Sorsszerű találkozás

 

Februárban dobtam a csajomat. Vagy ő engem. Ki emlékszik már ilyen jelentéktelen részletekre? Lényegében kész szerencse, hogy mire berobbant a világjárvány, mi már nem voltunk együtt. Kinyírtuk volna egymást idegileg, az olyan biztos, mint ahogy becsapott a Covid-19.

Tavasszal figyeltem fel először a szépszemű lányra.

Megrohamozták az emberek a boltot, ahol dolgoztam, tömött sorokban álltak a pénztárak előtt. Veszekedtek egy kiló liszten. Mintha a zombi apokalipszis eljövetelétől félt volna mindenki a világon.

Ehhez hasonlót azelőtt csak filmekben láttam. Egyben volt hihetetlen, érdekfeszítő és borzalmas látvány. Néha megálltam polctöltés közben, és elnéztem az embereket. Lenyűgöző mivé tud fajulni az emberiség. Erről tanulmányt kellene írni. Bár biztosan meg is tették olyanok, akik értenek hozzá. Nem kételkedem az emberi leleményességben. Csoda ez a világ! Mindig van mit tanulni.

Én csak álltam, és fogalmam sem volt, hogy kerülök én ide. Legtöbbször ufónak éreztem magam. Mint egy oda nem illő kirakós darabkája. Semmit nem értettem igazán. De leginkább ezt a felvásárlási lázat nem tudtam hová tenni. Pillanatok alatt leürültek a polcok, alig győztük újratölteni. Pedig dupla műszakban nyomtuk. Részemről hulla fáradtan már napok óta. Talán azért nem fogtam fel semmit abból, ami körülöttem zajlott, mert tartalék üzemmódra kapcsoltam. Csak az alapvető életfunkcióim működtek. Nem gondolkodtam. De azért néha ámulatba estem az embereket látva.

Akkor figyeltem fel a lányra. Tavaszikabátban, egészen a szemég húzott, fekete vászon maszkban, fekete, egyszer használatos gumikesztyűben forgolódott a polcok között. Teljességgel tanácstalannak tűnt.

– Ne haragudj – fordult felém. – Itt dolgozol?

Először csak a szemét láttam meg. Teljesen megbabonázott a tekintete. Világoszölden csillant fel, hosszú sötét szempillái összeakadtak. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem is.

Hú. Sosem történt velem még ilyesmi. Meglátni és megszeretni. Milyen nyálas. Romantikus lányregényekben írnak ilyeneket. Meg hülye női magazinokban bolondítják a csajokat ilyesmivel. Szerelem első látásra egyszerűen nem létezik.

Én legalábbis nem hittem benne.

De valósággal megbabonázott ez a lány. Mert táltos asszony volt. Ebben nem kételkedtem.

Azt olvastam valahol, hogy a zöld szeműek a táltosok leszármazottjai. Azért vannak olyan kevesen, mert üldözték őket, és halomra ölték a nemzetségeiket. Hát tessék. Azért a kábulat. Egy valódi boszorkány babonázott meg.

Elvigyorodtam a gondolatra, hogy egy igazi mágikus leszármazott áll velem szemben. Egy ősasszony, egy gyógyító, egy táltos. Bár nem tudom, látta-e a maszktól bárgyú vigyoromat.

– Nem haragszom. Itt dolgozom. Segíthetek? – tettem fel a szokásos udvarias kérdést, ami a munkám velejárója.

– Csupán egy kiló búzadarát szeretnék. Lehetséges, hogy elmentem mellette? Nem találom.

A búzadara akkor éppen hiánycikknek számított. Nem is értettem, mindenki tejbegrízt és grízes tésztát akart enni hirtelen? Vagy a zombi apokalipszis csak darával élhető túl? Akarom mondani a Covid-19.

Megfordult a fejemben, hogy talán a búzadarában van valami ellenszer, vagy vírusölő népi gyógymód, amiről én nem tudok. Nem vagyok otthon az alternatív gyógyításban, nem ismerem a természet kincseit. Bevallom, sosem érdekeltek a gyógynövények.

– A helyzet úgy áll, hogy a búzadaránk jelenleg kifogyott. Esetleg kukoricadarát tudok ajánlani helyette. Amíg még van. Szerintem hamarosan azt is elkapkodják. Mindent elvisznek. Teljességgel érthetetlen.

A lány szeme felcsillant.

– Köszönöm, akkor azt vinnék. Egy csomaggal.

– Egy csomaggal? – lepődtem meg. – Manapság senki nem vásárol semmiből egy csomaggal.

– De nekem csak egy csomagra van szükségem.

Vállat vontam, és elindultam vele a sorban. Még éppen három csomag kukoricadara sárgállott átlátszó csomagolásban a polcon. Lekaptam egyet és a kezébe nyomtam.

– Másvalamit esetleg? – kacsintottam rá.

– Köszönöm, mindent megtaláltam.

Felemelte kézi kosarát. A dugig tömött bevásárlókocsik között üdítő volt látni ezt a minimalizmust.

– Akkor a mielőbbi viszont látásra.

Végignéztem, ahogy beáll a végeláthatatlan sor végére a néhány tételes vásárlásával.

Azóta vártam, mikor bukkan fel. A péntek volt az ő napja. Pénteken délután négy és öt között érkezett. Pár dolgot vásárolt, de mindig váltottunk néhány szót. Felelevenítettük a kukoricadarás első találkozásunkat, miközben jókat nevetgéltünk.

A szépszemű lány otthonról dolgozott. Egy ideig volt párja. Aztán már nem volt. Néhány hétig kedvtelenül járkált, fénytelen szemmel, szótlanul. Alig bírtam felvidítani. Csak én beszéltem. Ő meg csak hallgatott. De mindig odajött, köszönt. Szerintem várta, hogy felvidítsam. Igyekeztem.

Aztán újra felragyogott a mosolya. Miattam. Mert meséltem a vásárlói sztorikat. Viccesek voltak. Mert az emberek mókásak. Még ha nem is hiszik el magukról. Tökre élveztem, hogy ilyen világrengető időkben én végig dolgozhatom, hogy emberekkel lehetek. Feltöltöttek. Habár többen érdekesen, sőt egyenesen furán kezdtek el viselkedni.

– Tényleg, mintha kifordult volna a Föld a sarkából. Pedig nem is szögletes, hanem lapos.

Kitti – mert úgy hívták a szépszemű lányt – elkerekedett szemmel nézett rám. Felnevettem, felemeltem a két kezemet. Az egyikben egy kinyitott szike, a másikban egy félig kibontott konzerves fólia.

– Nyugi! Csak poén volt! Tudom, hogy a Föld kerek, mint egy labda.

Megkönnyebbülést láttam a szemében.

– Oké.

–  De ha leeresztjük, akkor lapos.

Felnevetett.

– Mondták már, hogy fura vagy?

– Mondták már, hogy szép a szemed?

– Most udvarolsz?

– Szeretnéd?

– Inkább adj egyet abból a konzervből – mutatott a kezemben levő fóliára.

– Szereted a félkész kajákat?

– Nem.

– Mert ez az. Borsos tokány.

– És jó?

– Sosem ettem – vallottam be őszintén.

– Neked nem az a feladatod, hogy mindent eladj? – kérdezte.

– Az. Is.

– Nem csinálod valami ügyesen.

– Nem hazudok – vontam vállat. – Mivel nem csinálom valami jól.

Felnevetett.

– Azért csak adj egyet. Majd elmondom milyen. Másodkézből kapott információ is információ.

Kezébe nyomtam egy konzervet.

– Egészségedre. De ha tényleg jót akarsz enni, akkor az én sajátkészítésű borsos tokányomat kellene megkóstolnod.

– Mert te főzni is tudsz? – kérdezte elképedve.

– Méghozzá milyen jól.

– Rendben – vágta rá. – Megkóstolom.

El sem hittem, hogy ilyen mákom lehet.

– Komolyan?

– Én sem hazudok.

– Mikor? – kérdeztem izgatottan, remegett a hangom.

Felcsillant a szeme.

– Mikor érsz rá?

– Mikor szeretnéd, hogy ráérjek?

– Gondolom, nem mindennap dolgozol.

– Jól gondolod.

– Akkor legyen egy olyan nap. Amikor nem dolgozol.

– Hétfő lesz a következő – mondtam ki nehezen, és arra gondoltam, milyen messze van még hétfő. Hiszen ma még csak péntek van. – Te ráérsz hétfőn?

– Nyolctól-tízig meeting van. De utána úgy csinálom, hogy ráérjek.

Milyen kedves lány. Tényleg egyre jobban szerettem volna megismerni.

– Akkor ebédelhetnénk együtt – ajánlottam.

– Nagyszerű ötlet. Mit gondolsz, segíthetnék a főzésben? Ellesnék néhány mesterfogást.

– Segítenél?

Bólintott.

Közben a főnököm hangja csattant nem messze tőlem.

– Csongor! Neked nincs dolgod? Most jött egy kamion, amit le kéne szedni!

Bocsánatkérően néztem Kittire.

– Bocs, de most mennem kell.

Kezembe nyomott egy névjegykártyát. Névjegykártyája is volt. Ez nagyon menő.

– Hívj fel, hogy megbeszéljük a részleteket. – Még a szeme is mosolygott a maszk felett.

– Későn érek haza.

De azért felhívtam volna, hogy halljam a hangját. De az ember nem csörög rá valakire csak úgy késő este. Anélkül, hogy szólna. Ismertem a szabályokat. Sajnos.

Elmosolyodott.

– Későn fekszem.

Vigyorogva indultam hátra a raktárba. Magamra kanyarintottam a kabátomat, mert beköszöntöttek a decemberi fagyok.

Alig vártam, hogy végre szájmaszk nélkül láthassam. Hogy szájmaszk nélkül láthasson. Igen. Azt hiszem, tényleg van szerelem első látásra. És tényleg vannak olyan véletlenek, amelyek nem is azok igazán. Inkább sorsszerű találkozások. Most már rajtunk múlik, mit hozunk ki belőle. Ha engem kérdeztek, részemről készen állok egy zöldszemű lánnyal folytatni életem hátralevő részét.