Elhalasztott pillanat

 

Hazajön. Két hónap után egy hosszú hétvégére.

Amikor szerdán bejelentette a telefonba, rögtön lemerevedtem, egy pillanatig szóhoz sem jutottam. Nagyokat nyeltem, hogy a gombócot leküzdjem a torkomból, de a keserű gumó végig ott maradt.

– Várlak – nyögtem nehezen.

Minden alkalommal, amikor hazajött, számoltam a napokat: péntek, szombat vasárnap. Elképzelhetetlenül hosszú három nap. Három évnek beillene, amikor itthon van. Mintha lelassulna az idő.

Számoltam az órákat: hatvannégy óra. Nem teljes három nap, mert vasárnap este visszamegy. És számoltam a hatvannégy óra minden percét és másodpercét, amik kínkeservesen vánszorogtak. A másodpercek belemerevedtek a pillanatokba.

Dini kettőkor ért haza az iskolából. Ledobta a táskáját az ajtóban, és lerúgta a cipőjét. Rendetlen volt, alig tudtam rá hatni. Ha kettesben voltunk, könnyebben ment, de ha hazajött az apja, Dini szófogadatlanabbá vált. Bandi azt mondogatta, ne rendszabályozzam a gyereket. A fiúk már csak ilyenek, ne neveljek Diniből lányt. Szerintem, attól, mert egy fiú szereti a rendet, és kedvesen igyekszik, még távolról sem lány. Ha pedig mégis… hát ki nem szarja le. Rendes, szófogadó gyerek legyen, és ne feszítse túl állandóan az idegeimet. Bandiból bőven elég egy is. Még ha ritkán van itthon, akkor is. Gyűlölném, ha dini olyanná válna, mint ő.

Összeborzoltam kisfiam szőke fürtjeit. Egy ideje már nem szerette, ha megöleltem, nyűgösen hárított el. Biztos az apja mondta neki, hogy nagyfiú már az anyai babusgatáshoz. Ritkán engedett közel, ráadásul, amikor az apja itthon volt a jóéjt puszit sem engedte, sem az esti mesét. Tiszteletben tartottam, mert tudtam, hogy az apja csak szívná a vérét miatta. Pedig csak tíz éves. Korai felnőnie. Miért nem maradhat gyerek, amíg csak szeretné?

Igyekeztem elkerülni, hogy Bandi leszólja Dinit, és gúnyos hangnemben utasítgassa, próbáltam megóvni. a gyereket. Egyszer sem említettem az apja előtt, hogy meséket olvasok neki esténként, sem azt, hogy akkor ott az ágyban még engedi az ölelést, a puszit. Elhallgattam, hogy ha Bandi távol van, Dini még lámpafénynél alszik, mert megnyugtatja.

– Apád hazajön – jelentettem be.

Dini arca felragyogott, megjelent rajta a boldog mosoly. Imádta az apját. Bandi észre sem vette, csak szabályozta folyamatosan. Dini pedig elfogadott tőle mindent, mert meg akart neki felelni. Kizárólag azért járt focizni – pedig utálta –, mert az apja azt mondta neki, hogy az igazi férfi sport. Kizárólag Bandi miatt hagyta abba a néptáncot – hiába szerette –, mert ő azt mondta neki, hogy csak a lányok táncolnak, meg a puhány alakok, ne legyen már nyálas. Két hónap múlva Dini már karatéra járt. Mert verekedni menő.

Verekedett is az iskolában. Alig tudtam rá hatni, alig tudtam meggyőzni, hogy a lányokat ne bántsa. Azt mondta, csak olyan akar lenni, mint az apja.

Tíz éves.

Bevásároltam hétvégére. Igyekezem tökéletesen feltölteni a kamrát, és a hűtőt. Legalább ebbe ne kössön bele Bandi, ha hazajön.

Hajnalban érkezett. Fel sem keltett. Arra riadtam, hogy leszorít az ágyra, szétfeszítette a lábaimat. Ki akartam fordulni alóla, de megütött, így inkább mozdulatlanul vártam, hogy végezzen. Felettem szuszogott, ütemesen nyiszogott az ágy, egyre gyorsabb ütemre váltva. Összeharaptam a számat, éreztem a vér ízét. Igyekeztem kizárni a fájdalmat. A falon lévő óra fluoreszkáló másodpercmutatóját bámultam, és nem értettem, mi tart neki ilyen sokáig. És nem értettem, miért nem ejtett útba egy éjszakai bárt.

Amikor végre végzett, hanyattfeküdt mellettem, és máris horkolt. Lábujjhegyen osontam a fürdőig, hosszan szappanoztam magam, és szokásomtól eltérően sokáig engedtem magamra a vizet.

Dini korán ébredt és máris rohant volna a hálóba. A konyhában elkaptam a karját.

– Egész éjjel vezetett! Hagyd pihenni.

Mindketten rosszul járnánk, ha felkeltené.

Dini nyűgött kicsit, majd egy tál csokis gabonagolyóval visszavonult a szobájába. Reméltem visszaalszik.

Bandi kora délelőtt bukkant fel.

– Hol a gyerek?

Bent voltam nála az imént, így pontosan tudtam.

– Alszik – mondtam hátra sem fordulva. A húst fűszereztem.

Szisszent a sör.

– Nagy a segged – böfögte.

Nem válaszoltam, a hús megremegett a kezemben.

– Fodrásznál sem voltál, hogy nézel már ki.

Betoltam a tepsit a sütőbe, és gyűlöltem, hogy le kell hajolnom.

– Olyan vagy, mint egy hajléktalan. Ezért dolgozom? Hogy így nézz ki?

Nem szóltam vissza. Nem mondtam, hogy két hónapja még az volt a baja, hogy sokat költök fodrászra, kozmetikusra, edzésekre. Az volt a baja, hogy túl jól nézek ki, és a szememre vetette, hogy szeretőt tartok.

– Ocsmány vagy!

Majd a harmadik doboz után leszólta a sört is, amit neki hoztam, pedig két hónapja ugyanezt a márkát magasztalta.

Némán hallgattam, és igyekeztem valami egészen mára gondolni. Arra, hogy beadtam az önéletrajzomat néhány helyre, bár eddig még egyszer sem dolgoztam, mert Bandi azt akarta, hogy itthon legyek a gyerekkel. De bármilyen tisztességes munkát elvállaltam volna, hogy végre ne kelljen függnöm tőle. Elmegyek takarítani. Nem érdekel. Csak innen szabaduljak.

Dini előszaladt. Egészen tizenhat percig sikerült lefoglalnia az apját, amíg az átadta az ajándékokat, amit hozott. Dini boldogan nevetett, amikor megkapta az edzőcipőt, amire vágyott, meg néhány videojátékot.

Aztán Bandi visszajött a konyhába. Ebédnél sem tudta befogni a száját.

– Íztelen.

– Elsóztad.

– Rágós.

– Ehetetlen.

Képtelenség volt megfelelni neki. Mindenbe belekötött, semmi nem volt elég jó.

Este átjöttek a haverjai. Hajnalig takarítottam utánuk. Fáradtan estem be az ágyba. Hiába óvatoskodtam, Bandi felébredt. Most nem érdekelte, hogy kövér vagyok, nagy a seggem. Összeszorított foggal tűrtem, miközben a lepedőt markoltam, és imádkoztam, legyen minél hamarabb vége.

Vasárnap este csak nem akart készülődni, pedig arra vártam, mikor lép le. Mikor lélegezhetek fel. Esküszöm, nem várom meg, amíg újra hazajön. Elmegyek. És magammal viszem Dinit is.

– Mikor indulsz? – kérdeztem remegő hangon. – Csomagolok húst meg pörköltet – ajánlottam készségesen. A jégakku már ott várakoztak a hűtőben.

Bandi elnyúlt az ágyon, kipattintotta a sört. Meghúzta.

– Nem megyek vissza – ásította.

A gyomrom görcsbe ugrott, a sav marta a torkomat.

Sosem lesz vége.