Ki, ha nem én?

 

– Megígéred, hogy csak holnap reggel olvasod el? – kérdezte Franciska.

Hatalmas, zöld szemét még nagyobbra nyitotta, fülig pirult. Lackó a levelet hátizsákja mélyére süllyesztette.

– Eskü! – vágta rá.

A húga folyton szerelmesleveleket hordott haza neki a suliból.

– Az összes csaj beléd szerelmes. Olyan unalmas – nyűgösködött Lackó mellett. – Hiába mondom nekik, hogy nem vagy akkora szám.

Lackó felnevetett, taszított egyet a hátizsákján.

– Szerinted – jegyezte meg beképzelten. – De a levelek másról tanúskodnak.

– Tanúskodnak. Persze! Arról, hogy a suliba csak öt srác jár.

– Erről aztán igazán nem én tehetek! – vont vállat Lackó.

– Kettő pisis, egy bányarém, egy meg bolond – sorolta Franciska. – Így maradsz te. Szépfiú – tette hozzá gúnyosan.

– Áruld már el, húgi, te melyikre buksz? A bányarémre vagy a bolondra?

– Én megvárom, amíg gimibe kerülök. Tuti elmegyek a világ végére! Nem leszek többé postás.

A hó nagy pelyhekben szállingózni kezdett körülöttük. Franciska nyelvét kinyújtva próbált elkapni néhányat.

– Beszéltél Bogival? – kérdezte Lackó szégyenlősen.

Franciska abbahagyta a hópelyhek elkapdosását.

– Minden nap beszélek vele – vigyorgott.

Persze, sülve-főve együtt voltak, mindig suttogtak, viháncoltak, ottalvós bulikat tartottak. Lackó áthallotta a másik szobából a nevetésüket, ha náluk töltötték a hétvégét.

– Nem erre gondoltam. Tudod – húzogatta a szemöldökét.

Franciska kuncogott.

– Elfogadta a csokoládét.

– És? Mondott valamit?

– Mondott.

Lackó megfeszült.

– Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled! Mit mondott?

– Azt mondta, köszönöm.

– Ennyi?

Franciska nyiszlett vállát vonogatta.

– Igazából kedves tőle, hogy megköszönte. Nem úgy gondolod?

Lackó morgolódott. Levette a hátizsákját és beletúrt.

– Ő írta a levelet?

– Megígérted, hogy csak holnap reggel olvasod el – fogta le a kezét Franciska.

– Mit számít, hogy ma vagy holnap?

– Gondolom, neki fontos.

– Boginak? Csak annyit mondj, hogy ő írta? Megmondtad neki, hogy tetszik nekem?

Franciska bólintott.

– Megmondtam. Elfogadta a csokit is.

– Akkor ő írta?

– Jaj! Hagyj már békén! Úgysem mondom meg! Kár volt odaadnom azt a levelet. Látom, nem bírsz magaddal!

Otthon a küszöbön leverték a lábukról a havat. Felakasztották egymás mellé a kabátjaikat, és felvonultak az emeletre. Lackó a szobája rejtekében előhúzta a levelet, felkattintotta az asztali lámpáját, a borítékot a fénysugár elé tette, hátha el tudja olvasni. Ide-oda forgatta, de csak annyit tudott kivenni, hogy rom. Miféle romról van szó?

– Rom, orom, korom, szórom, várom, várrom – ízlelgette a szavakat. Melyiknek van értelme?

Öröm lesz! – vigyorgott maga elé, az ablaküvegen megjelenő tükörképére.

Odakint egyre vastagabb hótakaró borított be mindent. Lackó szíve boldogan feldobbant, a karácsonyi bulira végre lesz partnere. Annyi érdektelen szerelmes levelet kapott mostanában, és minden alkalommal arra várt, hogy végén Bogi is ír neki. De úgy tűnt Boginak fontos volt, hogy Lackó tegye meg az első lépést. Persze, mert ő komoly lány. Komolyabb, mint az összes többi lány a suliban.

Franciska jól csinálta. Jól közvetített. Neki is jár egy csoki ezért.

Lackó feltépte a borítékot, kisimította maga előtt a levelet.

„Utálom a mogyorós csokit! Tudhatnád! Elviszem az öcsémnek. Különben meg nem érdekelsz, te barom! Azt sem vetted észre, hogy nekem más tetszik?”

Más? De ki más? A pisisek? A bányarém? A bolond? Ki, ha nem ő? Hiszen Bogi szinte senkivel sem állt szóba. Senkit nem vett észre. Egyedül…

…Franciskát.