A szív szava

 

– Megígéred, hogy csak holnap reggel olvasod el? – kérdezte Francy.

Hatalmas, zöld szemét nagyobbra nyitotta, fülig pirult. A kapitány a levelet hátizsákja mélyére süllyesztette.

– Eskü…

– Ez most nem az esküdözések ideje – vágott a kis tündérlány a kapitány szavába. Egy másik, királynői pecséttel ellátott borítékot is átnyújtott neki. – A küldetésed fontos. Amennyiben maradtak szövetségeseink az emberek között, te lehetsz az, kinek szavára elindulnak!

– Megteszem, ami tőlem telik, úrnőm.

– Annál több erőfeszítésre lesz szükséged!

Tekintetük összekapcsolódott. A búcsúcsókban ott izzott minden reményük, és kétségbeesésük. Szívük lüktetése varázs nélkül fonódott össze. Eltéphetetlen köteléket alkotva kettejük között.

Francy tudta, védelmeznie kell a kapitányt, hogy túlélhesse. A hegytetőn kavargott a hó, süvített a szél, végeláthatatlan tört előre az ellenséges haderő. Közönséges halandónak öngyilkosság kilépni a kastély falai közül. Francy lehúzta csokoládészín varázsgyűrűjét és a kapitány tenyerébe fektette. Rásimította a férfi ujjait.

– Használd az erőmet!

A kapitány magára borította utazóköpenyét. Az árnyékok rejtekében, nesztelen léptekkel eltűnt az éjszakában. A hosszú folyosón pislákolt a fáklyák fénye. Jéghideg fuvallat érkezett, sorba elfújta a lángokat. Francy megborzongott. Rossz előjel.

Odakintről kardcsörgés, kiáltás szűrődött át a vastag falakon. Tündérfölde legmagasabb ormán nyújtózó otthonuk, égbe törő tornyaival nem biztonságos többé. Jövőjük romokban hevert.

Francy az általa ismert legerősebb bűbájt küldte a kapitány után, majd futásnak eredt. A könyvtárban találta a többieket: anyját – a királynőt –, húgait, apró testvéreit, társalkodónők, dadák színes sokaságát. Francy apja fivéreivel és seregével azért harcolt, hogy megvédje otthonunkat az emberek gonoszságától. Egy halandó nagyvezérétől, aki uralma alá készült vonni az egész mágikus tündérvilágot. Sokáig lehetetlennek tetszett, hiszen közönséges halandó képtelen erre, hacsak nincs mellette egy nagyhatalmú tündér, aki segíti. Néhány hete – a varázstükör segítségével – fény derült az áruló kilétére. A király öccse megelégelte, hogy örök másodikként élje életét Tündérföldén. Elsővé vált az emberek között.

Francy becsapta maga mögött a tömör faajtót, húgai segítségével ráerősítette a reteszt, közös varázst bocsátottak a falak közé.

A királynő harci öltözetben várakozott, oldalán karddal. Készen állt, hogy megvédje gyermekeit. Francy megpördült, hogy kövesse anyja példáját. A páncélinget finoman hasára simította.

Anyja suhintott kardjával. Aranyló sugár tört elő, a szoba közepén felsejlett az örvénylő, szivárványszín kapu. Út egy másik dimenzióba.

– Vidd őket! Amint átjutottatok, zárd le az átjárót! – parancsolt a királynő Francy-re.

A kis tündérlány torka elszorult.

– Nem mehetek!

– Szükségük van rád. Kizárólag te ismered a varázst. Biztosítsd a folyosót! Zárd le az átjárót!

Francy visszanyelte könnyeit. Maradni kívánt. A szülei mellett harcolni, a fivérei oldalán. Az ormon várni a kapitányt.

– Ez királyi parancs, Francy! Menj! Vidd ki innen őket. Az emberek világában már nincs jövőnk. Hamarosan találkozunk odaát.

– A kapitány… Esküvel kötöttem hozzá szívemet.

– Ha ennek vége, elkísérlek a Végzet hegyéhez. A Végzet asszonya majd feloldja kötelékedet.

– A gyermekét várom!

A királynő ridegen nézett Francy arcába.

– Tud róla?

– Reggel megtudja. – Megírta a levélben. Azt is, hogy várja haza.– Visszajön hozzánk! A Végzet asszonya semmit sem tehet.

– Küldetése teljesíthetetlen. Magam intéztem úgy. Hősi halál várja.

Francyt elöntötte a keserűség. Felszegte állát.

– A kapitány a védelmemet bírja. Él. Érzem a szívét az enyémmel dobbanni. Vidd át őket te, Anyám! Én maradok!