Emlékezés

 

Három éve nem jártam kint a temetőben. Azóta élek az Őszidő Alapítvány öregotthonában. Ágyhoz kötötten töltöm a napjaimat. Olvasgatok, rádiót hallgatok, elmélkedek.

Leginkább elmélkedek.

Megkértem Rebekát – a mindig mosolygós gondozólánykát –, hogy vegyen nekem egy kis mécsest. Jóízlésű leány, szép mécsest hozott, és nemrég meggyújtotta az ágyam melletti szekrénykén.

A rebbenő, narancsszín lángot bámulom. Az én koromban az embernek leginkább már csak az emlékei maradnak. Vagy azok sem. Eszembe jutnak az emberek, akikkel életem során találkoztam, akiket szerettem, akiket ismertem, és akik apránként elmentek. Ki hirtelen, ki hosszas betegség után távozott, míg magamra maradtam.

Elveszítettem a barátokat, a rokonokat. Eltemettem a szüleimet, a testvéreimet, a gyermekeimet. Sokáig azért imádkoztam, hogy a mennyországba kerüljön a lelkük, akármilyen emberek is voltak. Csak a szépre emlékeztem.

Rebekával sokat beszélgetek az elmúlásról. Ő a lélekvándorlásban hisz, és az újjászületésben. Remélem, igaza van. Szeretném, ha kapnánk még egy esélyt, hogy legközelebb jobban csinálhassuk. Ha erre gondolok, már nem is félek olyan nagyon a haláltól.