokat veszekedtünk akkoriban. Számtalanszor megkaptam Hannától, hogy feleslegesen áldoztam be magam, rosszul döntöttem, amikor feleségül vettem. De én tudtam, hogy életem legjobb döntését hoztam akkor, talán enyhe nyomást gyakorolt rám a gyerek, viszont egy pillanatra sem bántam meg, és soha nem éreztem áldozatnak.

Anyám azt tanácsolta, hogy minél előbb pótoljuk a hiányt. Szerinte Hannának egy új kisbabára lenne szüksége az elveszített helyett, hogy meggyógyulhasson a lelke. Azonban hiába tettem meg a tőlem telhető legtöbbet az ügy érdekében, azóta sem sikerült megfogannia. Milyen furcsa, hogy ami elsőre olyan simán összejön, amikor a legkevésbé sem számítanál rá, az a következő alkalommal, sehogy sem sikerül, hiába várod a csodát.

Az elmaradt jó éjt puszi gondolkodóba ejt. Hanna csak akkor hagyja ki, ha akaratomon kívül megbántottam valamivel. Ismerhetne már annyira, hogy tudja, szándékosan sosem ártanék neki. Lapozok egyet, és a következő pillanatba elmerülök a sorok között.

Legnehezebbek a reggelek, a hajnali ébredések az alig alvások után. Kinyomom a telefonom ébresztőjét, fáradt sóhajtással fordulok az oldalamra. Próbálom összeszedni minden erőmet, hogy kikecmeregjek az ágyból.

A szoba ajtaja halkan becsukódik. Észre sem vettem, Hanna mikor kelt ki mellőlem. Megnyikordul az ágy, visszacsusszan a paplan alá, jéghideg talpát a vádlim közé csúsztatja, szokása ágymelegítőként használni a testemet, de cseppet sem bánom, szívesen felmelegítem, ha fázik.

Hanna a hátamhoz simul, hosszú haja csiklandozza a vállamat, a tenyere lecsúszik a boxeromra, a vékony anyagon keresztül simogatja a farkamat. A testem azonnal reagál, előbb ébred fel, minthogy kinyithatnám a szemem. Hanna a nyakamba csókol, a nyelve nedvesen játszik a bőrömön, a keze egy pillanatra sem áll meg.

Tegnap este egy pillanatra azt hittem, hogy megbántódott, azért hagyott olyan hirtelen magamra a nappaliban a taps után. Egész végig ez motoszkált a fejemben, nehezen tudtam koncentrálni a tanulásra. Megfordult a fejemben, hogy át kellene beszélni ezt az egészet, és nem ártana kiengesztelnem, de a reggeli ébresztője meggyőz arról, hogy minden rendben közöttünk.

Egy rövid ideig csukott szemmel élvezem a játszadozását, majd egy mély sóhajtással megfordulok, magam alá gyűröm, éhesen birtokba veszem a száját. Friss, mentolos íze van. Lábait a derekam köré fonja, a csípőjével izgató mozdulatokkal tart keményen. Lerántom róla a felsőjét. Hanna készségesen a feje fölé emeli a két karját, hogy segítsen megszabadulni tőle. Formás mellei ingerlően simulnak a tenyerembe, odaillenek, mint egy kirakós egymás mellé illő darabkái. Elszakadok az ajkaitól, lassan csókolom végig a nyakát, a vállát, a kulcscsontját, mielőtt a számba veszem a mellbimbóját, először az egyiket, majd a másikat, hogy egyforma törődést kapjanak. Vörös rózsák gyúlnak a bőrén az izgalomtól, szapora lélegzetvétele olyan számomra, mint egy térkép, ami pontosan mutatja, jó felé haladok. Hanna ívbe hajlítja a hátát, úgy kínálja fel nekem csodálatos melleit, hogy aztán csukott szemmel élvezze a kényeztetést.

A tenyerem lesiklik lapos hasán, be a pizsamanadrág alá. Hozzám dörgölőzik, és én meglepődöm, milyen nedves. Teljesen feltüzel, hogy ennyire kíván.

Lefejtem lábait a derekamról, lassan húzom le róla a pizsamanadrágot. Végigcsókolom lábujjai hegyét, karcsú bokáját, izmos vádliját, és amikor belsőcombja selymes bőréhez érek, beterít a vágy illatával. Kitárulkozik előttem, hajamba szántanak az ujjai. Feljebb haladok, megkóstolom finoman a punciját, olyan lassan, mintha egy fagyi kelyhet nyalogatnék.

Gyönyörű, mint egy harmatozó rózsa. Előttem nyílnak meg a sötétebb szirmok rejtekéből előbukkanó rózsaszínűbbek. Hosszan elidőzöm, élvezem minden pillanatát, szeretem az ízét. Hanna sóhajai zihálássá fokozódnak, türelmetlenül megemeli a csípőjét, és én végre odaérek a szirmok rejtekében megbúvó nedves bimbóhoz. A nyelvemmel körzök felette, a számba veszem, szopogatom, vigyázok, meg ne sértsem a fogaimmal, miközben felfalom.

Hanna zihálása folyamatos nyögdécseléssé olvad össze. A farkam fájdalmasan megrándul a boxerem fogságában. Hamarosan megadom neki a szabadulást, de előbb szeretném Hannát egyszer a csúcsra juttatni. Mire én elmegyek, már másodszor robban. A hüvelye forrón körbeöleli a farkamat, és ahogy megszorít, úgy hajszol egyre magasabbra a gyönyör hullámain.

Apró puszikkal borítom el Hannát, amiért ilyen csodálatosan indította a napomat. Általában azelőtt ilyen buja és túlfűtött, mielőtt megjönne a vérzése. Olyankor többször kívánja a szexet. Gondolom a menstruáció előtti feszültségét kezeli velem és én szívesen könnyítem meg ciklusának ezt a nehéz időszakát.

Hanna lusta macskaként simul hozzám. Karcsú lábaival körbefonja az enyémet, úgy törleszkedik, mellei a mellkasomnak nyomódnak, fejét a vállgödrömbe fekteti. Akármennyire szeretnék vele maradni, nem tehetem, így is késésben vagyok. Gyengéden lefejtem magamról.

– Muszáj menned? – kérdezi szomorkás mosollyal a szája sarkában.

– Hidd el, sokkal szívesebben végig kóstolnálak újra.

Dorombolva elnyúlik a lepedőn. Ujja hegyével a mellét simogatja.

– Gyere! – hívogat.

– Nem lehet.

– Felmondhatnál. Akkor nem lennél ilyen fáradt folyamatosan, és kényelmesebben készülhetnél a vizsgákra.

– Tudod, hogy nem tehetem.

Hanna mióta elvégezte az egyetemet háromszor annyit keres, mint én, és a noszogatásának hála, ősszel visszamentem levelező tagozatra, most a diplomamunkámon dolgozom a munka mellett.

Jóllehet, gyűlölném, ha neki kellene eltartania, de ha nem jött volna a koronavírus, hogy letarolja az egész világot, talán tényleg otthagyom Robit. Azonban ezekben a nehéz időkben nem hagyhatom cserben. Hiszen segített, amikor szükségem volt rá.

Hanna lebiggyeszti az ajkát, magára húzza a paplant, összegömbölyödik a takaró alatt és sóhajtva becsukja a szemét.

Mostanában sokkal szexéhesebb, mint valaha, mióta ismerem. Bevallom, egy cseppet sem bánom a kezdeményezőkészségét. Gondolom, a bezártság teszi. Ezelőtt valóságos energiabombaként élt. Minden reggel huszonöt kilométert futott, délután edzésre járt, mindemellett megállíthatatlanul pörgött, mint egy túlhúzott búgócsiga. Alig bírtam követni az energia kitöréseit.

Mióta bejelentették a kijárási korlátozást, Hanna ki sem tette az orrát a lakásból, legfeljebb az erkélyre merészkedik ki. Programozóként itthonról dolgozik, hetek óta az edzéseket is online tartják. Pedig ez csupán korlátozás, nem tilalom, ő mégis önkéntes karanténban tartja magát.

Miután lezuhanyozom, és teljesen felöltözve visszamegyek a szobába, hogy elbúcsúzzak Hannától, ő sűrű, sötét szempillái alól figyel. Kinyújtja két kezét, lehajolok hozzá, a nyakamba csimpaszkodik.

– Egészségesen gyere haza! – búgja a fülembe.

A lépcsőház előtt felnézek. Hanna negyedik emeleti erkélyünk korlátjánál áll meleg köntösébe burkolózva. Hamarosan pirkad, most még elmosódottan szürke minden, az utcai lámpák sárga fénye világítja meg a járdákat. Hanna integet. Felszállok a biciklimre, mielőtt eltekernék, csókot dobok neki.

Hűvös a hajnal, és én ismételten fenn hagytam a sapkámat. Tavaszi dzsekim gallérját felhajtom, egészen behúzom a nyakam, így is lefagy a fülem abban a húsz percben, amíg végigtekerek a munkahelyemre. A felkelő nap megcsillan a házak ablakain, égő narancsszínbe vonja az eget. Csendes minden, mindössze a madarak köszöntik egyre hangosabb énekükkel a reggelt.

Természetesen elkésem. Robi húzza a szemöldökét, miközben hátra rohanok a raktár sarkából leválasztott öltözőbe. Illedelmesen bekopogok, hogy ne törjek rá a csajokra, bár tudom, üres a helyiség, én vagyok az egyetlen, aki olykor elkésik.

Felveszem a zöld munkáspólómat, az ugyanilyen színű baseball sapkával. Magamra igazítom a világoskék, piros szívecskékkel díszített textil arcmaszkot, amit Hanna készített nekem a szíve összes szeretetét beleadva. Tucatnyi arcmaszkot varrt nekem maradék anyagokból. Nagyon ügyes, kreatív lány, magának tervezi a ruhái nagy részét, és megvarr bármit, amit kitalál. Hanna maszkjai kényelmesebbek, mint amiket Robitól kaptunk és a gumija nem töri annyira a fülem mögötti vékony bőrt, emellett, amikor viselem, minden lélegzetvételnél Hannára gondolok. A csajok a boltban folyamatosan húztak a színes, mintás arcmaszkok miatt, de miután vittem nekik is néhányat, leálltak a poénosnak képzelt beszólásaikkal, és viselik a Hannától kapott ajándékokat. Az én szerelemem tudja, mivel kell leállítani az ilyesmit. Talán azért, mert jobban ismeri a női gondolatvilágot, mint én.

Egyébként, ahogy itthon elkezdődött a fertőzöttek számának nyilvánosságra hozása, Robi azonnal vett nekünk textil arcmaszkokat. Igaz, első körben, mindössze fejenként egyet, de amikor szóvá tettem neki, hogy, ugye viccel, akkor kaptunk még egyet. Mondjuk ez is vicckategória, de már nem merem jártatni a számat, mert minden hónapban megkapom néhányszor, hogy ne legyek ilyen okos tojás, így is túl nagy a pofám. Ha nem tetszik a rendszer, odébbállhatok. Hamarosan megteszem.

Gumikesztyűt ritkán viselek, mert bepállik benne a kezem. Leginkább csak akkor, ha beállítanak a pénztárba, mert ugyan minden tiszteletem az orvosoké, és ez nem új keletű nálam, mint annyi lelkes erkélyen-ablakban tapsolónál, mégsem kívánom Korona után a bőrgyógyászaton tölteni az időm nagy részét. Így ha tehetem, cérnakesztyűt húzok inkább, az jobban szellőzik.

Amíg a csajok a kasszát számolják, a pékáruval foglalkoznak, és a pult mögött serénykednek, hogy felkészüljenek a hat órai nyitásra, én felveszem a fertőtlenítőt és végigspriccelem a bevásárlókocsik fülét.

– Ki sem enged a lábai közül, igaz? – kacsint rám Robi szemtelenül. – Ha az én feleségem is ezt csinálta volna a házasságunk harmadik évében, nyilván én sem keresem másnál a boldogságot – röhög fel.

Robi néha elég perverz, mert folyamatosan az életem intim részleteire kíváncsi.

– Simán elaludtam – vágom rá.

– Idő kérdése, és meg fogod gyűlölni, amiért feladtad érte az álmaidat, és jobban fogod érezni magad mindenhol máshol, csak haza ne kelljen menni hozzá. Előbb-utóbb minden férfi erre a sorsra jut, kölyök, hidd ezt el az öreg rókának.

Ki nem állhatom, ha kölyöknek szólít, és a hátam borsózik, amikor kibuknak belőle a nőkkel kapcsolatos útmutatások. Úgy állítja be magát, mint valami nagymestert, és kéretlenül halmoz el a tanácsaival. Apám azt javasolta, hagyjam rá.

– Nem adtam fel az álmaimat! – morgom.

– Mégis hogy a francba fogsz lediplomázni? – kérdezi fejcsóválva.

– Online.

– Aztán a végén online építész lesz belőled, mi? – csapkod vállon vidáman. Azt hiszi vicces, pedig közel sem az.

Robi akármilyen jó srác, akármennyire apám gyerekkori haverja, olykor kikészít a korlátoltságával. A lelkem mélyén örülök, hogy három év után leléphetek innen. Nem avatom be az életembe, talán ez fáj neki. Nem mondom el, hogy munka után éjszakákon át írom a diplomamunkámat, aprólékos gonddal ragasztgatom a makettet, és hajnal felé szédülök be Hanna mellé az ágyba. Hetek óta kávé és energiaital kombó tart életben. Kizárólag az ad erőt, hogy tudom, már nem tart sokáig. Minden nappal kevesebb.

A heti két szabadnapom számomra a mennyország. Olyankor megengedek magamnak egy kis lustálkodást. Nem mintha lenne időm közösségi oldalakat böngészni, de olyankor kíváncsiságból áttekerek rajta. Minden ugyanarról szól: a vírusról, a szabályokról és arról, hogy mindenki maradjon otthon. Felüdítő, ha találok olykor egy-egy pozitív megosztást.

Nagyrészt megértem, hogy az emberek aggódnak, és sötét gondolatok erdeiben bolyonganak, ahonnan nem akaródzik nekik kitalálni, vagy mert jó ott, vagy mert valóban nem látják a kiutat. Természetes, hogy félünk az ismeretlentől. Én is. Viszont nem érek rá túlgondolni. Betartom a szükséges óvintézkedéseket, ez az, amit megtehetek magamért és Hannáért.

Hanna szerint komolyabban kellene vennem, de én nem tudom. Egész nap emberek között vagyok, nem félek. Hannát féltem. A szüleimért aggódom, a keringési problémákkal küzdő nagymamámért, a jókedélyű, féllábú nagypapámért. Már nem láttam őket két hónapja. Nem akarom elveszíteni azokat, akiket a legjobban szeretek. Minden este imádkozom azért, hogy ha ennek vége lesz, újra együtt lehessünk mindannyian.

Amikor becsapódik Gergő mögött az ajtó, kipattanok az ágyból, belebújok a köntösömbe, lábamra rángatom a nyuszis mamuszomat és kiszaladok az erkélyre. Innen rálátok a lépcsőház bejáratára.

Szürke, hideg még a hajnal, libabőr futkos a hátamon. A korláton át kihajolva várom, hogy nyíljon a kapu, és megjelenjen Gergő kócos, szőke feje, indigókék dzsekije. Gondolatban vele vagyok a lépcsőházban lefelé. Elképzelem, ahogy kettesével veszi a fokokat, csörög a kulcscsomója, ahogy nyitja a biciklitároló ajtaját. Már lent kéne lennie. A számat harapdálom izgatottságomban. Végre megjelenik. Felnéz. Mindig felnéz, mielőtt elindul.

Egészen addig bámulok kerékpározó alakja utána, amíg eltűnik a házak között. Féltem. Hiába kérem, sőt könyörgöm nap, mint nap, hagyja ott Robit. Maradjon itthon velem, koncentráljon a tanulásra. Már nincs feltétlenül szükségünk arra a pénzre, amit keres, Gergő makacsul hajtogatja ugyanazt, mint az elmúlt két és fél évben folyamatosan. Ő a férfi, az ő feladata eltartani a családját. Ebből nem enged. Most pedig már lelkiismereti okokból sem hagyná ott Robit. Segíteni akar.

Gergő csodálatos ember. A lépcsőházunkban lakik két idős néni, messze vidéken élnek a szeretteik. Gergő délutánonként, munkából hazajövet, bekopog hozzájuk, megkérdezi, hogy vannak és szükségük lenne-e bármire. Listát ír, bevásárol helyettük. Esténként nem áll ki velem az erkélyre tapsolni, csupán elmond egy imát idebenn értünk, mindannyiunkért. Azt mondja, számára ez átérezhetőbb így, mint a zene, a taps. Viszont azt megérti, nekem az erkélyen tapsolás fontos. Ez az egyetlen közösségi esemény az életemben, ilyenkor úgy érezhetem, emberek között vagyok, még akkor is, ha csak az ablakokból, erkélyekből látom őket, és én szívesen tapsolok Gergőért, mert értünk dolgozik. Meg persze mindenkiért, aki vele együtt ugyanezt teszi. Gergőnek ez semmit nem jelent. Megköszöni, és minden este megjegyzi, hogy érte nem kell tapsolni, neki most ez a dolga.

Pedig megérdemli. Százszorosan, ezerszeresen, azért, mert a nehézségek ellenére velem maradt, és továbbra is szeret. Egyetlen pillanatig nem ingott meg a szerelmében, pedig a házasságunk első éve kínlódássá változott azután, hogy elveszítettük a kisbabánkat. El akartam marni magam mellől, úgy éreztem, nem vagyok méltó a szerelmére, de ő végig kitartott mellettem, a legsötétebb órákban is. Ölelt, vígasztalt, velem sírt, és ha kellett erélyesen szembeszállt az akaratommal, nem hagyta, hogy maga alá temessen a gyász. Nem hagyta, hogy őt is elveszítsem.

Múlt szombaton tartottuk a huszonnegyedik születésnapomat. Húsvét után egy újabb olyan ünnep, ami másképp alakult, mint eddig bármikor. Tizennyolc éves korom óta Gergő minden alkalommal asztalt foglalt a kedvenc mediterrán étteremben, ahol gyertyafénynél vacsoráztunk és hajnalig táncoltunk. Ilyenkor órákig készülődtem, hogy tetszem neki, a legszebb ruhámat vettem fel. Idén zárva voltak az éttermek, a táncos helyek, csupán Gergő kedvéért vettem fel a legszebb ruhám, és összedobtam a kedvenc tésztáját, hogy az aprócska konyhánkban ünnepelhessünk.

Gergő azonban keresztülhúzta a számításaimat, amivel életem második legszebb meglepetését adta nekem.

Nem tudom, hány embert mozgósított idén a születésnapom megszervezésére, miként sikerült ilyen tökéletesre a kivitelezés, mindenesetre a meglepetés elsöprő erővel hatott rám. Gergő hihetetlenül kreatív, imádom, hogy képes minden követ megmozdítani, ha valamit a fejébe vesz. Sosem adja fel.

A tetőre szervezte este hat órára a szülinapi romantikus vacsoránkat. A betontömb árasztotta magából a napközben összegyűjtött meleget, lágyan kócolta hajunkat a szél, halkan szólt a kedvenc romantikus zeneszámaimból álló egyveleg. Gergő sültes tálat rendelt, liliom csokrot állított az asztal közepére, végül táncoltunk a naplementében.

Gergő minden alkalmat megragad, hogy elviselhetőbbé tegye számomra a karantént, igyekszik az életünk megszokott ritmusát megtartani, amennyire ez lehetséges. Mégis alig várom, hogy vége legyen ennek az egésznek. Rettenetesen nehéz ez a bezártság, a bizonytalanság. Gyáván rettegek, legszívesebben elbújnék egy biztonságos helyre, mint az a nyuszi, aki fülét-farkát behúzva búvik meg az odújában, amíg elmúlik a veszély.

Tegnap adtam le a projektet, amin az utóbbi hónapokban dolgoztam, a tervezés legalább lefoglalta az időm nagy részét. Most nyakamba szakadt a töméntelen szabadidő, amíg várom a választ, hogy elfogadják-e a terveimet, szabad vagyok. Napokig eltarthat, amíg átnézik, reagálnak. Most éppen nem hiányzik az unalom, mert így sokat gondolkodom. Folyamatosan a víruson jár az agyam. A tüneteket ismételgetem, folyamatosan fertőtlenítek, fontolgatom, mit kéne még tennem, hogy megvédjem magunkat. Mi lesz, ha véletlenül rosszul leszek, amikor teljesen egyedül maradok itthon? Ki fogja kihívni a mentőket, vajon lesz-e lélegeztető gép, vagy a fiataloknak nem jut?

A szék szélére rogyok, próbálom lecsillapítani a zihálásom. A mobilomon a híreket olvasom. Kizárólag a vírussal kapcsolatos információkat keresem, falja a szemem a sorokat, az agyam olykor képtelen feldolgozni a sok egymásnak ellentmondó információt. Összezavarodom. Nem tudom, mit higgyek el, majd minden átmenet nélkül kétségbe esem, és sírdogálok egy kicsit. Sírni csak akkor szabad, ha Gergő nincs itthon. Előtte erősnek akarok látszani. Pánikoló emberek között tölti az egész napját. Szüksége van egy nyugodt otthonra, és én mindent megteszek, hogy ezt a hátteret biztosítsam számára.

Céltalanul ténfergek a szobában. Lemondtam az online edzéseimet is. Gergőnek egyelőre nem árultam el, mert aggódna, faggatna, miért tettem, és én még nem készültem fel a válaszokra. A torkom összeszorul, mert eszembe jut a tegnap este. Gergő olyan flegmán vágta oda az édesanyjának, hogy nem akarunk gyereket, egy pillanatra megállt bennem az ütő. Nem értem, mi változott meg benne az utóbbi három évben, hiszen, amikor feleségül kért, akkor gyerekestől, mindenestől akart. Mi történt közöttünk, amiért már nem akarja? Nem tart elég jónak? Vagy talált valaki mást, aki megfelelőbb anyja lehetne a gyerekeinek? Aki egészségesebb, és nem veszíti el a kisbabáját?

Elöntenek a kétségek, a saját alkalmatlanságom béklyóba szorít, és úgy húz a mélybe, mintha egy tenger fenekén vergődnék. Levegő után kapkodok.

Gergő félkész épület makettje ott áll a dohányzóasztalon. Törökülésbe ereszkedem előtte egy babzsákra és amíg visszanyerem a lélekjelenlétem azt bámulom. Megnyugtatnak a letisztult formák. Tetszik, ahogy Gergő a vonalakkal bánik. Nem értek az építészethez, mégis gyönyörűnek találom. A rajzai szanaszét hevernek a makett mellett, rendetlennek tűnik az egész, de Gergő szisztémája szerint állnak a vázlatok, az alapján dolgozik. Nem merek hozzányúlni, nehogy elkeverjek valamit, vagy véletlenül összetörjem a munkáját.

Hiányoznak a szeretteim. Hiányzik az anyukám, a nővérem és az öt éves unokahúgaim. Az ikrek minden alkalommal sírnak a telefonba, amikor video hívással beszélgetünk egymással. Nem értik, miért nem találkozhatunk. Anyu is gyakran sír, amikor elbúcsúzunk. Fáj így látnom. Nagyon egyedül maradt. Aput ősszel temettük el. Azelőtt minden vasárnap meglátogattuk. Anyu imádja Gergőt, mert ő mindig megnevetteti. Engem is megnevetettet. Sokkal reménytelenebbnek látnám a helyzetet, ha nem lenne mellettem.

Hiányzik.

Nem akarunk gyereket – visszhangzik bennem.

Miért nem akarunk?

Félünk, hogy ismételten elveszítjük – adom meg a logikus választ.

Ha megbetegszem, talán lélegeztető gépre kerülök, és könnyen elveszíthetem a babát. Gergő sem akarja újraélni a tragédiánkat.

Felkapom a telefonomat és behívom a telefonkönyvet.

Mostanra megszokták az emberek a vásárlási rendet, tiszteletben tartják, hogy kilenctől délig kizárólag a hatvanöt év felettiek tartózkodhatnak az üzlet területén. Az én posztom árgus szemmel figyelni a maszkok mögött megbúvó arcokat. Robi szerint, azért mert én vagyok az egyetlen férfi a cégnél, természetesen rajta kívül, tehát gyakoroljam a férfiúi tekintélyemet. Nem köszöntem meg neki ezt a kiváltságot, mert borzasztó nehéz a szemek és a tartás alapján kiszűrni, ki az, aki nem illik az éppen engedélyezett korcsoportba.

Napközben sokat gondolok Hannára. Arra, hogy milyen profin vette eddig az akadályokat. Mindannyiunknak új, és nehéz ez a helyzet, ő mégis bátran viseli.

Többek között most először töltöttük kettesben a húsvéti ünnepeket. Szokatlanul furcsának éreztem, hogy nem volt halászléevés a szüleimnél, tojásfestés, és sonkafőzés az anyósomnál, sem tojásvadászat az ikrekkel, és a húsvét hétfői családi locsolkodás is elmaradt. Otthon maradtunk.

Nagypénteken életem első halászléjét főztem apám telefonos segítségével. Hanna édesanyja receptje szerint sütötte a kalácsot és a sonkafőzéshez is kapott némi segítséget. Gyakorlatlanul álltunk neki, ebből az következett, hogy mindenből túl sokat készítettünk, így bőven jutott a környékbeli hajléktalanoknak az ünnepi menüből. Hanna alig evett néhány falatot, mert rájött, hogy nem szereti a sonkát, még a szagától is rosszul lett, miközben főzte. Bár akkor gyorsan megmértük a lázát, hátha valamiképpen elkapta a Koronát, talán én hurcoltam be a lakásba. Annyi emberrel találkoztam az elmúlt időszakban, reggeltől-estig ismerősök, és ismeretlenek tülekedtek a boltban, hogy lerabolhassák a polcokat, felhalmozzanak fél évre való készletet. Ha nem látom, el sem hiszem, hogy ilyen megtörténhet.

Ha megfertőztem Hannát, az kizárólag úgy történhetett, hogy nem jártam el elég körültekintően, amikor hazaérkeztem, pedig Hanna szigorú szabályokat állított fel. A cipőket egy hypós törölközőre állítani, alaposan kezet mosni, ruhát levenni, mosásba tenni hatvan fokon, és azonnali fürdés.

Addig hozzá sem érhettem Hannához, amíg mindezt meg nem tettem. Ő közben fertőtlenítette a bejárati ajtót, a kulcscsomómat, a táskámat, kifőzte az elhasznált arcmaszkokat. Szerintem túlaggódja a dolgot, de meglehet, ettől nyugszik meg. Hanna egész nap itthon van, hetek óta a négy fal közé szorulva. Ha megbetegszik, akkor annak én leszek az egyedüli oka. Nehéz teher, a lehetőségeimhez képest mindent megteszek, hogy megóvjam.

Ebédidőben, felhívom. Bágyadtnak a hangja.

– Mértél lázat? – kérdezem aggódva.

Apránként önjelölt háziorvossá lépek elő, ha így folytatom.

– Rendben vagyok – nyugtat meg. – Te viszont nagyon vigyázz magadra! Cseréld le az arcmaszkot háromóránként – kéri. – Odakészítettem a hátizsákodba. Megtaláltad?

Beletúrok a zsebekbe, kezembe akadnak az egyenként gondosan kéztörlőbe burkolt kis csomagok. Végigsimítok rajtuk, az asztalra teszem az egyiket, hogy el ne felejtsem felvenni ebédszünet után.

Meghat a gondoskodása.

– Szeretlek!

– Én jobban – kontráz rá, és sorolja tovább a jó tanácsokat. – Fertőtleníts, kérlek. Ne felejtsd el! És könyörgöm, tartsd be a két méteres távolságot az emberektől!

Természetesen lehetetlent kér tőlem, hiszen nem hátrálhatok folyamatosan vásárlók elől, ha kérdezgetnek, vagy ha pakolok, és mellettem vesznek le valamit a polcról, mégis megnyugtatom Hannát, hogy odafigyelek, miattam ne aggódjon.

Mielőtt hazaindulnék, útba ejtem a gyógyszertárat, negyven percet állok sorba, hogy kiváltsam a nénik receptjeit. Hálásak az odafigyelésért, minduntalan be akarnak hívni egy kávéra, meg süteményre. Nehezen értik meg, nem tehetem, éppen azért, mert szeretném megvédeni őket. Pontosan úgy, ahogy a családjuk is teszi. Kesztyűben veszem át a pénzt tőlük és szájmaszkot is húzok, mielőtt becsengetnék hozzájuk.

Otthon Hanna előírásai szerint vetkőzöm, zuhanyozom, és furcsa, hogy nem bukkan fel a szobaajtóban, ahogy szokott. A hajamról az arcomra csorog a forró víz, még mindig nem hallom a motoszkálását. Kétszer szólítom. Semmi válasz. A gyomrom görcsbe rándul. Villámgyorsan végzek a fürdőszobában, felületesen törölközöm, cuppog a papucsom, ahogy nedves lábbal belebújva végigvágok a folyosón a nagyszobába.

Hanna összegömbölyödve fekszik a kanapén, kispárnát ölel magához. Ráborítok egy vékony takarót, majd letérdelek mellé a szőnyegre. Óvatosan elsimítom sötét gesztenye haját az arcából. Felsóhajt, tovább alszik. A torkom összeszorul, ahogy elnézem.

Először gondolkodom el azon, hogy Hanna mostanában korán fekszik, mintha teljesen kimerülne, mire hazajövök. Simogatom az arcát, a homlokát. Nem érzem melegebbnek, mégis aggódom, mert megfordul a fejemben, hogy beteg lehet. Nem feltétlenül járnak lázzal a tüntetek. Akár lehetek tünetmentes hordozó. Hazahozhattam a vírust, megbetegíthettem Hannát.

Odahajolok fölé, végigcsókolom az arcát, a homlokát. Megrebben a szempillája és meleg barna szemmel néz rám.

– Elaludtam – motyogja bágyadtan.

– Sajnálom, hogy felébresztettelek.

– Későn érkeztél.

Megnyújtózik, majd felül, de látom rajta, hogy megszédül. A kanapé ülőkéjébe kapaszkodik és néhány pillanatig mered maga elé. Tenyeremet a combjára fektetem.

– Jól vagy? – kérdezem, pedig látom, nincs jól.

Bólint.

– Csak leesett a vérnyomásom. Különben rendben vagyok. – A szemembe néz. Aggódást látok a tekintetébe. – Ugye a héten is csütörtökön leszel szabadnapos.

– Szokás szerint.

– Akkor, ha nem gond, elkísérsz az orvoshoz?

A féltés hideg borzongásként cikázik át az egész testemen. Baj van! szólal meg a vészcsengő a szívem mélyén, fájdalmas lüktetéssel veri a bordáimat, hogy magamhoz térjek. Hát ezért olyan sápadt és annyira fáradékony mostanában.

– Beteg vagy? – kérdezem rekedten.

Még mindig engem néz, megremeg a szempillája.

– Tudom, hogy már nem akarod – suttogja –, de azt hiszem, kisbabát várok.

Bennem reked a levegő.

– Kisbabát? – szuggerálom lapos hasát a kardigánja alatt.

Félénken bólint.

– Haragszol?

– Imádlak!

Képtelen vagyok parancsolni az örömömnek. A következő pillanatban felugrok, felkapom, megforgatom. A vállamba kapaszkodik.

– Tegyél le! – sikítja. – Elszédülök.

Elszégyellem magam. Megállok, leeresztem a földre. Átölelem, a szemébe nézek.

– Ez a legcsodálatosabb hír. Hogy gondolhattad, hogy haragudnék? Hogy gondolhattad, hogy nem akarnám?

Elpirul, a haját csavargatja az ujja körül.

– Anyukádnak azt mondtad. Hogy nem akarod.

Két tenyerem közé fogom az arcát és a szemébe nézek.

– Sajnálom, hogy félreértettél. Csak le akartam rázni, mert féltem, hogy kellemetlennek érzed a folytonos nyaggatását. Mondd, mióta sejted?

– Aznap csináltam tesztet, amikor bejelentették a kijárási korlátozást.

– Az legalább öt hete történt. Miért nem mondtad előbb?

– Annyira féltem – sóhajtja. – Annyira félek – vallja be reszketegen.

A karjaimba zárom, odakuporodik. A hátát simogatom, majd finoman megérintem az oldalát, majd a hasára csúsztatom a tenyerem.

– Minden rendben lesz – suttogom a hajába, majd leguggolok elé, szűk felsőjén keresztül megcsókolom a hasát. Az ujjaimmal végigsimogatom. – Hallod, pöttöm? Minden rendben lesz. Megígérem.

Hanna tenyere a hajamat simogatja. Felnézek rá. Csillog a szeme, és olyan mosoly játszik az arcán, amilyet sosem láttam rajtam ezelőtt.

A várandósság megnyugtatóan komplikációmentes. Aggodalmas, de boldog, várakozással teli hónapok. Hanna mindenszentek éjszakáján ad életet a kisbabánknak.

Végig bent lehetek mellette a szülőszobában. Körmei mély árkokat szántanak a bőrömbe, fogcsikorgatva tűröm, mert tudom, ő sokkal nagyobb fájdalmat visel el, mint amilyeneket nekem okoz közben.

Hosszú, gyötrelmes vajúdás után – amit én ki sem bírtam volna, és ezért még jobban szeretem Hannát, amiért végigcsinálta – végre meghallom a kisbabánk első erőteljes, rekedtes sírását.

Egészséges. Gyönyörű. Kislány.

Hanna fáradtan ragyogó arcához hajolok, a könnyeink összemosódnak, miközben gyengéd szeretettel megcsókolom a homlokát.

Amikor a ráncos, ragacsos rózsaszín kis testet Hanna mellére fektetik és egy ollót a nyomnak kezembe, megrettenek. Annyira remegnek az ujjaim, attól félek, fájdalmat okozok, ha elvágom az anyát és lányát összekötő kapcsot. Hanna a kislányunkba feledkezik, simogatja az apró fejecskére simuló nedves, sötét tincseket. A kicsi tágra nyílt szemmel ott szuszog a mellén.

Még engedélyeznek néhány meghitt pillanatot számunkra, amit kihasználok arra, hogy újszülött kislányomban, és bátor, gyönyörűségesen szép feleségemben gyönyörködhessek. Büszke és boldog vagyok, hogy Hanna megosztotta velem a születés csodáját. Nincs a világon ennél nagyobb ajándék. A szempilláimon megállnak a könnyek. Hanna rám néz, találkozik a pillantásunk. A mindenség összes csillaga ismét ott ragyog a szemében.