Emlékezet

Arra eszméltem, hogy megmozdult a doboz és összekoccantunk benne. Tompán, mert a selyempapír miatt nem éreztük olyan durván az ütődést. Megriadtam.

Sok-sok évet megéltem már, de egyetlen ébredésem sem sikerült ennyire váratlanul, mindig megelőzte a fahéj és a szegfűszeg illata, az izgatott zsibongás, a készülődés izgalma. Olyankor én is türelmetlenül várakoztam a többiekkel együtt, hiszen tudtuk, hogy hamarosan eljön az idő. Hamarosan néhány napig díszbe öltöztetjük az otthont. Éjjel nappal csillogunk, szikrázunk, hogy utána megint hónapokig visszavonuljunk a sötétségbe, pihenni. amíg újra el nem jön a mi időnk.

– Mi történik, apóka? – kérdezte egy csingilingi hangocska.

– Ez még korai – dörmögte a csillag.

Ő kiváltságosnak született, mindig a csúcsra került. Mi, a szorgos kezektől függően, kaptuk meg a helyeinket. Bár én idővel egyre magasabbra jutottam, és már évek óta rendszeresen a csillag alól szemlélhettem a csodát. Elégedett voltam a helyemmel, mert tökéletesen ráláttam mindenre, és az ablakon át gyönyörködhettem hóesésben, esténként a kivilágított utcákban.

– Én is úgy gondolom – értettem egyet a csillaggal.

A legborzasztóbb dologra számítottam. Életem hosszú ideje alatt a családomból egymagam maradtam. A testvéreim összezúzva, törve, lepattogzott festéssel végezték egy szemétkupac tetején. Pedig az én családom különlegesnek számított már a születésem pillanatában is. Gondos kezek formáztak minket, finoman égettek, és egyedi mintákat rajzoltak mindegyikünkre. Amikor az üzletek polcaira kerültünk rengeteg csillogó szempár figyelt bennünket. Miután ott, a kicsi kezecskék közül néhány testvérem a kövön fejezte be összezúzva a pályafutását, már fedeles dobozt kaptunk, puha ágyacskákkal.

A legszebb pillanat mégis az volt, amikor hazavittek minket és egy család fenyőfáját díszíthettük. Mindannyian együtt. Évről évre figyelhettem a befogadó családunk gyermekeinek cseperedését, szerelmeiket, majd kicsinyeik érkezését, Olykor eltűnt egy arc, egy hang, amit szerettem, hogy újak vegyék át a helyét. Örök körforgás, ugyanúgy, mint a mi életünkben.

A doboz imbolygása megállt és vakító fénybe borultunk. Hunyorogtam, ahogy kiemelt egy finom, puha kéz. A tenyerébe simultam.

– Nagyanyád kedvence volt, nagy becsben tartotta – hallottam egy reszketeg férfihangot. Éveken át figyeltem növekedését, majd lassú hanyatlását. Kedves volt nekem. – Az egyetlen fenyőfadísz, ami még a gyermekkorának karácsonyaihoz kötötte. Vidd magaddal, és vigyázz rá úgy, ahogy ő tenné. És bárhol jársz a világban, soha ne feledkezz meg a gyökereidről. Táplálkozz belőlük, és amint lehet, gyere vissza hozzánk!

Egy kisebb kézbe landoltam. Gyengéden összeszorultak az ujjak körülöttem.

– Megígérem, hogy vigyázok rá – hallottam egy kedves női hangot. A kicsi Gréta hangját. Ő volt a legkisebb, aki felcseperedett a szemem előtt. – Hiszen nekem is a kedvencem.

Tiszta, illatos papír ölelt körbe. Nyugodtan szenderedtem vissza, Már nem féltem. Éreztem, nagy utazás vár rám, Egy újabb kaland a kicsi Gréta életének részeként.