A negyedik gyertya

Az első találkozás

 

A feldíszített karácsonyfát bámultam. A gömbök visszatükrözték a színes lámpák villogását. Még nem is volt karácsony, de nekünk már igazi karácsonyfánk volt. Anyu hamarabb díszítette fel. Azt mondta nem fog ráérni később. Azt mondta, nem számít, hogy néhány nappal előbb díszíti fel.

– Szép, ugye? – kérdezte.

A fotelben ültem, ölemben Sári babával. Az államat Sári fején támasztottam. Nem néztem anyura.

– Nagyon szép.

De attól nekem még rossz kedvem volt. És igenis szomorkodtam. Akármilyen szép is volt az a karácsonyfa. Meg a lakásunk. Már minden karácsonyi díszekben pompázott, és gyönyörű volt, mint a mesében.

Anyu leguggolt elém, és az állam alá nyúlt. Megemelte a fejemet.

– Figyelj, kicsim! Muszáj dolgoznom szenteste – mondta komolyan.

– Miért muszáj? – kérdeztem, és lebiggyesztett szájjal duzzogtam. – Nem muszáj! Sosem volt muszáj!

– Ez most rendkívüli helyzet.

Megrántottam a számat.

– Mert vírus van? Utálom a vírust.

– Tudom, kicsikém! Mind utáljuk. Ha egyszer véget ér, könnyebb lesz.

Anyut figyeltem. Olyan fáradt volt mindig. Vírus óta többet dolgozott. Mert szükség volt rá. A doktor nénikre most nagyon nagy szüksége van az embereknek. De engem nem érdekeltek más emberek. Nekem is szükségem volt az anyukámra. És én vagyok a kislánya. Nekem jár először, hogy velem legyen.

Meg különben is. Ha Anyu dolgozott, akkor mindig Nagyi vigyázott rám. De most Nagyi is vírusos lett. Csak kicsit beteg, otthon fekszik. Mégsem szabad meglátogatnom. Nem szabad vele lennem. Pedig tudnék róla gondoskodni. Cserélném a borogatást a homlokán, megmelegíteném a teáját, és vigyáznék rá, ha alszik. De Anyu nem engedi.

– Ha a Nagyi beteg, akkor ki vigyáz rám?

Anyu elsimította a hajamat a homlokomból, és a fülem mögé tűrte.

– Felhívtam Aput.

– Aput? – suttogtam.

Jó régen nem találkoztam Apuval. Sok hete. Mikulásra eljött, és adott egy táska ajándékot, de nem maradt velem játszani. Nagyi azt mondta, nem érdeklem már. Új kislánya van. Vele törődik.

A szemem könnyes lett. Nyeltem nagyokat, hogy a gombóc lecsússzon a torkomból.

A gyomorgombóc sem sokkal jobb, mert attól a hasam fáj, de a torok gombócot azért utálom, mert az fojtogat. Nem kapok tőle levegőt. Éjszakánként gyakran riadok fel arra, hogy nem kapok levegőt. Arra, hogy a torokgombóc fojtogat. De anyukám vagy a Nagyi mindig ott voltak mellettem, amikor felébredtem. Anyu az ölébe vett, és szépeket suttogott a fülembe. Ha Nagyi volt velem éjszaka, akkor ő simogatott, és azt mondta, hogy majd elmúlik. De nem tudom, mikor múlik el. Lehet, hogy csak felnőtt koromra. A felnőtteknek biztosan nincsenek torokgombócaik. Sem gyomorgombócaik. Mert ők semmitől sem félnek. És tudják, hogy minden rossz elmúlik egyszer, ezért a gombócok őket nem támadják meg, úgy, mint engem.

Kíváncsi lennék rá, hogy a többi gyereknek vannak-e gombócok a torkukban? De nem merem megkérdezni, mert félek, hogy nekik sincsenek, és akkor kiderül, hogy beteg vagyok. De ha nem beteg, akkor fura, és csúnyán néznének rám emiatt. Senki sem akarna többé velem játszani az suliban. Én nem akarok fura kislány lenni.

Anyu megsimogatta az arcomat. Mindig hidegek voltak az ujjai. Szerettem.

– Apu örülne, ha velük töltenéd a szentestét.

Megráztam a fejem, így a hajam kiszabadult a fülem mögül.

– Nem örülne – súgtam. Ordítani szerettem volna, de a torkomban a gombóc nem engedte. – Új kislánya van. Őt szereti.

– Ne butáskodj, kicsim. Attól, hogy lett egy kistestvéred, még téged is ugyanúgy szeret.

– Nem a kistestvérem – tiltakoztam.

Fogalmam sincs, honnan került elő a hangom, de valahogy legyőzte a gombócot.

– Apukád szeret téged. – Anyu még mindig megpróbált győzködni. Hiába. Már nem hittem Apuban. – És szeretné, ha velük töltenéd a szentestét. Ami azt illeti, nincs más választásod. Nem maradhatsz egyedül.

– Jó – vágtam rá duzzogva. – Akkor maradj itthon velem.

Anyu arca szomorú lett. Nagyot sóhajtott.

– Sajnálom, kicsim, de ez most tényleg nem fog menni. Nagyon szeretném, de…

– Mindig csak az a de! – ordítottam. – Ha szeretnél, akkor itthon maradnál velem, és nem küldenél oda!

– Úgy csinálsz, mintha valami szörnyűséges helyre küldenélek.

– Mert az egy szörnyűséges hely! Nagyi mondta, hogy nekem ott már nem lesz semmi keresnivalóm, mert Apu most már csak az új kislányát fogja szeretni.

Anyu szája megrándult, és úgy csillant fel a szeme, mint amikor mérges, és összerezzentem, mert nem tudtam, most miért fog rám kiabálni. Most tényleg nem tettem semmi rosszat. Jó. Kiabáltam vele. De ezt megérthetné. Tudhatná, hogy vele akarok lenni. Ha már Nagyival nem lehet, akkor hadd legyek már vele. Az anyukámmal.

De Anyu nem kiabált, csak mélyet sóhajtott.

– A Nagyi ilyesmiket mond neked? – kérdezte rekedten. Még a hangja is remegett.

Beharaptam a szám szélét. Lehetséges, hogy neki is gombóc van a torkában? A felnőtteknek is szokott?

– Tudod – magyaráztam neki, hátha megérti –, én olyan vagyok, mint egy eldobott játék.

Azóta, mióta Nagyi ezt elmondta nekem, én sosem dobtam ki a régi játékaimat, hanem elköszöntem tőlük, mielőtt dobozba tettem őket, és odaajándékoztam valakinek. Mert Anyu azt mondta, ennyi játékot nem tudunk itthon tartani. Sírtam, mert szerettem volna megtartani mindegyik kiskori játékomat. Nem akartam, hogy úgy érezzék magukat a játékaim, mint én. Anyu megvigasztalt. Azt mondta, ha akarom, elajándékozhatom őket. Más gyerekek biztosan örülnének neki. Én pedig elajándékoztam mindet.

Anyu magához ölelt.

– Kicsikém! – suttogta a fülembe, és megsimogatta a hajamat. – Ez butaság.

– A felnőttek nem mondanak butaságokat – válaszoltam, és az arcomat a vállára fektettem. Puha pulóverének virág illata megnyugtatott. Anyu szaga volt.

– Néha a felnőttek nem gondolkodnak, mielőtt kimondanak dolgokat. Tudom, hogy olykor jobb lenne sokkal átgondoltabban fogalmazni, de hidd el, vannak helyzetek, amikor ez nagyon nehéz. Még egy felnőttnek is.

– Azt hittem, felnőttnek lenni könnyű.

Alig vártam, hogy felnőtt legyek, mert gyereknek lenni nehéz volt. A felnőttek azt tehettek, amit akartak, azt mondhattak, amit akartak, és sokkal erősebbek voltak, mint a gyerekek. A torokgombócokat is biztosan gyorsabban legyőzik.

Anyu szomorkásan elmosolyodott.

– Úgy sajnálom, hogy utálsz gyereknek lenni. Annyira szeretném, ha szép gyerekkorod lenne.

– Ha nem lennének a gombócok, meg a rossz álmok, meg Apu új kislánya, akkor szép lenne. Azt hiszem. Gondolom.

– Apukád szeret téged, kicsim!

– De Nagyi azt mondta…

– Nagyi csak azért mondta ezt, mert nagyon szomorú volt. Ha az ember szomorkodik, akkor szomorúak a gondolatai is.

– Ő is Apu új kislánya miatt szomorkodott?

– Meglehet. Nagyi szerette apukádat, és túlzóak voltak az elvárásai. Képetlen elfogadni, hogy a közös életünknek vége. Más útra léptünk. Egyik út sem rosszabb. Csak éppen más.

– Nagyi ezért haragszik Apura?

– Ne mondd el neki, hogy tudom, de hidd el, Nagyi ma is kedveli Aput. Csak attól fél, ha ilyesmit érez, és kimutatja, megbánt vele. Azt hiszem, fél, hogy árulás, ha kedveli. Hiszen én vagyok a lánya. Engem szeret feltétel nélkül. Mint ahogy én téged, kicsikém.

Igen. Tudtam, hogy anyukám mindennél jobban szeret. Akkor is szeret, ha rosszalkodom. Akkor is, ha butaságokat csinálok. Akkor is, ha beteg vagyok. Akkor is, ha már nem vagyok olyan új kislány.

Csak az a baj, hogy hiába szeret, ha nem tudja minden kívánságomat teljesíteni. Hiába szeret, ha nem tud velem lenni, amikor szeretném, hogy velem legyen.

– A felnőttek is félnek? – kérdeztem hitetlenkedve.

Ezt sosem gondoltam. Hiszen nekik kell megvédeniük engem, ha jönnek a rossz álmok, és torokgombócok.

– Bizony félnek. Apukád attól fél, hogy elveszít téged. Szeretné, ha több időt töltenél velük. Szeretné, hogy megismerd a kistestvéredet. Szeretné, ha megtanítanád azokra a csoda érdekes dolgokra, amiket te tudsz. Hiszen te vagy az ő okos, bátor nagytestvére.

Odabújtam Anyuhoz.

– Én nem akarok sem okos, sem bátor lenni. És nem akarok nagytestvér lenni. Én csak a te kislányod akarok lenni.

Anyu leült a szőnyegre, az ölébe húzott, és magához ölelt.

– Te mindig az én kislányom maradsz. Örökké.

– Örökké – ismételtem áhítattal.

Az örökké az nagyon hosszú idő. Az örökké az majdnem olyan, mint a mindig. Olyan, ami sosem múlik el.

– Azért mégis szeretném, ha megnéznéd, milyen Apuéknál a szenteste. A kedvemért. Nem maradhatsz egyedül. Nyugodtabb lennék, ha ott töltenéd az estét, és én érted megyek másnap reggel. A karácsony mindkét napját együtt tölthetjük.

– Megígérd?

– Megígérem.

Szenteste előtti délelőtt Apu jött értem.

Egyedül.

Pedig féltem, hogy hozza majd az új kislányát is. Elképzeltem, milyen lehet. Úgy gondoltam, hogy sokkal okosabb, mint én. Őt semmire sem kell megtanítani, mert mindent tud. Elképzeltem, hogy neki nincsenek gombócok sem a torkában, sem a gyomrában. Elképzeltem, ahogy mindig mosolyog, és amikor nevet biztosan gyémántok buknak elő a szájából. Olyan, mint egy mesebeli hercegnő. Elképzeltem, hogy sokkal szebb, mint én. Hosszú aranyhajú, fodros ruhás, kék szemű, mint a legszebb babák a kirakatokban.

De Apu egyedül érkezett. És amikor megláttam, elfelejtettem, hogy eldobott játékszer vagyok, mert rám mosolygott.

– Szia, Vivi! Hogy te mekkorát nőttél!

Kitárta a karját, én meg a nyakába ugrottam.

Felemelt, magához szorított. Ismerős Apu illata volt, és szúrt a szakálla, de most nem bántam. Mert hiányzott a szurkálása, a puszija, az ölelése.

El sem mozdultam mellőle, a kezét szorongattam, miközben Anyuval beszélgetett. Jó nagy, meleg tenyere volt, elveszett a kezem az ujjai között.

Nagyiról kérdezett, hogy van? Súlyos-e? De én tudtam, hogy nem súlyos, csak éppen nem lehet meglátogatni. Anyu azt mondta, bízzuk a Jóistenre. És a Jóistenről eszembe jutott valami nagyon-nagyon fontos dolog.

– Itthon kell maradnom – rángattam meg Apu kezét. – A Jézuska nem fog megtalálni, ha elmegyek.

– Jézuska tudja, hol talál meg – mondta Anyu, és tudom, hogy ő így gondolta, de én biztos voltam benne, hogy ez nem így van.

– Annyi gyereknek kell ajándékot vinnie. Nem fog megtalálni, ha elmegyek – erősködtem. – Akkor sosem kapom meg az ajándékomat.

Apu összehúzta a szemét, mint mindig, amikor gondolkodott. Megsimogatta a szakállát.

– Mi lenne, ha hagynánk neki a fa alatt egy levelet? Mit szólsz?

Csendben végiggondoltam a dolgot.

– Csak, ha rajzolsz hozzá térképet is – feleltem.

Apu beleegyezett, hogy rajzol térképet, így a Jézuska biztosan megtalál engem is ma éjjel.

A levelet a térképpel otthagytuk a karácsonyfánk alatt. De majd este sokat imádkozok, hogy biztosan meghallja a hangomat.

Anyu megölelt, ezer puszit is kaptam, de még az is lehet, hogy sokkal többet, mielőtt beültem Apu kocsijába. A torkomban és a gyomromban egyszerre ült bele a gombóc. Ritkán éreztem ilyesmit, és utálatos érzés volt. Amikor elindultunk, és integettem Anyunak a szemem ellepték a könnyek. Ökölbe szorítottam a kezem, a körmöm a bőrömbe vájtam. Fájt. Legszívesebben ordítottam volna, hogy forduljunk vissza. Nem megyek sehová. Nem akarok Apu új életében lenni. Jobb lenne a régiben. Forduljunk vissza, és játsszuk el a régi életünket.

Apu a város szélén lakott. Új háza volt. Még sosem jártam itt. Amikor megállt a kocsi a kapu előtt, a gombócok sokkal nehezebbekké, és szúrósabbakká váltak. Hányingerem lett, és akkor sem múlott el, amikor nagy levegőket vettem, úgy, ahogy Anyu tanított.

Apu új házában kert is volt. És kutyája is volt. Apu hagyta, hogy megsimogassam a kis szőrgombócot. Jó volt megállni, leguggolni, és késleltetni a találkozást. A kiskutya megnyalogatta a kezemet. Nevetősen csiklandós volt az érzés. Feje a tenyeremhez simult. Hosszan simogattam, amíg a gombócok már nem bántottak olyan erősen, és elmúlt a hányingerem.

– Elfogadott – mondta Apu vállán a sporttáskámmal. – Máris szeret téged. Gyere!

Felém nyújtotta a kezét. Én lassan álltam fel, és belekapaszkodtam hatalmas tenyerébe.

– Félek – súgtam.

– Nincs mitől félned – mosolygott rám Apu. – Itt mindenki szeretettel vár téged.

– Igazán?

Ő is? Az új kislányod is? – akartam kérdezni, de féltem a választól. Inkább figyeltem a gonosz gyomorgombócomra. Most sokkal nagyobbá vált, mint eddig valaha.

Apu új felesége egy gonosz boszorkány volt, aki belebújt egy kedves néni bőrébe. De én átláttam ám rajta! Akkor sem szerettem meg, pedig mindig édességgel kínált, meg mosolygott rám, és faggatott az iskoláról. Még nagycsoportos koromban is az iskoláról kérdezősködött. Apu azt mondta, hogy zavarban van, azért felejtette el, hogy ovis vagyok. Nagyi szerint egyszerűen csak nem érdekelte. Nem érdekeltem. Nagyi szerint csak szimplán kolonc voltam Apu nyakán. Árukapcsolás. Azt mondta Nagyi. Bármit jelent is ez a szó.

De azóta iskolás lettem, így Apu új felesége már nem fogja összetéveszteni. Őt láttam már régebben néhányszor. Találkoztunk. Attól, mert kedves néninek álcázta magát, én még nem szerettem. Jobban szerettem volna, ha Apu otthon marad velünk. És nem vesz magának új feleséget. Akkor is, ha Anyu azt mondta, mindenkinek így a legjobb.

Anyunak lehet, hogy így lett a legjobb. De nekem nem lett a legjobb. Azelőtt nem voltak gombócok sem a torkomban, sem a gyomromban. Azelőtt sosem voltak rémálmaim, és sosem ébredtem sírva.

Bent a folyosón karácsonyi színes égők villogtak. Csodaszép volt. Púder illat terjengett. Eddig még sosem éreztem ilyesmit náluk.

Apu letette a sporttáskát, és miután levettük a kabátjainkat és a bakancsainkat és alaposan kezet mostunk, beljebb vezetett. A szobában ott találtam Apu új feleségét. Különben Kati volt a neve. Ha érdekel bárkit is ez az apróság. Engem nem érdekelt.

Apu új felesége a fenyőfát díszítette éppen. Színes gömböket akasztgatott az ágakra egymás után. Már nem volt olyan kövér, mint nyáron. Azt hiszem, kezdi felvenni a vasorrú bába alakját. Majd egyszer csak az orra is meg fog nőni. Már biztosan nem fáradozik azon, hogy kedves néninek álcázza magát.

A gyomromban megmozdult a gombóc, és a torkomat is fojtogatta egy másik.

A gyanta és fenyőillat itt sem nyomta el teljesen a púder illatát. Fura, hogy mindenhol ezt érezni. És fura, hogy a gombócok miatt is érzem.

– Szia, Vivi – köszöntött Apu új felesége. A gonosz boszorkány.

Mi lesz, ha engem fognak megsütni vacsorára?

– Szia – köszöntem alig hallhatóan, és eszembe jutott, hogy ha öreganyámnak szólítanám, azt talán tetszene neki. A mesékben mindig azt mondja, hogy „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál.”

A gombóc. Már megint nagyobbra nőtt a torkomban.

– Nagylány lettél, mióta nem láttalak.

– És most meg fogsz enni? – kérdeztem remegő hangon.

Nem értettem miért nevettek ki. Apu új felesége odalépett hozzám. Megölelt. Hagytam. Levegőt sem mertem venni. Odahajolt hozzám, és a szemembe nézett.

– Nem foglak megenni.

– Soha?

Megrázta a fejét.

– Soha – válaszolta komolyan. – Örülök, hogy itt vagy velünk. Szeretném, ha együtt játszhatnánk.

– Te játszani akarsz velem? – ámultam el.

Most már nem voltam benne biztos, hogy ő tényleg egy gonosz boszorkány.

– Lehetnénk barátok – mondta mosolyogva.

Felnéztem Apura.

– Lehetnétek barátok – válaszolta ő is.

Láttam, hogy Apu szemében kérdés bujkált, ahogy ránézett az új feleségére, és Kati bólintott. Tudtam, hogy szavak nélkül is értik egymást. Úgy, mint én és az anyukám. Mindig látja rajtam, ha szomorú vagyok, ha boldog vagyok. Mindent tud, beszélnem sem kell.

Ilyet csak olyanok tudnak, akik nagyon szeretik egymást, és törődnek egymással.

– Alszik – válaszolt Kati a ki nem mondott kérdésre. – De csak menjetek be! Hamarosan felébred.

Apu megfogta a kezemet és beljebb vezetett a nagyszobába. Itt sokkal erősebben lehetett érezni a púder szagot. Teljesen olyan volt, mintha egy púderfelhőbe kerültem volna. Megtorpantam az ajtóban, és azonnal a franciaágyra pillantottam. De nem láttam benne az új kislányt. Sem a fodros ruhát, sem a szőke loknikat. Pedig ez a púderillat biztosan az övé. A gyomorgombóc elárulta nekem.

A falakon itt is világítottak a színes gömbök, és a sarokban egy rácsos kiságy állt. Benne pedig egy rózsaszín kisbaba szuszogott. A szám is tátva maradt. Nagyi sosem mondta, hogy Apu új kislánya egy kisbaba. És nekem sosem jutott eszembe, hogy az lehet.

Lábujjhegyen odalopakodtam a kiságy mellé. Rátámaszkodtam, a fejem a karomra hajtottam, és csak néztem, ahogy alszik. sosem láttam még ilyen közelről kisbabát. Olyan volt, mint egy játék baba. Kopasz, kerek fejű, csukott szemű, pici, csücsöri szájú, apró öklöcskékkel, rózsaszínű rugdalózóban. És nem is volt nagyobb egy játék babánál. Csak éppen hangosan szuszogott, és fel-le hullámzott, ahogy vette a levegőt.

– Tényleg igazi – ámultam és hátra fordultam Apuhoz. A gombócok egyre kisebbé zsugorodtak bennem.

– Igazi – felet Apu az ajtóból mosolyogva.

Ott állt mellette az új felesége is. Hm. Igaziból nevezhetném a nevén is, ha már van neki – gondoltam, és a gyomromból eltűnt a gombóc.

– Nem is olyan rémes, mint gondoltam – vallottam be, és visszafordultam a kisbaba felé.

– Kedves tőled, hogy így gondolod – hallottam a hátam mögül Apu hangját.

A kisbaba hangosabban szusszant fel kétszer is, majd lebiggyedt a szája. Nyekergett egyet, majd kinyitotta a szemét. Hátrébb léptem. Amikor pedig hangosan sírni kezdett egészen az ajtóig szaladtam, és elbújtam Apu mögött.

Kati odalépett a kiságy mellé. Lehajolt, kiemelte a kisbabát, beszélt hozzá, olyan nagyon kedveskedő hangon, mint régen hozzám, amikor édességekkel kínált.

– Bent maradhattok, amíg megetetem, ha van kedvetek.

Volt kedvem. Elbűvölten néztem a kisbabát.

– Hogy hívják?

– Annának – felet Apu.

Bólintottam.

– Anna – próbálgattam a nevét.

– De ha akarod, hívhatod Huginak is.

Nem tudtam, hogy akarom-e. Hogy akarom-e másképpen is szólítani, mint kisbaba. Csak akkor, amikor később odaülhettem a nagy franciaágyra egy párnával az ölemben, és a pólyában odaadták nekem a kisbabát. Hagyta, hogy megsimogassam az arcát. Puha, meleg volt a bőre. Fintorgott kicsit, amikor megpuszilgattam, de végig nézett engem. Nagy, tágra nyílt szemmel hallgatta, ahogy meséltem neki a Jézuskáról. És akkor már szívesen szólítottam Annának, sőt Huginak is. Mert rám mosolygott.

Elfogadott. Mint a kiskutya.

A gombócok eltűntek a torkomból is.

Azon a szentestén a legszebb karácsonyi ajándékot kaptam a Jézuskától: végre végigaludtam az éjszakát úgy, hogy nem keltettek fel fullasztó gombócok, és nem riadtam fel rémálmokra.

Úgy ébredtem, hogy én vagyok a hugikám okos, bátor nagytestvére, és mindenre meg fogom tanítani, amit tudok. Ez lesz az én karácsonyi ajándékom az apukámnak. És az anyukámnak is.