Mindennek ára van

– Megérkezett!

Az egész falu felbolydult méhkasként duruzsolt. Izgatottan morajlott a tömeg, beszélték a pékség előtt az asszonyok, szorosra húzva sötét kendőik csücskét. Suttogtak a zöldséges fonnyadt portékáját válogatva az ebédhez, foghíjas mosollyal. A diákok sikongatva, csillag szemmel az iskolaudvaron.

A gyerekek voltak tán a legizgatottabbak, hisz még egyetlen egyszer sem láttak valódi mágust errefelé. Most pedig egyenesen a nagy Médea, udvari főmagiszter pihent meg náluk átutazóban a koronahercegség és a főváros között.

Oly ritkán történt bármi izgalmas, mióta a Birodalom harcban állt a Konfödaristákkal.

Katinka meghúzódott a folyosó egyik eldugott, sötét sarkában, onnan fülelt.

– Médea – sóhajtotta áhítatosan –, minden mágusok uralkodója.

Megborzongott, ahogy kimondta a nevét, úgy érezte illetlenséget követett el azzal, hogy a szájára merte venni. Libabőr futott végig rajta és berohant az osztályterembe.

– Bili fejű!

Szurtos gyerekek horkantó röhögéssel mutogattak Katinka frissen vágott hajára. Azonnal elfelejtették Médeát, harsányan fröcsögtek a lány felé, ugráltak, táncoltak a padja körül, mintha valami rituális táncot lejtettek volna. Nem riadtak meg attól, hogy a lány mindegyiküknél idősebbként, utolsó éves elemistaként koptatta a padokat.

Katinkát bántotta a csúfolódás, égett az arca, a keserűség marta a szemét. Lehajtott fejjel meredt a padjára és igyekezett kizárni osztálytársai hangját. Csak akkor hagyták abba egy időre, amikor a tanárnő kopogós sarkú cipőjében belépett a terembe. Akkor elnémultak, aztán néhány nyálas papírgalacsin röpült felé, könnyes arcába csapott, némelyik megállt a hajában, de Katinka erre sem nézett fel.

A tanárnő összecsapta a tenyerét, a nádpálca suhogása töltötte be a teret. Az osztály elnémult. Az órák végeztével a tanárnő félrehívatta Katinkát, undor nélkül kiszedegette az összerágott galacsinokat a lány fürtjei közül.

– Erika boldogan levágná a hajad, ha elmennél hozzá.

A lány megrázta a fejét.

– Nem kell! – Szégyenlősen felnézett és nehezen kijavította magát. – Köszönöm, nem kell!

– Tudom, hogy kevés a jövedelmetek, kislányom, most, hogy apád… meg anyád… – Katinka összeszorította a száját. Nem akart erről beszélni. – Erika levágná a hajad, ha te zenélni tanítanád a kislányát. Nem gondolod, hogy jó csere lenne?

Katinka megrázta a fejét, puha fürtjei lendületesen röpködtek a feje körül.

– Nem. – Megfordult és elszaladt, de az ajtóban megtorpant és még visszanézett. – Köszönöm, tanárnő!

Anya minden hónap utolsó szombatján egyre nehezebben kelt fel az ágyból. Katinka figyelte mekkora erőfeszítések árán állt lábra, arca meg-megrándult gyöngyöző homloka alatt.

– Ne erőltesd magad – suttogta a lány olyankor, szeme könnybe lábadt, hangja elcsuklott. Odaugrott Anyához átölelte a derekát, hagyta, hogy rátámaszkodjon. Alig érezte a súlyát, oly sovány volt már a teste.

Anya szelíden megsimogatta a haját.

– Nem erőfeszítés.

– Hagyd, bogaram! – szólalt meg a sarokból Nagyanya karcos hangon. Megbújt a félhomályban. Aki nem ismerte, azt hihette parancsoláshoz szokott férfi, talán nyugalmazott birodalmi tiszt.

Katinka minden nap Nagyanya meséjén aludt el. Nagyanya mesélt Apáról. Szerette hallgatni a régi történeteket, olykor meglátogatta egy-egy homályos emlékfoszlány a múltból. Ha Nagyanya nem mesélne, Katinka már alig emlékezne Apára. Anyát az élteti, hogy Apa egyszer visszatér, de Katinka tudta, hogy Apa soha többé nem fog visszajönni.

Drakansbergnél harcolt. Onnan soha többé nem jön vissza senki, de ezt Anya nem tudhatja.

– Gyere, Katinkám, ülj le ide, édes! – Anya hangjának lágy dallama betöltötte a kis szobát.

A kislány engedelmesen leült, és akkor Anya reszkető kézzel kihúzta az étkezőasztal fiókját. Nehézkesen bajlódott vele, de egyikük sem segített neki. Katinka inkább lehajtotta a fejét és berepedezett, koszos körmét piszkálta.

Anya gyengéden fésülte a haját, fürtönként. Úgy vágta, hogy csendes szókkal elbúcsúzott minden tincstől. Katinka nézte az aranyló hajpihéket maga köré hullani.

Ez tartotta még életben Anyát, hogy ő vághatta le Katinka haját minden hónap utolsó szombatján. Ám a huszonnyolc nap, mintha hónapról hónapra egyre nehezebben telt volna el, és Anya egyre gyengébb lett, és céltalan. Katinka tudta, hogy egy nap majd olyan hosszú lesz a hónap, hogy Anya már nem kel fel a huszonnyolcadik napon.

Katinkában elevenen élt az iskolai megaláztatás élménye. Otthon leült Anya ágyának a szélére, odabújt a vékony testhez a takaró alatt és eleredtek a könnyei.

– Ne sírj, Katinkám, édesem! – Anya átölelte, ringatta, mint egy kisbabát és énekelt úgy, mint azelőtt. Katinka tőle tanulta a zene szeretetét.

A lány letörölte könnyeit, megszívta az orrát és csuklott néhányat, miközben visszafojtotta a sírását.

– Médea megérkezett.

Anya remegett, karjai erőtlenül csúsztak le Katinka teste mellett. A lány felnézett és nem értette Anya rémült tekintetét.

– Na, még csak ez hiányzott – krákogta Nagyanya a sarokból és a tűzbe köpött. – A nagyságos Médea, élet és halál ura! Hogy vinné el a rákfene őnagyságát!

Katinka felkapta a fejét, de mielőtt bármit kérdezhetett volna Anya megsimogatta a karját.

– Menj, játssz egy kicsit odakinn, Katinkám, édes. Nagyon elfáradtam.

A lány csendesen csukta be maga mögött az ajtót, majd megiramodott és futott végig a poros falusi utcákon, legeldugottabb fogadóba.

Még csak a sarkon járt, mikor veszített a lendületéből. A falu apraja és nagyja ott tömörült a fogadó előtti kis utcában izgatottan, bebocsátást remélve Médeához.

Katinka a fal mellé guggolt és egy elhajított venyigével firkálgatott a porba, miközben csendesen dúdolgatott.

Már lefelé tartott a nap a mélykék égen, de még egyetlen falubelinek sem sikerült bejutnia Médeához. Finom lépések közeledtek a porban, Katinka felnézett. Sötét köpenyes alak hajolt le hozzá, ragadta meg vékony karját és rántotta talpra.

Katinka felsikoltott. Fájt, ahogy felrángatta ez az arcnélküli, sötét ismeretlen, félelmetes köd ereszkedett rájuk, majd mire eloszlott a fehér pára már egy gyertyafényes szobában találta magát. A köpenyes alak eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.

– Katinka, Eszter lánya – szólította egy lágy, éteri hang. Éppen úgy származhatott nőtől, mint akár férfitól.

Katinka zavarodottan nézett körül az egyszerű kis szobában. Az elsötétített ablak spalettáit szorosan bezárták, előtte asztal állt. Az asztal mögött sötét hajú, lilaköpenyes fiatal hölgy ült.

– Médea? – kérdezte a kislány kíváncsian.

A nő finoman elmosolyodott.

– Látni kívántál! És én látni kívántalak! Kívánságaink találkoztak. Mondd, mit óhajtasz tőlem, gyermek?

Katinka odaszaladt Médea mellé, térdre esett előtte, köpenyébe markolt és izgatottan felnézett arcába.

– Gyógyítsd meg Anyát, Médea! Kérlek!

A nő keze a lány fejére siklott, belemarkolt a hajába és elfordította a fejét, hogy jobban megnézze a gyermek vonásait. Katinka sikoltva tiltakozott.

Médea nagy sokára elengedte.

– Nem tudom teljesíteni kérésedet, gyermek!

– Azt mondták bármire képes vagy. Élet-halál ura vagy! Csaták dőlnek el akaratodra. Emberek sorsát irányítod.

– Igazat mondtak.

– Akkor Anyát is meg tudod gyógyítani!

Médea arcán félelmetes mosoly suhant át.

– Anyád vállalta a fájdalmat és vállalta az elmúlást érted. Meddővé tették a Konföderáció katonái, ám én szövetségre léptem vele. Egészséges fiatalságát ajánlottam a Halálnak érted cserébe. Nem tudom meggyógyítani.

Katinka csendesen sírdogált, átgondolta a lehetőségeit.

– Ismersz másik világokat, így van?

– Ismerek.

– Mutass nekem olyan világot, ahol Anya egészséges! Engedj egy olyan világban élnem, kérlek!

Médea átölelte.

– Megmutatom azt a világot, és ha az a kívánságod, cserélhetsz a gyermekkel, aki ott él.

Katinka belekapaszkodott Médea lila köpenyébe, becsukta a szemét, és hagyta, hogy a jeges szél összeborzolja haját. Szédült boldogsággal ért földet egy sokkal szebb, modernebb világ tiszta utcáján. Üvegablakos házakat, színes tetőket, kövezett utakat és pompázatos virágoskerteket látott a házak előtt.

Fura érzés kerítette hatalmába, ahogy ott állt az utca közepén, úgy, hogy a járókelők nem vették észre, átmentek rajta, és ő átlátott a házak falán.

– Egy napod van dönteni – szólt Médea mellette, megpördült lila köpenyében és eltűnt a Katinka elé táruló új világból.

A lány kíváncsian körbenézett az utcán. Csinos, tisztaképű emberek – felnőttek és gyermekek – siettek el előtte, és ő a szemben levő házban meglátta Anyát. A tűzhely előtt állt és kavargatott valamit a fazékban.

Katinka közelebb ment, odaszaladt, át a falon. Megölelte, hogy Anya érezze benne az erőt, az életet. Odaszorította az arcát a nő hátához, belélegezte az illatát. Igazi Anya illata volt. De az asszony nem reagált, néma rezignáltsággal zárta el a lábos alatt a tüzet. Tányérokat vett elő a szekrényből, halk koppanással az asztalra helyezte őket.

Odakinn egy négylovas nyitott kocsi állt meg, harsányszínű ruhák sokasága, tollak, festett nők, nevetés.

Katinka odafordította a fejét.

– Apu!

Boldogan siklott át a téren, a pillanat tört része alatt termett mellette, ölelte át a férfit, bár ő nem érezhette. Kurjantva leugrott a kocsiról.

– Máris jövök, lányok! – A konyhában megtorpant. – Itthon vagy?

Katinka nem értette, miért ennyire értetlen és ideges. Apa továbbment, ledobta magáról az ingét, tisztát rántott elő a szekrényből, magára kapta és már indult tovább.

– Hetek óta nem láttalak, és te épp hogy megjöttél, már elmégy!

– Munka – morogta Apa.

– Apa – suttogta Katinka meghatottan. Oly régóta nem látta az apját, nem hallotta a hangját. Annyira hiányzott.

– Mondtam, hogy ne erőlködj, Eszter! – vágta oda mogorván. Olyan fagyosan, hogy Katinka szíve lemerevedett. – Nincs értelme!

Mi történik itt?

Apa köszönés és csók nélkül távozott. Úgy, ahogy Apa sosem ment volna el odahaza. Katinka szíve összeszorult.

– Apa – nyúlt utána erőtlenül, de a férfi nem érezte, ahogy elhaladtában végigsimított rajta. Becsapta maga után az ajtót, leesett a vakolat. Odakint várták a vidám nők. Felmászott közéjük a kocsiba, és meglódultak a lovak.

Katinka szorongó szívvel tért vissza a házba. Anya csak állt megsemmisülten a konyha közepén, leejtett vállal tördelte a kezét és Katinka tudta, hogy sírni fog, ha nem tesz valamit azonnal. Ám ebből a dimenzióból, ahol ő létezett, jelen pillanatban, nem tehetett semmit. De majd ő, az evilági Katinka majd megvigasztalja Anyát, ha hazatér.

Az ajtó újra csapódott.

Katinka felkapta a fejét, éppen úgy, ahogy Anya is.

– Ha még egyszer megengedem, hogy hozzáérj a hajamhoz, ott forduljak fel!

Szőke lány, rövid frizurájában fényes csattok.

– Mi a baj, édesem?

– Hát ez! – túrt bele a hajába. – Az, hogy egy elfuserált, tehetségtelen pancser vagy. Szerencsétlen balfék. Apának igaza van!

– Az anyád vagyok.

– Nekem is ez a legnagyobb bajom. – A szobájába viharzott, ledobta magáról a ruháját, másikat vett fel és már robogott is lefelé a konyha felé.

– Nem beszélhetsz velem így, Kata!

– Ki tiltja meg? – ordított vissza a lány, szavai visszapattantak a falakról. Katinka szíve versenyt dobogott a gúnyos szavak pattanásaival.

– Egyél valamit. – Anya szelíden szólt vissza, mérhetetlen szeretettel telt meg a hangja. – Bolognait főztem. A kedvenced!

– Utálom!

– Mióta?

Kata újra felbukkant a konyhában, rántott egyet a vállán.

– Nem mindegy? Gézával leszek!

– Megtiltom, hogy azzal a fiúval találkozgass!

– Oké. És azon kívül, hogy megtiltod, mit tudsz ellene tenni? – fröcsögte. – Neked is szórakoznod kéne! Bepasizni, és akkor talán Apa visszajönne hozzád!

– Nem hagyott el.

– Attól, hogy itt lakik, még nem vagytok együtt, azt ugye tudod?

Ajtó csapódott, a lány elment.

Katinka elborzadva, mereven állt a konyhában. Anya egészséges, életben marad sokáig. Mégsem örül neki senki, oly szomorú és boldogtalan itt mindenki.

Nézte, ahogy Anya összeszedi a terítéket az asztalról, súlyos könnycseppek koppantak a terítőn és ő csendesen eltette a szekrénybe a tányérokat. Megmosdott, hálóinget vett magára, és bement a hálóba. Nem aludt, csak feküdt az ágyon, vékony vállait rázta a zokogás. Katinka odafeküdt mellé. Átölelte, érezte benne a halálvágyat. Simogatta Anya haját, énekelt neki, megpróbált erőt átadni neki, bár sejtette, hogy onnan, ahol ő most van, lehetetlen.

Médea karba font kézzel, szigorúan bámult Katinkára.

– Nos? Maradsz?

– Ennek az Anyának szüksége van szeretetre, mert különben feladja.

– Tehát maradsz – bólintott Médea. – Felejtést bocsájtok rád és Katára, észre sem veszitek a cserét.

Katinka reszkető szívvel elkapta Médea karját, mielőtt az felemelhette volna a varázspálcáját.

– Anya meghal otthon nélkülem.

– Anyád így is, úgy is meghal.

Katinka összehúzta magát. Ha itt marad, ezzel jót tesz evilági Anyának. Annyira sajnálta így itt hagyni ezzel a gonosz, rossz gyerekkel, hideg férjjel, magányosan, a halált vágyva.

– Nem szeretném, ha otthon Anya szomorúan halna meg, úgy, hogy a lánya minden nap bántja.

– Hm.

– Visszamegyek.

– Így itt hagyod őt? Az egészségest, a hosszú életűt?

Katinka bólintott. Belekapaszkodott Médea köpenyébe, szél repítette őket jeges szárnyán és Médea szobájában eszmélt. Ugyanott és ugyanakkor, mint amikor elindultak.

– Médea! Szövetséget kötöttél Anyával. Mondd, kötnél velem is szövetséget?

– Mi légyen az? Hallgatlak, és majd megmondom a feltételeimet. Akkor, ha te is akarod, szövetséget köthetünk.

Katinka összeszedte minden bátorságát és belevágott.

– Anyát az élteti, hogy Apa visszatér egy napon.

– Majd ráébred a várakozás hiábavalóságára.

– És belehal?

– Ki tudja!

Katinka lehajtotta a fejét.

– Emellett az élteti, hogy levághatja hajamat. Azokon a napokon mindig összeszedi magát, erősebb, és bátrabb. Mondd, nincs rá mód, hogy minden áldott napon levághassa a hajamat?

– Amint kopasz leszel, nem lesz mit vágnia, gyermek!

Katinka összekulcsolta maga előtt a két kezét.

– Mondd, lenne rá mód, hogy minden éjjel nőhessen a hajam annyit, hogy Anya levághassa? Hisz ezért él, nap nap után. De egy hónap rengeteg idő, és ő egyre nehezebben bírja. Érzem, hamarosan elveszítem őt is.

– Hm. – Médea elgondolkodott. – Mód az lenne. De az ár magas.

Katinka szíve feldobbant.

– Te is tudod, hogy szegények vagyunk, de bármit megteszek, amit kívánsz.

– Valóban? Bármit?

Katinka hevesen bólogatott.

– Ami erőmből telik!

– Eszter vére – állapította meg Médea derűsen. – Nos, legyen. Nap nap után hajad földig ér majd. Ám ezért minden hajnalban életed két napjával fizetsz meg. Bár úgy vélem ez rettenetes áldozatot követel tőled!

Katinka térdre esett Médea előtt.

– Ez nem áldozat. Ajándék. Bármit megtennék anyám életéért. De mondd, mi lesz Anyával, a másik világban?

Médea kinyitotta szövettáskáját, mélyen beletúrt és egy üvegcsét vett elő belőle zöld színű folyadékkal. Kifeszítette a parafa dugót az üvegből.

– Magának kell kérnie a megváltást. Nyújtsd a bal kezedet.

Katinka készséggel felé nyújtotta a tenyerét. Éles penge szelte ketté finom bőrét, vér lepte be a tenyerét. Ugyanígy Médea felmetszette saját tenyerét, ujjain is végigfutott vére vörössége. Megragadták egymás kezét, vérük összekeveredett, a szövetség megköttetett.

Katinka felhörpintette a zöld folyadékot, keserűen édes íz lepte be a nyelvét és a szájpadlását, égette a torkát.

Mire hazaért tenyerén nyoma sem volt a vágásnak, behegedtek a sebek.

Reggel kinyitotta szemét, és egy pillanatig azt hitte megvakult, hisz a sötét semmit látta maga előtt. Fuldokolva köhögött, alig kapott levegőt.

– Te magasságos szent birodalmi nagyisten! – hallotta Nagyanya hangját, majd nemsokára már levegőt is kapott és látta Nagyanya ráncos arcát maga fölött. – Látom, ma hajvágás lesz ismét.

Katinka végignézett a takarón. Látta elterülni az ágyról lelógó szőke hajzuhatagot. Belemarkolt és hangosan felnevetett.

– Sikerült!

Anya végighúzta a fésűt a selymes fürtökön.

– Gyönyörű. Vétek levágni ezt a csodát.

– Kérlek! Ne bánd, majd megnő!

– Hogy történt mindez, Katinkám, édes?

A lány megvonta a vállát.

– Magam sem tudom pontosan.

Anya leguggolt elé és két tenyerébe fogta a lány arcát. Mélyen a szemébe nézett és lehelet hangján megállapította.

– Szövetséget kötöttél Médeával.

Katinka lesütötte a szemét.

– Nem volt más megoldás! Életben kell maradnod!

– Mi volt az ára?

Katinka felnézett és ragyogó arccal válaszolt.

– Az, hogy élhetsz!

– Mit kért cserébe az életemért, Katinkám? Mit adtál neki?

– Csupán azt, hogy elviselem, hogy minden reggel belefulladok a hajkoronámba és két órával korábban kelek, hogy levághasd a hajamat, mielőtt elindulok iskolába. Tudod, a korai kelés mekkora áldozat tőlem. Ez volt a legtöbb, amit felajánlhattam cserébe. – Anya szeme megtelt könnyel. Katinka átölelte és magához szorította. – Kevés? – kérdezte reszketegen.

– Életet adtam neked, hogy életet adhass nekem! Ez a mindenség, édesem! Ez a mindenség!

A fürtök puhán a padlóra hulltak. Anya fésült, nyiszált, dúdolt. Boldog volt.

Katinka becsukta a szemét. Valahonnan a távolból egy másik világban becsapódott egy ajtó, veszekedés, szomorúság, bánat telepedett az életre. Hallotta az elkeseredett női hangot, amint zokogva tör fel a mindenség felé.

– Segíts rajtam, Istenem! Nem bírom tovább!

Katinka tudta, hogy minden fohász meghallgatásra kerül. Médea úton van a másik Anya felé, hogy szövetséget kössön vele is. Elmosolyodott. Minden rendben működik a világban. Mindennek ára van, de Anya életéért és boldogságáért semmi sem drága.