Az utolsó karácsony

Hónapok óta egyfolytában szakad a hó. Azelőtt ezeket a hónapokat még nyárnak hívtuk, és a strandon töltöttük a szabadidőnket a haverokkal. Mennyire imádtunk pancsolni a húgommal a családi balatoni nyaralásokon.

Azóta már nincs napsütés. Nincs nyár. Nincs húgom.

Régen nem haltunk bele egy kis náthába, sem tüdőgyulladásba. De mostanra elfogytak a gyógyszerek, üresek a gyógyszertárak, nincsenek orvosok, se zöldségek, se gyümölcsök. A mézünk fogytán. Havat forralunk, sót rakunk bele, mert só még akad. Jót tesz a légutaknak. Hisszük, de húgom után most anyám is haldoklik, pedig az ágyát egészen a sparhert mellé húztuk apámmal.

Mivel a gázszolgáltatás megszűnt, villany hónapok óta nincs, apám szerzett egy régi sparhertet. Csupán egyetlen szobát fűtünk. A közeli erdőbe járunk fáért. Kevesen maradtunk a városban. Alig egy éve rémhírek kezdtek terjedni végzetes katasztrófákról, veszélyzónákról. Piros besorolást kaptunk. Sokan összepakoltak, elvonultak nyugat felé. A zöld zónába. Azóta a nyugat nem létezik.

Kétséges nekünk van-e jövőnk. Apám szerint a karácsonyt sem éljük meg, ha itt maradunk. Elfogynak a készletek. Lépni kell. Lépnem kell. Nekem, egyedül, mert apám nem hagyja itt anyámat. Én pedig nem várhatom anyám halálát.

Apám ócska rádiójából két hete kifogyott az elem. Azon fogtuk életben maradottak adásait. Én is érzem, mennem kell, hogy esélyem lehessen a túlélésre. Ha itt maradok, az egyenlő a halállal.

A szél jeges hópelyheket sodor az arcomba, miközben kiráncigálom a szánkót. Teniszütőt erősítek a csizmám talpára, és nekivágok a fejszémmel a hóesésnek. Öt napig hordom a fát, amíg tele lesz a fészer. Esténként fáradtan esem az ágyba. Apám nem kérdez, anyám nincs magánál. Ha látna, aggódna. Talán így a legjobb.

Elhelyezek néhány hevenyészett csapdát is útközben. Még akkor tanultam az elkészítését, amikor volt internet. Reménytelennek látszik a dolog, mert állatok alig maradtak a környéken. Mégis minden áldott nap, miközben húzom hazafelé a megrakott szánkót imádkozom. Hátha nem hagyott el Isten minket örökre.

Végül egy sovány nyulat sikerül ejtenem, utolsó nap. Kitekerem a nyakát, ráadásként egy kis fenyőfával térek haza. Beteszem a nappaliba, a nyulat apám kezébe nyomom. Magához ölel. Előveszem a díszeket. Hosszan forgatom az ujjaim között mindegyiket, mielőtt felteszem az ágakra. Búcsúzom. Apám némán segít. Már nem mondja egyetlen egyszer sem, hogy nem érjük meg a karácsonyt. A fazékban rotyog a hús.

Anyám kis időre magához tér. Elhiszi, hogy karácsony van. Csillog a szeme, ahogy apám oldalának dől, miközben segítek neki enni. Régen fogyasztottunk ilyen táplálót. Igazi ünnepi étek.

Hajnalban még lelapátolom a tetőről a havat, mielőtt útnak indulok. Mindössze egy közepes méretű hátizsákot pakoltam meg a legszükségesebb holmikkal, hogy könnyen mozoghassak. Apám az ajtóban iránytűt és térképet nyom a kezembe.

– Tarts dél felé. Afrika partjairól fogtam az utolsó jeleket. – A kabátom belső zsebébe teszem a térképet, a kezem ügyébe az iránytűt. – Éjszakára mindig húzd meg magad valahol. Biztosan vannak épen maradt épületek. Szárítkozz meg! Válts száraz lábbelit, és zoknit!

– Nem eshet hó az egész bolygón – próbálkozom. – Lehetetlen, hogy minden elpusztult.

– Isten áldjon!

Megölel, utamra enged.

A könnyek az arcomra fagynak, ezért gyorsan letörölöm őket. Összeszorított foggal veselkedek neki a szélnek egy szebb világ felé.