A születésnap

 

– Boldog szülit! – nyújtott át Ferkó egy péksüteményes csomagot. Rita orrába kúszott az édes, kakaós illat. Belekémlelt a zacskóba. Kakaós csiga.

– Köszi!

Beleharapott. Porcukor tapadt a szájához. Sóhajtva lenyalta. A langyos pék süti mindig jólesett ilyen hidegben.

Könnyedén szállt az ökörnyál ezen az őszi hajnalon.

– Elfelejtett – morogta Rita két falat között.

A szíve megtelt szomorúsággal. Mindig Nagyi köszöntötte fel legelőször a születésnapján. Reggel felhívta, az orrára kötötte, hogy délután várja friss kuglóffal, meleg kakaóval.

– Beképzeled – bökte játékosan oldalba Ferkó. – Már kinőttél a kuglófból meg a kakaóból. Talán új meglepetéssel készül. Tizennégy éveseknek valóval.

Rita összeráncolta a homlokát.

– Milyen meglepetés jár egy tizennégy évesnek? – kérdezte.

Ferkó megrántotta a vállát.

– Nem tudom. Én csak jövőre leszek tizennégy. De ha megint mesefigurás tortát kapok, akkor tuti megsértődöm.

– Cicitortát szeretnél? Az szerintem tizennyolc karikás – kuncogott Rita.

– Tök mindegy, csak ne verdás legyen.

– Majd megsúgom anyukádnak, hogy kinőttél belőle.

Ferkó hálásan nézett rá.

Wágner tanárnő megint becsengetés előtt érkezett, kiosztotta a dolgozatfüzeteket. A tanári asztal szélére telepedett, karját összefonta hatalmas melle előtt, kinyúlt kötött pulóvere a hasára simult.

– A mai fogalmazást egy olyan személyről írjátok, akit jól ismertek! – nézett körül az osztályon. – Lehet a legjobb barátotok, a szüleitek, vagy bárki, akivel sokat beszélgettek, és úgy gondoljátok, ismeritek.

Mire mindenki kinyitotta a füzetét, becsengettek.

Rita Nagyiról írt.

Nagyi kékes színben játszó hajáról, mert öthetente fodrászhoz járt, hamvasításra, meg becsavarásra, és olyankor mindig puha, illatos lett a haja. Apró termetéről, kicsit hajlott hátáról, szöcskeszerű lábairól. Nagyiról, aki minden reggel tornával kezdte a napot, nyújtógyakorlatokat végzett, és Rita akármikor ott aludt nála, vele tornázott. Nagyi humoráról, nevetéséről, mert mindig megőrizte a humorérzékét. Rita szeretett odabújni az ölelésébe, a nagyiszagba, amiben keveredett a rózsavíz, és a friss kenyér illata. Nagyi maga sütötte a kenyerét, dagasztotta, kelesztette, és mindig azt mondogatta, hogy szívét-lelkét beletette, azért volt olyan foszlós, finom, mindennél jobb nagyi kenyere.

Arról írt, hogy Nagyi szokta legelőször felköszönteni a születésnapján. Ma reggel talán lemerült a telefonja, talán elveszítette a készüléket, vagy elfelejtettem hová tette. Nem számít, Rita tudta, hogy délután meglátogatja. Úgy, mint minden születésnapján. Hetente négyszer is ott volt Nagyinál, de a szülinapi délutánok mindig különlegesnek számítottak.

Az ajtót nyitva találta. A régi mobiltelefont megtalálta a szokott helyén, az előszobában, a cipős szekrény tetején. A konyhába lépve felfedezte, hogy az asztalon ott maradt reggeli maradéka. A megsavanyodott kakaó a bögre alján. A megbarnult felvágott. Abból már nem eszik senki. Az asztal alatt összesereglettek a hangyák. Nagyi sosem hagyott ekkora felfordulást maga után.

Rita a kanapé melletti kosárba nyúlt a kötésért. A pulcsiért, amit Nagyi neki kötött. A szürke fonál elszakadt, ahogy húzta. Ritába belemart a veszteség fájdalma.

Nagyi a szobában feküdt, a nagy dunyhán összekulcsolt kézzel. Az arca békésnek tűnt. Úgy tetszett, csupán elszenderedett.

Rita végigsimított a hideg arcon.

– Nagyi! – suttogta, és nem értette, miért martak szemébe a könnyek.

Finoman rázogatta nagyi vékony vállát, majd egyre erősebben.

– Nagyikám – szólítgatta. Akkor már folytak a könnyek az arcán.

Szívébe beköltözött a fájdalom. Átölelte az élettelen testet, simogatta a hófehér arcot, mellkasára fektette a fejét, és zokogott. Csak zokogott.