Megtalálsz, ugye?

 

– Megígéred, hogy csak holnap reggel olvasod el? – kérdezte Franciska.

Hatalmas, zöld szemét még nagyobbra nyitotta, fülig pirult. Lackó a levelet hátizsákja mélyére süllyesztette.

– Eskü! – vágta rá.

Ugyan fúrta az oldalát a kíváncsiság, mert ki ír manapság papírra, kézzel levelet? Ez olyan régimódi, amikor ott az on-line tér.

Kizárólag olyasvalaki lehet, aki nem akarja, hogy rögtön elolvassák – morfondírozott magában.

– Biztos?

– Megígértem. Nem?

A kislány folyamatosan ott ugrándozott mellette a bokáig érő hóban. Meg-megcsúszott, kacagott. Lackót idegesítette a zsizsegése. Franciska a fiú válláig sem ért fel. Az iskolatáskájában minden szökkenéskor megzörrentek a könyvek és a ceruzák

Augusztusban költözött a nagymamájához, a szülei balesete után. A tónál találkoztak, ahol Lackó horgászott, Franciska meg kavicsokat dobált a vízbe, ezzel riogatva a halakat. Lackó elzavarta, de a kislány mindig visszaódalgott, csendesen leült mellé a fűbe és csak nézte a vizet, és a vízen túl a romokat. Lackó sehogyan sem tudta levakarni magáról. A romok között lakó szellemekről beszélgettek. Életről és halálról beszélgettek.

– Hova mennek azok, akik meghaltak?

– A romok közé. Nem kell még hazamenned? A nagymamád aggódni fog érted – próbálta Lackó lerázni.

Franciska megvonta a vállát.

– Utálok otthon.

– A nagymamád kedves veled, nem?

Franciska lebiggyesztette a száját.

– De. Kedves.

– Csak hiányoznak a szüleid – állapította meg Lackó.

A kislány bólintott.

– Egyszer megkeresem őket – suttogta remegő hangon.

– Ugye tudod, hogy azt nem lehet.

– De! Lehet! – mondott ellent a kislány. Előhúzott egy összelapult tábla csokoládét a kabátja zsebéből. – Kérsz? – nyújtotta Lackó felé. A fiú megrázta a fejét. A kislány letört egy darabot a csokiból. – Azért én mégis adok.

– Mondom, hogy nem kell a csokid! – förmedt a gyerekre Lackó.

A kislány megszeppenve torpant meg. A nyakát kötött sáljába húzta.

– Nem felejted el? – kérdezte pislogva, majd a csokiba harapott.

– Semmit sem felejtek el – dörmögte Lackó.

A kislány tanulmányozta egy ideig a fiú arcát.

– Hát jó!

Elindult a távolból kiemelkedő, hófedte romok felé, a befagyott tó felszínén úgy csillogott a jég, mint a tükör, ahogy ragyogott rajta a nap sugara.

– Ne menj arra! – kiáltott Franciska után Lackó. A romokról, és az ott élő szellemekről rémtörténeteket mesélt neki az apja. Fényes nappal is félt arra kanyarodni, most pedig hamarosan lemegy a decemberi nap. – Inkább gyere be hozzánk! Apukám hazavisz!

Franciska visszanézett, az iskolatáskájába kapaszkodott, integetett és kacagott. Lackó így látta utoljára.

„Megkeresem a szüleimet. Ha elveszek, utánam jössz? Megtalálsz, ugye?” – olvasta a levélben másnap reggel.

– De hiszen meghaltak – suttogta Lackó.

A szobája ablakából a hó borította romokra látott, és az előttük fekvő tóra. Az égen vastag, sötétszürke felhők gyülekeztek. Vihar készülődött.

Lackó az apja elé csúsztatta a levelet, aki félrenyelte a kávéját. A szomszéd falukból is jöttek, hogy segítsenek a keresésben. Lackó először járt a romok között. A szél kacagott a törmelékek között.

Évek teltek el. Tíz… húsz… harminc… negyven év. És Lackó még mindig keresi a kislányt. Hallani véli a kacagását a romok között. Tisztán hallja, ahogy csilingelő hangon kérdezi:

„Megtalálsz, ugye?”