Rémálmok?

 

– Megígéred, hogy csak holnap reggel olvasod el? – kérdezte Franciska.

Hatalmas, zöld szemét még nagyobbra nyitotta, fülig pirult. Lackó a levelet hátizsákja mélyére süllyesztette.

– Eskü! – vágta rá. – Figyu! Ha félsz egyedül, én szívesen veled maradok éjszakára. Amikor csak akarod.

Franciska pislogott, és jobban elpirult.

– Megoldom!

Anyukája állandó éjszakás műszakban dolgozott, és amíg élt Franciska apukája, a lány sosem maradt egyedül éjszakára. Az édesapja halála után ideköltözött a nagymamája, ám egy hete ő is elutazott. Azóta Franciskát rémálmok gyötörték.

– Beszélj anyukáddal! Addig tényleg szívesen maradok. Randi a kanapén?

– Inkább ne!

– Tőlem is félsz? Hiszen bölcsi óta ismersz!

Franciska szorosan átölelte Lackót.

– Bízom benned! – súgta remegő hangon. – Ezért szeretném, ha hazamennél! Holnap találkozunk. A romoknál!

– Romantikusabb lenne együtt tölteni az éjszakákat – kacsintott a lányra.

– Holnap este. Megígérem!

Eperízű csókja hazáig kísérte Lackót, jókedvűen végigtrappolt az utcákon, bakancsa alatt ropogott a hó. Sálját az orráig húzta, sapkáját a szemébe, így is majd’ megfagyott. A levelet tapogatta kabátja belső zsebében.

Holnap. Holnap még hidegebb lesz! Miért nem randizhatnak ők is – mint minden normális pár a suliban – a tévé előtt, a kanapén chipsszel, meg csokoládéhegyekkel körülvéve? Persze ilyen, ha az ember a suli legnagyobb álmodozójába szerelmes. Lackó szülei mindig mondogatták, hogy ennek a kislánynak élénk a fantáziája. De sosem tiltották tőle, Franciska mulattatta őket kitalált történeteivel.

Azért aggasztónak találta, hogy Franciska a rémálmairól sosem mesélt, hiába faggatta folyamatosan. Mindössze azt a választ kapta:

„Közönséges rémálmok! Tudod. Olyanok, amik mindenkinek vannak”

De Lackó tudta, a rémálmok sosem egyformák, és sosem közönségesek.

Otthon lerázta a havat a kabátjáról, az ajtóba ejtette a hátizsákját, ledobálta a kesztyűjét és feltépte a levelet.

„Éjjel megküzdöttem vele! Ha nem találsz a romoknál, akkor vesztettem. Akkor magával vitt.”

Lackó a levelet begyűrte kabátja zsebébe.

– A fenébe! Vele kellett volna maradnom!

Visszairomadott. Meg-megcsúszott a jeges úton. Elesett. Feltápászkodott. Zihálva továbbrohant.

Besötétedett, mire megérkezett. Az ajtón dörömbölt. Zakatoló szívvel várt. Semmi válasz. Addig rángatta a kilincset, amíg az a kezében maradt. A redőnyöket mind lehúzták. Mindhiába zörgetett. Végül a vécéablakot nyitva találta. Azon a szűk résen küzdötte be magát a házba.

Odabent vaksötétség nehezedett rá. Pokolian förtelmes bűze vette körbe. Villanykapcsoló után tapogatózott a falon. Tenyere megcsúszott valamilyen nyálkás anyagban. Undorodva kapta el a kezét. Megszagolta. Bűzlött.

Hideg fuvallat érkezett, fagyos, síri sötét borult Lackó köré. Suttogás, gyötrelmes nyögés szivárgott át a falakon. A villanykörték pislákolva felgyulladtak. A tapétákból átlátszó, szürkés, zselés anyag bugyogott.

Lackó felfelé araszolt a lépcsőn.

– Franciska! – kiáltott a lány után.

Sikoltások visszhangoztak. A lépcső nyöszörgött Lackó léptei alatt. Megtorpant Franciska szobájának ajtajában. A bűz itt még erőteljesebben érződött. Amint belépett, a tükör élesen megpattant, a repedésekből sűrű vér folyt. Lackó körbekapta a tekintetét a pislákoló lámpafényben.

Franciska az ágyon feküdt. Összeszabdalva. Kezében még rángatózott a nagykés. Lackó a kés után kapott. Kifeszítette a lány kezéből. A véres famarkolat ujjaihoz tapadt. Csúszott. Elejtette.

Megragadta Franciskát. Megrázta. Reccsenést hallott. Szakadást. A lány feje tompa koppanással a szőnyegre esett. Begurult egészen az íróasztal alá. Lackó gyomra görcsbe ugrott, sugárban a véres testre hányt.

Odakintről szirénázás, fékcsikorgás és dörömbölés hangjai szűrődtek be.