Vakrandi, következményekkel

 

1.

– Megvan – leheli Vanda a telefonba.

– Na, hála istennek – esik le a kő a szívemről.

Már kérdezném, hol kószált az én drága barátnőm egy hétig. Biztos jól sikerült a hosszú hétvégéje a tuti pasival. Simán lelépett vele egy egész hétre, még egy rohadt üzenetet hagyni is elfelejtett. Arra nem gondolt, hogy aggódom miatta? Meg az egész családja aggódik?

Oké, megint túlpörgök. Móninak időnként voltak ilyen húzásai. Lelépett szó nélkül. Állítása szerint szüksége van az énidőre, amikor senki nem zavarja. Még én sem. Pedig én lennék a legjobb barátnője.

Vanda suttogása a mobil másik végéről visszaránt a jelenbe.

– Megtalálták.

– Ki találta meg? – kérdezem, és felvonom a szemöldökömet.

– A rendőrség – feleli Vanda síri hangon. – Meghalt.

 

2.

Álomból riadva kaptam a telefonom után. Hunyorogva néztem a kijelzőre. Móni. Hajnali háromkor.

Baj van! – szólalt meg a vészcsengő a fejemben.

Rányomtam a hívásfogadásra.

– Megyek! Hol vagy? Tarts ki! – hadartam egy szuszra mindezt, miközben fél kézzel rángattam magamra a farmeromat.

Megbeszéltük, hogy telefonál, ha gáz van, én meg rohanok érte. Mindig így csináltuk a társkerin megismert pasikkal az első néhány randin. Mert lehetett gáz a pasi, perverz, vagy ne adj istenbűnöző. Nem kockáztattunk.

Én hülye meg fél egykor elmentem aludni, mert úgy gondoltam, ha eddig nem hívott, ezután már nem lehet semmi gond.

– Tuti a pasi – visított Móni a telefonba.

Lehuppantam az ágy szélére, és hagytam a bokámra csúszni a nadrágot.

– Akkor jól vagy?

– Nagyszerűen – sóhajtott a telefonba. – Hazahozott. A kapuban elbúcsúzott. Kifogtam egy valódi lovagot, aki ráadásul pontosan olyan jóképű élőben, mint a képeken. Nem. Sokkal férfiasabb.

– Akkor minden rendben ment. – Végigdőltem az ágyamon, lerúgtam magamról a nadrágot, és visszabújtam a takaró alá. – Na, hála istennek.

Felkuncogott.

– Csak akartam, hogy tudd!

Félálomba még belemormoltam a telefonba, hogy tök jó, mielőtt kinyomtam. Azt nem akartam kimondani, hogy a lovagok régen kihaltak, és ne reménykedjen, ilyen már a mesében sincs. A lényeg, hogy hazaért, és jól van. Holnap ráérek lehozni a rózsaszín felhőről, amin lebeg.

Mónit hetekkel később sem lehetett visszarángatni a felhők közül. Egyre jobban elszállt, és kezdtem azt hinni, én vagyok lúzer, amiért nem találom meg az igazit, azt a férfit, aki így képes lenne elvarázsolni. Talán túl nagyok az igényeim, vagy csak már nem igénylem a varázslatot, és a realitás legtöbbször szánalmasan elkeserítő. Elhatároztam, hogy lejövök a társkereső oldalakról. Móni nélkül kevésbé volt szórakoztató. Természetesen örültem, hogy ő megtalálta az igazit. A sokadik randi után már nem aggódtam érte, és nem vártam az éjszakai hívását.

– Mikor mutatod be az álom pasit? – kérdeztem egyre türelmetlenebbül.

– Az a te bajod, hogy mindig ajtóstól rontanál a házba.

– Most baj, hogy meg akarom ismerni? – sértődtem meg kissé. – És nem, nem rontok ajtóstól a házba, de nem tetszik, hogy rejtegeted. Előlem nem kell. Kár féltened, nem fogom rávetni magam.

Elmosolyodott és megölelt.

– Tudom – búgta a fülembe vigasztalóan. – Csak kicsit várj még. Te leszel az első, akinek bemutatom. Hamarosan. Miután visszajöttünk a wellness-hétvégéből.

– Ígéred?

– Becsszó – vágta rá.

Akkor láttam utoljára.

 

3.

Móninak szokása volt bejelentkezni esténként. De amikor vasárnap sem hívott, és nem válaszolt az üzeneteimre, kezdtem aggódni.

– Téged sem hívott? – faggattam Vandát agresszíven.

Dühös voltam rá, mert csak harmadszorra vette fel a telefonját.

Érdektelen nőszemély! Milyen az ilyennek mobil – durrogtam magamban. Akárhogy is Móni nővére. Ráadásul a sógornőm. Az esküvőn barátkoztunk össze Mónival. Mi a két szingli hugica kellemesen egymásra találtunk akkor, és azóta is együtt nyomtuk a társkerit. Azaz addig, amíg Móni össze nem jött a lovagjával, én meg lejöttem az egészről. Semmi sem a régi. Egyedül az aggódásom maradt meg. Ez rögzült az évek során, megannyi vakrandi után. Rengeteg bedőlt randi, egyéjszakás kaland után. Szerintem ez teljesen normális, amikor az ember bajtársiasságot fogad. Nehéz letenni a berögzült szokásokat. A vészcsengő is állandóan riaszt. Hiába próbáltam elnyomni magamban, hiszen tudom, hogy vaklárma az egész. Móni révbeért.

– Vasárnaponként beszélünk – válaszol Vanda.

– Akkor tegnapelőtt beszéltetek?

– Nem.

– Vasárnap volt – figyelmeztettem.

– Igen. De Móni a barátjával töltötte a hétvégét. Nem várhatom tőle, hogy velem foglalkozzon.

– Nem várhatod el – ismételtem monoton hangon.

– Móni fél éve nem volt szabin. Már éppen ráfért egy kis kikapcsolódás. Ráadásul, érezhetően szerelmes. Megérdemel néhány nap gondtalan pihenést. Te nem úgy gondolod?

– Megérdemli. Azért válaszolhatna az üzeneteimre. Aggódom.

– Feleslegesen – pirított rám Vanda. – Semmi baja, csak elvonult egy kicsit a barátjával. Nem egyedi eset. Te is tudnád, ha lenne valaki, akivel megtehetnéd. Jobban átéreznéd, mennyire kell ez az embernek.

– Gondolod, így nem érzem át? – durrogtam. – Én csak aggódom!

– Túlságosan egyedül vagy! – válaszolta kioktató stílusban Vanda. – Túl sok időd van agyalni.

– Nem vagyok egyedül – vágtam vissza.

– Akkor menj el a barátaiddal szórakozni egy kicsit, kapcsolj ki, és ne aggódj feleslegesen!

Letette a telefont.

Én meg lassan végiggörgettem az ismerőseim listáján, hogy megfogadjam Vanda tanácsát, és összeüljek néhány haverral. Amikor a lista végére értem, akkor tudatosodott bennem, hogy Mónin kívül egyetlen barátom sincs, akivel szívesen eltöltenék néhány órát. Igazából nincsenek barátaim. Senkim sincs.

Megcsörgettem Mónit, de már ki se csengett a telefonja. Írtam neki üzenetet, és napokig vártam, hogy válaszol. Hiába.

 

4.

– Megölték – zokogja Vanda a telefonba, mielőtt leteszi.

Én meg leroskadok az ágy szélére, és hosszan meredek magam elé. A megérzésem, amit igyekeztem elnyomni magamban most gúnyosan nyaldossa az idegszálaimat, és végigborzong rajtam a fájdalom, ahogy ismétli bennem szüntelenül.

– Megmondtam! Tudtam!

A vészcsengő már a fülemben szól, dübörög a vér a dobhártyámban. Lovagok nem léteznek. Sem álom pasik.

Le kellett volna rángatnom Mónit a fellegekből. Kipukkasztani a rózsaszín lufikat, és hagyni elolvadni a cukormázat.

Felcsapom a laptopom tetejét, és bejelentkezem a kedvenc társkereső oldalunkra, ahol Móni megismerte a tuti pasit. Ismerem a beléptető kódját, megosztottunk egymással mindent, mielőtt felbukkant a nagy szerelem Móni életében. De folyamatosan kidob a rendszer.

Hiába keresem Mónit az oldalon, eltűnt az adatlapja. Mintha sosem regisztrált volna, mintha nem is létezett volna.