Az utolsó vallomás

Álmomban másképp volt. Álmomban sokkal szebb világban éltem. Álmomban nem léteztek társadalmi különbségek. Álmomban szabadon szerethettünk. Álmomban, Alexis, te lettél a társam, és boldogan éltünk. Álmomban közösen neveltük fel a gyermekeinket.

Álmomban egyetlen egyszer sem bántam, hogy mellettem vagy, látod az éltem. De az az életem volt minden alkalommal. Ez pedig itt, a halálom.

Nem kéne itt lenned. Nem kéne látnod! Nekem pedig nem kéne látnom a szenvedésedet. Azt a szenvedést, amit én okoztam. Életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy nem bíztam benned, nem tudtam őszinte lenni hozzád. Egyenes út a halálba.

Jaj! De édes Istenem! Miért éppen ez a rettenetes, borzasztó halált szántad nekem? És ha meg kell halnom, akkor miért a fiammal együtt? Mit tehet ő róla, hogy megszületett? Hogy nekem született? Sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy nem zavartam haza, hagytam, hogy azon a reggelen velem jöjjön! Sosem bocsájtom meg magamnak, hogy nem szóltam Alexisnek akkor, amikor még tudott volna segíteni. Sosem bocsájtom meg magamnak konok büszkeségemet.

Álmomban nem ért ennyi fájdalom, egyetlen egyszer sem égett máglya a lábam alatt, nem nyaldosta tűz a ruhámat. Álmomban nem visított vérre szomjazva a tömeg, nem ropogott alattam az emelvény, nem fojtogatott a füst. Álmomban nem reszketett a gyermekem hozzám kötözve.

Álmomban nem küldtek halálba a fiammal együtt, és egyetlen egyszer sem féltettem úgy a kicsinyeimet, mint ebben a pillanatban. Álmomban sokkal szebb világban éltem. Álmomban másképp volt.

***

Álmomban másképp volt. Álmomban erősnek érezhettem magam, a hősöddé válhattam. Álmomban mindentől megvédtelek. Álmomban nem bánthatott senki. De álmomban egyetlen egyszer sem ítéltek máglya általi halálra. Édes kis boszorkányom! Mit kellett elkövetned, hogy így meggyűlöljenek? Mit tettél, hogy ennyire félnek tőled? Tőled. Aki a legszeretetreméltóbb, legkedvesebb teremtménye vagy a mindenhatónak. Mondd, miért éreztek fenyegetést belőled? Hiszen a légynek sem ártanál.

A szemem láttára halsz meg, mert haragom szakadékot vájt kettőnk közé. Az utolsó találkozásunkkor igaztalannak hittelek. Meggyűlöltelek néhány mondatodért. Lásd, mégis valósággá lett, amit megjósoltál. Előre láttad sorsomat.

Amy, bocsásd meg nekem, hogy magadra hagytalak. Bocsásd meg nekem, hogy a halálba taszítottalak a gyűlöletemmel.

Sosem mondtad, hogy gyermekeink születtek. Sosem beszéltél az ikrekről. Miért tartottad magadban? Miért titkoltad annyi éven át? Most, oly sok elhallgatott év után rám hagytad a lányunkat. Nem ismerem, fogalmam sincs, mihez kezdjek egy nyolc éves gyereklánnyal. Gyűlölni fog. Ugyanúgy, mint az összes nő, akiket ismertem. Amy, te tudod a legjobban, hogy ez mennyire igaz. Te vagy az egyetlen, aki ismeri lelkem titkait. Olvastál a tenyeremben. Olvastál az életemben. Olvastál a szívemben.

Meg sem ismerhettem a fiamat, máris el kell veszítenem veled együtt.

Mondd, mit tegyek!? Mondd, miként forgassam vissza az idő rozsdás fogaskerekét? Miképpen tehetném meg nem történtté az életemet? Hogy tehetném jóvá a te életedet? Meghalnék azon a máglyán helyetted.

Álmomban mindörökké mellettem álltál. Álmomban végig vezettél az úton. Álmomban támogattál, végigkísértél az életemen. Amy! Álmomban erősnek érezhettem magam, a hősöddé válhattam. Álmomban másképp volt!