Találkozás az ablak előtt

Nagyi

 

Ritának hiányzott Nagyi. Öt éve, mióta iskolás lett, suli után mindig hozzá vitt az útja. Nagyi ebéddel várta. Senki nem csinált olyan finom levest, mint a Nagyi.

Miközben Rita kanalazta a meleg levest, Nagyi mindig kikérdezte a suliról. Nagyi tudott Rita barátairól. Azt is tudta, melyik tanár pikkel Ritára, és azt is, miért nem szereti a tesi órákat.

– A duci gyerekeket mindig megalázza, mert nem olyan ügyesek. Nem is hagyja, hogy ügyes legyek. És nekem már nincs is kedvem – vallotta be neki ősszel a levesét kanalazva.

– Hiszen te nem vagy duci, csillagom – simogatta meg Rita fejét Nagyi. – Csak vastagok a csontjaid.

Nagyi mindig meg tudta vigasztalni, és meg tudta nevettetni.

De most Rita nem mehetett be Nagyihoz. Két hétig. A suliból azonnal haza kellett mennie. Az üres lakásba. Otthon nem volt leves. Rita azt evett, mit a hűtőben talált. Szendvicseket készített magának, ímmel-ámmal elnyammogta. Jobban szerette Nagyi levesét.

Itthon senki nem kérdezte a suliról, a barátairól. Nem bátorította senki. Merthogy nem is volt itthon senki.

Esténként Anyu salátát készített neki vacsorára. Azt mondta, fogynia kell. Jobb is, ha nem jár Nagyihoz, mert Nagyi csak tömi csokival.

Pedig Nagyi nem is tömte csokival. Csak levessel, és kedveskedéssel.

Persze Anyu megjegyzése nem tetszett Apunak sem, és összevesztek. Rita ilyenkor csendesen bement a szobájába, elővette az íróasztal fiókjából a dugi csokiját, amit csak azért vett hazafelé jövet, hogy legyen itthon, ha édességet enne. És megfogadta, hogy nem fog hozzányúlni. Csak biztonsági tartaléknak teszi el. De most muszáj volt felbontania. A fülhallgatót a fejére tette, felhangosította a zenét. Ne is hallja, hogy a szülei veszekednek. Minden este ez ment. És minden este elfogyott az a tábla csoki. Pedig Rita tényleg megfogadta, hogy soha többé. De annyira hiányzott Nagyi.

Másnap hazafelé csak azért is útba ejtette Nagyi házát. Megállt az ablaka előtt, felhívta a mobilján. Igazából Anyu ragaszkodott hozzá, hogy mindig, mindenhová magával vigye a telefont.

– Szia, Nagyi! Itt vagyok az ablakod előtt. Hiányzol!

Hamarosan meglebbent a függöny, és Nagyi bukkant fel az ablak mögött.

– Te is hiányzol nekem! Mondd, jól vagy, csillagom? – kérdezte Nagyi és a tenyerét az ablak belső felére fektette.

Rita kicsit erőtlennek érezte a hangját, sápadtabbnak, beesettebbnek látta az arcát, mint azelőtt. Közelebb lépett, ő is az üvegre szorította kicsi tenyerét kívülről, pontosan Nagyiéhoz.

– Jól vagyok, Nagyi! De te tényleg betegnek tűnsz!

– Már jobban vagyok, Rituskám! Most, hogy láttalak, és hallottam a hangodat, sokkal-sokkal jobban, mint az elmúlt héten bármikor!

Rita szeme felcsillant.

– Akkor nem baj, ha minden nap erre megyek haza, és meglátogatlak? Csak az ablakon keresztül? Úgy szeretnék beszélgetni veled. Szabad? Egy kicsikét?

Nagyi elmosolyodott.

– Hát persze, hogy szabad! – A tekintete simogatott, és Ritát máris átjárta a boldogság.

A következő tíz nap gyorsan elmúlott. Rita még hétvégén is elsétált Nagyi ablakáig, hogy beszélhessenek. És Nagyi napról-napra jobban lett. Rita jól látta rajta a változást. Egészen addig, amíg egy nap Nagyi így szólt a telefonba.

– Még nem tudja senki. Neked mondom el legelőszőr. Meggyógyultam. Bejöhetsz.

Rita kabátja zsebébe vágta a telefonját és szaladt, száguldott befelé.