Köd előttem, köd utánam

Két hetet bírj ki!

Ezt kértem Rikától, amikor a legutóbb beszélgettünk. Egyfolytában dolgozom, még aludni is az egészségügyi központ egy kihelyezett állomásán alszom néhány órát. A földrengések, a jeges viharok néhány kisebb szünetet kivéve folyamatosan tombolnak. Sem a föld felett, sem a föld alatt nem lehetünk biztonságban. Mégis könnyebben viselném, ha Rika és az anyám a közelemben lehetnének. Beszélgetéseink bizonytalanok, hiába féltem őket, nem tudhatjuk, mikor akadozik az internet és hol dől ki egy újabb telefontorony.

Benit hét éve, a ’27-es rengések óta nem láttam. Aznap készültem elmondani neki, hogy apa lesz, amikor eltűnt. Azt hittem, amikor közlöm Benivel a hírt, hogy kisbabát várunk, az életünk legkülönlegesebb pillanata lesz. A sorozatos természeti katasztrófák, a halál árnyékában vágytam a meghitt pillanatokra.

Csakhogy Beni eltűnt aznap mentés közben. Földcsuszamlás. A kivezényelt mentőalakulatot elvitte az ár. Később alig néhányan túlélőre bukkantunk. A csapatommal több kilométeres körzetet feltúrtunk, egészen addig, amíg emberi ésszel felfoghatatlannak tűnt, hogy élő embert találunk. Amikor már napok óta csak halottakat sikerült felhoznunk, visszarendeltek minket a bázisra. A feletteseim szerint egy mélyebb földhasadásba vitte őket az ár, amilyen mélyre értelmetlen leásni.

Túlfeszített hetek álltak mögöttem, elhagyott minden remény, kis híján elvetéltem. Belegondolni is félek, mi lenne velem Rika nélkül. Ő tart életben. Ritkán találkozunk. Anyámra bíztam. Sajnálom, hogy ilyenné vált a világunk. Egyre több helyen van szükség a segítségre, és nekem a Föld minden táján teljesítenem kell, attól függően, hová vezényelnek.

Féltem őket.

Hajnalban hívat a parancsnokom.

– A Willow elérte a Duna-Tisza közi térséget.

Gyomrom összerándul. A tenyeremet rászorítom. Kiszárad a torkom, nehezen kapkodok levegő után. A Willow, az elmúlt évek legpusztítóbb vihara. Letarol mindent, és özönvízszerű esővel takarítja el a romokat maga után. Amerre Willow jár, alig maradnak túlélők.

– Pontosan melyik térséget?

– Ceglédnél ért földet, és mostanra Szabadka felé jár.

És most az otthonomat is elérte. Azt a helyet, ahol felnőttem, ahová a lányomat is küldtem.

– Talán... – nyögöm.

Nem hagyja, hogy befejezzem a mondatot, a szavamba vág.

– Sajnálom. Letarolt mindent.

Szemernyi reményt sem hagy. Megkapaszkodom az asztal szélében, Képtelen vagyok magamba tartani a kétségbeesésemet.

Rendkívüli utasításra csatlakozhatom a falumban kutató mentőosztaghoz. Összekucorodom a helikopter ülésén. A rotor zúgásán át is tisztán hallom, hogy a vérem száguld, a fülemben veri a szívem vad ritmusát. Hiába tapasztanám a tenyeremet rá, csak sokkal jobban hallanám a rettegésem zenéjét. Képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Pontosan ugyanúgy, mint a gyomrom szorítását, és a hányingert. A helikoptert dobálják a légörvények, de annak a rosszullétemhez semmi köze.

Ismeretlennek tűnik a táj, pedig az emlékezetemben részletesen él az otthonom. Az egyetlen hely, amit valaha otthonomnak nevezhettem. A reggeli szitáló, szürke ködben, semmiben sem hasonlít arra a napfényes, boldog, alföldi tájra. Csak a sártengerből itt-ott felbukkanó téglákból lehet arra következtetni, hogy ezen a helyen valamikor házak álltak. Amikor kiugrom a helikopterből, a talpam alatt megcsúszik valami az iszapos talajon. Megtorpanok, és lenézek. Féltérdig járok az ingoványban. A lábam előtt szülőfalum üdvözlő a táblája hever: „Isten hozott!”

– Ördög vigyen! – morgom magamban.

A helikopter távozása után magamra maradok. A szél jajgatása összeszorítja a szívemet. Olyan, mintha a halottakat siratná. Belenézek a távcsőbe. A köd elrejti az alakokat, de a hőkamera segít előrébb látnom, és végre meglátom a csapatot jelző vörös és neonzöld foltokat. Kitartóan gyalogolok arra, dagonyázom a sarat, minden fárasztó lépésnél cuppog a lábam alatt. Amennyire tudok, sietek, bár ez lehetetlenség egy ilyen talajon, mégis hajt a remény.

– Kérlek! Engedd, hogy életben legyenek!

Fogalmam sincs, kihez fohászkodom, hiszen már évekkel ezelőtt elveszítettem a hitemet. Ha létezne Isten, nem engedné, ezt a pusztulást a földön, ebben biztos vagyok. Régi beidegződés, hogy fohászkodjak, hogy kérjek, ha reménytelennek látom a helyzetet, és gyűlölöm érte magamat, hiszen semmi értelme. Összeharapom a számat. Már szabad szemmel is látom a ködbevesző elmosódott körvonalakat.

A katonai sátor körül gőz száll fel. Megismerem a mentőalakulat egyenruháját. Néhány ismerős arcot is felfedezek közöttük. Folyamatos a hangzavar, rövid utasítások, hordágyak, nyögések. Mint egy felbolydult hangyaboly. Zűrzavarosnak tűnik, pedig mindenki tökéletesen tudja a dolgát.

A sátor szélén néhány ember melegszik a tűz mellett, pléddel tekerték körbe magukat.

– Vannak túlélők? – kérdezem és felmutatom a személyi kártyámat.

– Egy földalatti barlangot találtunk.

Bólintok.

– A Mackó-barlang. – Gyerekként sokat játszottam arra.

– Jól jön valaki, aki ismeri a terepet – feleli az egyik szakállas, nagydarab férfi.

Körbenézek újra.

– Nem hinném, hogy ezzel sokra megyünk – válaszolom.

De tapasztalatból tudom, hogy a segítség jól jön. A szeretteim miatt vagyok itt, viszont egyben kirendelt életmentő is vagyok.

– A falusiak a barlangban húzódtak meg. Úgy gondoljuk, még a vihar szeme előtt sikerült menedéket találniuk. Ez növelte a túlélési esélyüket.

– Vagy kivételesen szerencsések, vagy van valaki közöttük, aki figyelt az előjelekre – morfondírozik egy fiatal lány, és felhajtja a bögréjéből az italt.

Talán kávé, vagy tea. De azon sem csodálkoznék, ha rum lenne.

Tudták, hogy jön – dörömböl az ér a fülemben.

Megtanítottam Rikát olvasni a jelekben. Az ég és a föld változásaiban, a robajlásokban, az apró rengésekben. Anyámnak is minden alkalommal elmondtam, mire figyeljen. Ezerszer felhívtam a figyelmét, hogy inkább meneküljenek egy csendes eső elől is, mintsem elragadja őket a természet.

A sátorban körbenézek a túlélők között. Kevesen vannak. Szívfájdítóan kevesen. És torokszorítóan sok az ismerős arc. Rám mosolyognak, köszöntenek. Tudják, ki vagyok. Tudják, mivel foglalkozom. Anyám hősként állított be itthon. Emiatt mindig rettentő kínosnak éreztem a hazalátogatásokat.

– Láttátok Rikát? És az anyámat?

Elszomorodva rázzák a fejüket. Többen sajnálkoznak. Bátorítani próbálnak. Mindhiába. Túl sok hasonló helyszínen jártam. Túl sokat láttam. Bár éreznék még magamban reményt. Ha nem találjuk meg őket, akkor eltűntnek nyilvánítják őket. Pontosan úgy, mint Benit. Az eltűnteket mind a föld nyelte el. A bolygó feneketlen gyomra falta fel mindegyiküket.

– Akkor láttam őket utoljára, amikor a kislánnyal végigkopogtattak minden házban, a faluban – böki ki a sarokban egy fiatal férfi. – Nekik köszönhetjük, hogy túléltünk. Mindenkit meg akartak menteni.

Odaszaladok hozzá.

– Bent voltak a barlangban is?

Tanácstalanul húzgálja a vállát.

– Sajnálom – suttogja.

Részvét van a tekintetében. Ebből tudom, hogy nem értek oda a barlanghoz időben.

A kutatás helyszínén fokozott a mozgás. A csörlők folyamatosan dolgoznak, de az iszamós földdel nem könnyű megbirkózni. Előkotrom a kötelemet, és a fejlámpámat, és ahelyett, hogy bemerészkednék a barlangba, a környéket veszem szemügyre.

Egy felfordult csónak orra körül ásnak néhányan. Csatlakozom hozzájuk.

– Tarts ki! – hallom a mély, megnyugtató férfihangot. Megtorpanok, és egy pillanatra behunyom a szemem. Olyan sokszor véltem hallani ezt a hangot, de még egyik sem hasonlított ennyire. – Itt vagyunk! Segítünk!

Nem tudom, kihez beszél. Ténylegesen talált-e valakit a csónak alá temetve, vagy csak próbálkozik. A szívem meglódul.

– Beni – krákogom a térdelő alakot bámulva. Nem hiszem, hogy meghallhatja, de hátranéz, és én ott esem térdre mellette. – Beni!

A tekintete az enyémbe mélyed, csak bámul némán, mozdulatlanul. Az arcát dús szakáll keretezi, szeme körül megsokszorozódtak a ráncok, a tekintetében több a fájdalom, de mégis megismerem.

Belülről kopogtatás hallatszik, és egy elmosódott, kétségbeesett gyerekhang.

– Siessenek! – sikoltja. – Meghal a nagymamám.

Megismerem.

– Rika! – üvöltöm, és puszta kézzel esem neki, hogy kiássam az iszapból.

– Anyu! Anyuci!

– Itt vagyok, kincsem! Tarts ki! – dobolok a csónak lapján.

Beni mellettem belekapaszkodik a fémszerkezetbe. Mellé ugrom, hogy segítsek a csapatának megemelni a monstrumot.

Nyögések. Fájdalom. Sikoltások. Könnyek.

Rika. Anya. Beni.

Együtt vagyunk!

Újra együtt vagyunk.

Túléltük!

Rika az ölemben ül, amíg az orvos begipszeli a karját. Kócos fejét a vállamra hajtja, maszatos arcán szürke csíkokat szántottak a könnyek nyomai. Már nem sír. A keze gipszben, de ezen kívül kutya baja. Anyám súlyosabb sérüléseket szenvedett, a testével védte Rikát. A szívem túlcsordul a szeretettől, és mérhetetlenül hálás vagyok, amiért ő is életben maradt. Talán mégiscsak van Isten.

Apró puszikkal borítom be, miután az ágyba fektetem.

– Bátor kislány! – simogatom.

A kezemet szorongatja, amíg elalszik. Én azután sem engedem el. Anyám még a műtőben van. Nem akarok arra gondolni, hogy elveszíthetem.

Beni ül le mellém egy összecsukható horgásszékre.

– Hol voltál? – kérdezem.

Beni a térdére támaszkodik, onnan néz rám.

– Az Ausztrál bázison tértem magamhoz. Ők mentették meg az egységem nagy részét. A felépülésünk után ott ragadtunk.

– Miért nem jelentkeztél?

– Kerestelek – válaszolja komoran. – Akárhányszor a nyomodra bukkantam, kértem az adott területre az áthelyezésemet. Ahányszor csak lehetséges volt, utánad mentem. Hiába. Addigra rendszerint téged már máshová vezényeltek.

– Írhattál volna. Vagy felhívhattál volna! – vetem a szemére megbántottan.

– Hívtalak. Nem él a régi számod.

Már el is felejtettem azt az évekkel ezelőtti incidenst, amikor a csapatom adatait meghekkelték. Ezért letiltották az akkori mobilokat, és újakat kaptunk. Nem szokásom, de most cifrát káromkodom. Beni elmosolyodik.

– Hiányoztál, Luca!

– Te is nekem. Már hét éve, Beni! Hét elpocsékolt év az életünkből.

Beni szomorkásan figyel.

– Annyira azért nem pocsékoltad. – Rikára pillant. – Van egy lányod. Persze, nem kéne, fájjon. Megemelem a kalapomat előtted, hogy legalább te igyekeztél normális életet élni ebben az elcseszett világban. Az apja hol van?

Elmosolyodom.

– Egészen közel.

Rám néz.

– Ismerem? – kérdezi elborult arccal.

Én meg nem tudom letörölni a vigyort a képemről.

– Egészen közelről – felelem. – Itt ül mellettem.

Meglepetés csillan a tekintetében.

– Azt akarod mondani…?

A tenyerem az övébe csúsztatom, összefonódnak az ujjaink.

– Rika a te lányod. És ma ott voltál az újjászületésénél. Neked köszönheti az életét. Másodszor is.

Könnyek. Sírás. Összeborulás. Remény. Beni. Boldogság.

Szeretem. Még mindig elmondhatatlanul szeretem.