Angyal

 

Mielőtt Szilárd bemehetett volna Piroshoz, a főorvos elkapta a folyosón. Mintha már ugrásra készen várta volna, úgy csapott le rá, mint ragadozó a mit sem sejtő prédájára. Merev arccal betessékelte a kis orvosi szobájába. Szilárd itt is érezte a mindent átható kórházszagot. A fertőtlenítő, és betegségszag elegyét, amitől minden alkalommal felfordult a gyomra.

Nem akart leülni. Tudta, hogy Piros várja. De a főorvos erősködött, így ő leereszkedett a kényelmetlen szék szélére. Bezzeg a főorvos állva maradt. Elsétált az ablakig. Szilárd bámulta a szikár, magas alak fehér köpenyes hátát, kopasz fejét. Aztán a férfi megfordult.

– Hazaviheti – mondta rekedten.

A főorvos arca megrándult, és Szilárd a tekintetében szomorú árnyat látott elsuhanni. Csak egyetlen pillanatra hullott le róla az álarc, majd újra felvette hivatalos, rideg arckifejezést.

Szilárd nem értette, miért hívta be a főorvos magához, hogy négyszemközt beszéljenek erről. Hiszen ez nagyszerű hír. Piros is örülni fog neki, ha megtudja. Általában akkor engedik haza a betegeket a kórházakból, ha meggyógyultak. Nem igaz? Hetek óta erre vártak. Végre megtörtént. Mégis együtt tölthetik az ünnepeket. Minden rendbe jön.

Bizakodással telt meg a szíve.

– Ez azt jelenti…?

– Ez azt jelenti – vágott a szavába a főorvos keményen –, hogy talán még van annyi idejük, hogy a karácsonyt együtt tölthessék, és hogy széppé tegyék az utolsó napokat.

Szilárdban bent rekedt a levegő. Hirtelen, mintha az egész világ feje tetejére állt volna. Megszédült. Megértette, miért ültette le a főorvos. Belekapaszkodott a szék szélébe. A szíve eszeveszetten kalapált, dörömbölt: nem, nem nem!

Ez képtelenség. Az egész teste, a lelke, az esze tiltakozott a hallottak ellen. Levegőtlenné vált a kis szoba, fekete gömbök ugráltak a szeme előtt, és reszketett, miközben leverte a víz.

A főorvos kinyitotta az ablakot. Beáradt a fagyos decemberi levegő. Szilárd elfogadta a pohár vizet, és erővel kortyolt, habár úgy érezte a gyomrában levő görcs miatt le sem bírná nyelni.

– Tudja? – kérdezte elfulladt hangon.

A főorvos bólintott.

Szilárd a férfimosdóban próbálta összerakni magát. Nem állíthat be Piroshoz ilyen állapotban. Az a feladata, hogy reményt adjon, hogy széppé tegye Piros utolsó napjait.

Az utolsó napjait – gondolta, és a szemét újra ellepték a könnyek.

Abba sem tudja hagyni a zokogást. Hogy menjen be így Piroshoz? Kisírt szemmel?

Piros már várja! Nem várakoztathatja meg. És nem teheti meg vele, hogy majd Piros vigasztalja őt. Nem szabad hagynia, hogy erről szóljanak a felesége utolsó napjai.

Piros szeme csillogott, amikor Szilárd átemelte a tolókocsiba. A nyakába kapaszkodott, és felnevetett.

– Együtt leszünk karácsonykor. Boldog vagy?

– Boldog vagyok – suttogta Szilárd.

Próbált boldognak mutatkozni, de a sokk még nem múlt el teljesen. Otthon befektette az ágyba Pirost. Hosszan elbíbelődött a takaróval, ahogy elrendezgette rajta. Próbálta összeszedni a gondolatait, rendezni az arcvonásait. Lehetetlennek tetszett, hogy valaha sikerülhet. Végül eltelt annyi idő, hogy felnézzen. Tovább nem kerülhette el a pillanatot.

A felesége felé nyújtotta a kezét. Ő pedig finoman megszorította a vékony kis ujjakat.

– Ne szomorkodj! – kérte Piros gyengéden. – Ha elmegyek, és a hátrahagyott blogomat olvasod, a gondolataimat, a mondataimat, a szavaimat, az olyan lesz, mintha hallanád a hangomat.

Szilárd nyelt egyet, hogy legyőzze a feltörni készülő sírást.

– Én az élő hangodat akarom hallani. Minden áldott napon. Ahogy beszélsz. A hangod dallamát.

Piros keze megremegett Szilárd tenyerében.

– Tudom, édesem. Én is azt szeretném. Mindent megteszek, hogy megkönnyítsem számodra!

Szilárd szeméből egy könnycsepp indult el.

– Ne megkönnyíteni akard, hanem egyszerűen maradj életben! Maradj velem!

Piros felé nyújtott a másik kezét.

– Gyere ide! – Szilárd megölelte, mellé feküdt, és Piros a karjaiba kucorodott. A felesége a haját simogatta, amíg kissé csillapodott, és megnyugodott.

Szilárd akkor sírt, amikor Piros nem látta. Amikor mellette volt, erősnek mutatta magát. Vidámságot színlelt.

December tizedikén feldíszítette a karácsonyfát. Érezte, hogy Piros ereje napról-napra fogyatkozik. Egyre többet aludt, egyre kevesebbet mosolygott, szemében egyre csak halványodott a csillogás.

Tizedikén Pirost a nappali kanapéjára vitte. Felesége olyan könnyű volt a karjaiban, mint egy kismadár, és amikor magához ölelte, érezte mennyire szaporán ver a szíve. A lélegzése forrón csiklandozta a fülét. Ő pedig Piros hajába fúrta az arcát mielőtt letette a kanapéra. Belélegezte a sampon, és a gyógyszerek elegyét. Valahol halványan még ott bujkált a régi Piros illata.

Karácsonyi dalokat hallgattak, miközben Szilárd egyenként felaggatta a díszeket a fára.

– Ügyes vagy, édesem! – mosolygott fáradtan Piros. – Gyönyörű lett a karácsonyfánk.

Szilárd leült mellé, és óvatosan megölelte.

– Holnap mézeskalácsot sütünk.

Piros behunyta a szemét, odakucorodott az ölelésébe, és az ujjait simogatta, egészen addig, amíg el nem aludt.

A mézeskalácsnak vásárolt hozzávalók a kamrában maradtak. A méz megkristályosodott, a lisztbe beköltöztek a molylepkék. Húsvétkor Szilárd anyja kidobott mindent.

– Mézeskalácsot akartunk sütni – tiltakozott Szilárd erőtlenül. – Megtanultam a receptet…

Nem tudta befejezni, mert a hangja belefulladt a könnyeibe.

 

***

 

A dér megült az utcákon. Fehérre varázsolta a fákat a hideg, vékonyan belepte a földet és a háztetőket. Úgy tűnt, mintha tréfás kedvű angyalok az éjjel porcukorral szórták volna tele a várost.

Szilárd lehelete sűrűn gomolygott, libabőrös lett a karja. Becsukat az ablakot, és letelepedett az íróasztalához. Megnyitotta Piros blogját. A reggeli rituáléjához tartozott.  Egy csésze kávéval leült a laptop elé, és rögtön Piros blogjára kattintott. Azokra a titkos üzenetekre, amit csak vele osztott meg, és amik minden reggel pontosan hat órakor érkeztek.

Vajon mikor írhatta? Mikor készült fel, hogy megkönnyítse neki? És egyáltalán, hogy volt erre ereje? Szilárdban minden egyes alkalommal, amikor olvasta, túlcsordult a szerelem. Piros gondolatai, szavai segítették a gyászfolyamatot.

Szilárd ma reggel is új bejegyzést talált. Mindig örült, hogy még vannak új gondolatok. Erőt adó szavak. Nem tudta meddig még… Rettegett attól, mi lesz, ha már nem lesznek. Fogalma sem volt, akkor hogyan tovább.

Szinte hallotta Piros csilingelő hangját, miközben olvasott.

„Édesem! Elmúlt egy év. Remélem megfogadtad a tanácsomat, és idén nem egyedül töltöd a karácsonyt.”

– Nem egyedül töltöm – válaszolt Szilárd csendesen. – Veled töltöm.

„Kérlek, mondd, hogy megismerkedtél valakivel. Egy kedves lánnyal, aki segít megtenni a következő lépést. Aki melletted lesz, ha én elengedem a kezed!

Annyira ismerlek. Félek, hogy nem léptél. Pedig ez már nem megcsalás. És hidd el, találsz olyan lányt, akit szerethetsz. Mindenki pótolható.”

– Te nem vagy az! – morogta Szilárd.

„Jó, jó! Tudom! Én pótolhatatlan vagyok!

Jólesik!

Én is szeretlek!

Örökké!”

– Örökké! – olvasta Szilárd hangosan a szót, és mintha egy meleg fuvallat simított volna végig az arcán.

Megrázkódott.

Tovább olvasott.

„Te ne is a pótlékomat keresd, édesem! Találd meg a saját boldogságodat! Kérlek! Hogy könnyebb legyen az emlékem!

Megígéred?

Szeretlek. Fáj érted a szívem, hogy el kell, hagyjalak. De ígérem, minden nap veled leszek. Egy kis felhőről figyellek majd. Amikor kisüt a nap, talán én mosolygok rád odafentről. Én simítok végig az arcodon a nap sugarának melegével.

Kérlek! Lépj tovább!

Kérlek, légy boldog!”

Szilárd szíve elszorult. Érezte, hogy ez az utolsó bejegyzés. Ez a búcsú. A végső búcsú.

És valóban hiába várta, nem érkezett több üzenet. December tizedikén feldíszítette a fát. Másnap megsütötte a mézeskalácsot. Néhány könnycsepp belekerült a tésztába. Celofánba csomagolta, kivitte a temetőbe.

Szürke, borult idő volt. Szitált az eső, de Szilárdot nem tarthatta vissza semmi. Mire kiért a temetőbe elállt az eső. Lesimogatta az ázott faleveleket a márvány sírkőről, és a mézeskalácsot odahelyezte az angyalka lábai elé. Egy esőcsepp hullott a kezére, végiggördült az ujjain.

– Végül mégis megsütöttem – mondta rekedten. – Hiányzol. Minden nap. És már az üzenetek is elfogytak. Nem tudom, hogyan tovább.

Fehér galamb rebbent a sírra. Kurrogott, majd tovább szállt, néhány sorral arrébb. Egy lehajtott fejű lány vállára. A lány felkapta a fejét, mire a galamb elszállt. A szürke felhők egy pillanatra kettéváltak, és a nap kikandikált mögülük, hogy a sugarával végigsimítson Szilárd hidegtől piros arcán.