Madárdal

Tizedik napja hallottam a pacsirtát minden hajnalhasadáskor. Eleinte azt hittem álmodom. Álmok szárnyán tértem vissza kislánykorom színhelyeire. Bár mostanában úgy éreztem, az a múlt talán meg sem történt, csupán képzeletem játéka.

Hogyan élhettem túl? Halványan rémlett, hogy elszöktem a kanálisra úszni. Bár meglehet, az nem is én voltam. Az az élet is másé lehetett.

Az idő összemosódott. Múlt, jelen, jövő ragacsos masszává sűrűsödött. Csupán a most számított. Annak a pillanatnak maradt jelentősége amiben éltem.

Túlélni.

Nénikém a Sötétség idejében a Földi Paradicsomról beszélt. Kereste. Makacsul hitte, hogy létezik. Hitte, hogy nem vagyunk egyedül. Mások is túlélték. Emberek vagyunk. Segítünk egymásnak.

Nénikém. Hiába állította: bízik az emberek jó szándékában, mégis nélkülem ment közéjük, miután felfedeztük nyomaikat a hóban. Kért, húzódjak meg a fészkünkben, míg visszajön. Alig értem a derekáig, gyűlöltem nélküle lenni, mert bár sosem vallottam be neki, féltem, hogy magamra maradok. Szófogadatlan voltam. Még a Nagy sötétség előtt is képtelen arra, hogy megüljek a fenekemen. Utána osontam. Bokorról-bokorra követtem. Talpam alatt ropogott a hó. Féltem, hogy elhagy, ugyanúgy eltűnik, mint a szüleim, a szomszédok, a testvéreim.

Elvesztettem hitemet a megmaradtakban, miután a nénit elkapta egy emberhorda. Hegyesre csiszolt fogukkal, éles körmükkel marcangolták szét. Állukon végigfolyt a vére, a szakadó hús reccsenését még mindig hallom, ha rám tör a magány. Azóta kétlem, emberek maradtunk-e.

A madár énekére keltem reggelente. A Földi Paradicsom ígéretére. A Sötétség ideje óta nem hallottam madárdalt, így hát minden hajnalban felkerekedtem, magamhoz vettem kihegyezett botomat, parittyáimat, éles sziklakéseimet, és követtem az éneket.

Azelőtt sosem távolodtam el ennyire a fészkemtől. Egyre sziklásabb részre érkeztem, arcomba hideg szél csapott. Közelgett a tél. Menedéket kéne keresnem, ahelyett, hogy egy olyan madarat kergetek az ismeretlenség közepén, amit megpillantanom sem sikerült tíz nap alatt.

A hegytetőn megálltam, lepillantottam a völgybe. Szürke, kietlen táj. Jeges szél süvtett, fütyült ormótlan kősziklák között, amik szabályos kör alakokban álltak. Megkövült óriásokra, szörnyekre hasonlítottak. Vicsorgó ördögszikla tátott szájából szállt felém a dal. Áttrillázott a szél szellemhangján. Száz és száz lépéssel megelőzött az énekszó. Mintha egy barlangba vezetne.

A Földi Paradicsom talán egy földalatti menedék? – gondolkodtam.

Mohos lépcsőn csúszkáltam. A pokróc foszladozott rólam, kevés védelmet nyújtott. Ha túlélem a telet ezekben a régi rongyokban, jövőre szükségem lesz új öltözetre.

Nyálkás sziklába kapaszkodtam, a madárdalra figyeltem, kevésbé arra, hogy ne csapjak zajt. Hátulról ért a támadás. A férfi számat befogva terített le. Csenevész lány voltam, mostanra éhségtől szédelegtem, így nem csoda, hogy háromszor akkora termetével sziklának szegezett.

– Maradj csendben! – sziszegte a fülembe. – Ne kövesd tovább! Madár erre nem él. Csapdába vezet. Énekével egyre közelebb!

Fogai tompán villantak loncsos szakállából. Abbahagytam a fickándozást, visszább húzódott, elengedett.

– Földi Paradicsomba hív – győzködtem.

– Nem létezik Földi Paradicsom. – Feltápászkodott, karomnál fogva rántott talpra. – Muszáj eltűnnöd, mielőtt észreveszi, hogy nem követed tovább. Egy darabon velem jöhetsz. Délre tartok.

– Mi van délen?

– Pusztító nyár, ám enyhe a tél. Jegyezd meg! Első szabály: ha egyhelyben maradsz, halál fia vagy. Becserkésznek, és véged.

Markomba keményre aszalódott gyümölcsöt nyomott. Puhán ugrott le a szikláról. Hosszú lépésekkel haladt. Számba tömtem az ételt, nyelvemen elomlott az édes íz. Lábujjhegyen utánaszaladtam.